Próféta szerettem volna lenni, akire hallgatnak a saját hazájában. Aki aggódva figyelmeztet a bennünk éledő rosszra, s az acsarkodókat zöldellő réteken át „a nyugalom vizéhez tereli, mely felüdíti a lelkeket”. Hithirdető, aki csöndre és békességre inti az izgága fenekedőket, csitítja az agresszív békétlenkedőket, Izajást és Jézust emlegetve: „Ki kardot ránt, kard által vész el.” Vagy legalább amolyan békességszerző diplomata, aki szép szóval lefegyverzi a hadakozó feleket, és tárgyalóasztalhoz ülteti őket, ahol – kölcsönös engedmények árán – végül megegyezés születik. De fölcsaptam volna örömhírt hozó közvetítőnek is, aki a gyűlölködő szekértáborokat meg tudja győzni arról, hogy oly sok értelmetlen és hiábavaló csatározás, önpusztító vádaskodás és emésztő viszálykodás után emberségből és magyarságból mutassanak példát. Legyenek okosak és bátrak elsősorban önmagukkal szemben, s mondjanak le minden erőszakról szóban, írásban és tettleg. „Emberségről példát, vitézségről formát” (Balassi) állítsanak, „mi szebb mindeneknél”.
Ezért voltam mindig is híve a józan párbeszédnek, az élénk vitának, mely valamiben, valahol, valamiért mégiscsak eredményt csihol akár a förgeteges szócséplésből, akár a szelíd diskurzusból. Indulatok, szenvedélyek, fájdalmak rejtőznek mindemögött, és ezeknek a forrását kellett előbb megtalálni ahhoz, hogy érdemes tanulságokhoz, nemes gondolatokhoz, tartósabb egyetértéshez jussunk emberi és nemzeti minimumokban. Úgy tapasztaltam, hogy az érték elismerése, a minőség védjegye, az egyetemességre törekvés sok esetben felülmúlja a pártkötődést, az ideológiai szajkózást, a dogmatikus eszmeiséget. Amikor már nem akarjuk megtörni a másikat, elfogadjuk olyannak, amilyen; nem a tönkretételére törekszünk, hanem partnerré avatására; nem kívánjuk megalázni, hogy vele szemben a fölényünket bizonyítsuk. Inkább próbáljuk meghódítani, hogy megérthessük álláspontját és magyarázatait. Az ellentéteket képes feloldani a személyes kontaktus, a túlhajtott politizálást és fertőző propagandát semlegesítheti az egyének között kialakult szimpátia. Az a szorgalmazott lehetőség, hogy szabadon kicserélhetjük egymással gondolatainkat, s talán megkísérelhetjük közelíteni is a miénkhez. Lépten-nyomon kiderült, hogy pártok és dogmák ellenőrzése nélkül, csak önmagunkat adva, sokkal nyíltabban, természetesebben és türelmesebben tudunk kommunikálni.
A sors tért nyitott számomra, hogy – a természetemből kifolyólag – felölthessem a prófétai köntöst, megízleljem a békéltető keserű kenyerét, hogy belekóstoljak a reménylő disputáló feketelevesébe. Ezt a tevékenységet gyakoroltam huzamosabb lapszerkesztői munkámban, húsz megjelent kötetemben, huszonötnél is több hosszabb-rövidebb filmemben. Van-e éltetőbb, termékenyítőbb és békítőbb a művészet és az irodalom nyelvénél? Van-e katartikusabb élmény az igazságra találásnál, az emberségre jutás öröménél, a fölébredő vágynál a kiengesztelődésre? Van-e megnyerőbb szerep, mint összehozni – különböző karakterű, vallású, világnézetű, műveltségű – embereket abból a célból, hogy megosszák velünk életük titkait, véleményüket hitről, tehetségről, szolgálatról, fogódzót nyújtsanak útjuk követéséhez, hivatásukhoz, empátiánk növekedéséhez? A „szép kedvű egyetemesség” (Sík Sándor) kiteljesedésében?
Bármely területen is dolgoztam, világi és egyházi hatalmasok támadásainak voltam kitéve. Sűrűn szórták rám vádjaikat, rágalmaikat, ítéleteiket. Én igyekezem ragaszkodni – sajnos, nem folyamatos hűséggel – a tízparancsolat követeléséhez (Szeresd felebarátodat, mint saját magadat); Jézus tanításához (Szeresd ellenségeidet is, de ne engedj a rossznak); Voltaire toldalékához (A szeretet föltételezi azt is, hogy mindenkinek meghagyjuk a jogot, hogy önmaga lehessen, és hogy különbözzön másoktól). Mindenütt a nyomomba eredtek. Így hát végigbukdácsoltam a hetven évemet. Ha elértem valamit, az nem az én érdemem. A fölöttünk veszteglő Magasságbéli mindig időben érkező üzeneteinek és haladéktalan támogatásainak köszönhetem. Pályám során jó néhány fiatal írót, költőt fedeztem föl s közöltem elsőnek, nyújtottam segédkezet képzőművészeknek és filmeseknek a bemutatkozásukhoz és szakmai kibontakozásukhoz. Ma már a legtöbben ismert nevek, ahogy mondani szokták, befutottak. Amikor aztán, idővel, mert rászorultam volna, én kértem a közbenjárásukat, megtagadták, és meg sem ismertek többé.
Díjak, babérok, sikerek? Nem káprázatok ezek valójában? Én is emberből vagyok, s persze, nekem is jólesik egy-egy elismerés, kitüntetés, dicséret. Van, akit érdemtelenül korán megtalálnak, s van, akit soha nem érnek utol. Igaz, én nem kerestem kegyeket, nem veszkődtem tányérnyalással, nem kapaszkodtam föl a hordóra. Ha manapság nincs pártfogója (itt a párt szó hangsúlyos!) az alkotó embernek, vagy legalább egy elkötelezett (itt viszont a kötél), anyagiakban jártas érdekbarátja, akkor se pénz, se posztó nem jár neki. A tisztes méltánylás talán megilletne engem is, de – úgy érzem – jobb és könnyebb a méltó csönd és a tiszta lelkiismeret.
