Egyszer szorult a tartalékok közé életében, mégpedig akkor, amikor első csapata leigazolta 15 esztendős korában. Nem tehetett róla, hogy együttesét így hívták: Munkaerő tartalékok. A magyar férfi röplabdasport Antalpéter Tibort követő legnagyobb egyénisége, Tatár Mihály sem tudta pontosan körülírni a Nemzeti Sportban megjelent, hatvanadik születésnapjára készített interjúban, hogy mire is utal a furcsa elnevezés. Ekképpen válaszolt az ezt firtató kérdésre: „Valószínűleg azoknak az iskoláknak a tanulóira utal az elnevezés, amelyek egyikébe, a Peterdi utcába én is jártam. A testnevelőm Csanády Árpád volt, éppen neki köszönhetem, hogy belebotlottam a sportágba. Történt, hogy futballozni mentem le a terembe, és látom, ott ugrálnak a kifeszített háló két oldalán a játékosok. Az iskolám csapatából egy ember hiányzott, a tanár úr pedig szólt, hogy vetkőzzem le. Kaptam egy cipőt, gatyát meg trikót, és beálltam, kiderült, nem én vagyok a legügyetlenebb.”
Ezt a jelzőt nem is ismerhette Tatár, aki hamarosan a Budapesti Spartacusnál kötött ki, és az iskolai debütálást követően négy esztendővel már a válogatottban találta magát, olyan hírességek között, mint Antalpéter Tibor, Hennig Ernő, Havasi Gyula vagy Németh Zoltán. Az a szerencse adatott meg neki, hogy egy kötelékben üthette a labdát az első magyar válogatott tagjaival, az 1956-os párizsi világbajnokságra is eljutott a hozzá hasonlóan suhancnak számító Varga Miklóssal egyetemben. Pedig bizonytalanság lengte körül a részvételét.
Eleve fiatalsága sem előlegezte meg neki a szereplést, ráadásul az utolsó edzések idején lázas betegen ágynak dőlt. Talán életében nem ugrott akkorát, mint amikor kezébe vette az értesítőt, aztán rögtön a második napon, egy szajnai hajókirándulás következményeként tüszős mandulagyulladás terítette le. Ennek tudható be, hogy egyetlenegy találkozón mutathatta meg magát a sportág grandiózus eseményén.
Nem ismeretlen szokás: az újoncoknak beavatási szertartáson kell túlesniük. Tatárék ellen a visszaútra tervezték a merényletet az öregek, ám ő és Varga remek védelmi taktikát dolgozott ki. Leláncolták belülről a vonatfülke ajtaját, így megúszták a rituálét. Lelkiismeretes lénye azonban már ekkor megmutatkozott, csaknem szégyellte, hogy gyáván megfutamodott a szertartás elől. Később önként pótolta a mulasztást, kapott is eleget az alfelére.
De még maradjunk Párizsnál! A fiatal Tatár annyira örült, hogy a fények városába utazhat, annyira feldobta a vb-részvétel lehetősége, hogy az indulás előtt beült a fodrászhoz, és valaki rábeszélésére bedaueroltatta a haját. Bebodorított üstökét ma már téves döntés következményeként értékeli, de legalább kipróbálta. Egy-két esztendővel később ugyanis nemigen nyílt volna alkalma rá, hiszen – apja génjeit örökölvén – gyorsan ritkulni kezdett a haja.
Mindez nem akadályozta meg abban, hogy az 1958-as Európa-bajnokságon a legtechnikásabb játékosnak válasszák meg, az 1962-es világbajnokságon pedig a legjobb támadójátékos címet érdemelte ki. A következő esztendőben a magyar férfi röplabdasport legsikeresebb Eb-szerepléséből vette ki a részét, az ezüstérmet sem előtte, sem utána nem tudta felülmúlni az aktuális válogatott. A dobogó második fokán állva ötkarikás glória lebegett a gárda tagjainak feje felett, hiszen a remekléssel megváltották a jegyet az olimpiára, amelynek programján először szerepelt a röplabda. Balszerencsés körülmények, sérülések hátráltatták a mieinket Tokióban. Tatár például végig a bokájával bajlódott, sőt az ötödik meccsen nem is játszhatott. Mégis egy aranyos epizódot emel ki a hatodik helyet hozó versengésből:
„A hazaiakkal játszottunk először, a japán császár is jelezte az érkezését. Nagy volt a várakozás, ám olyan gyorsan nyertünk, hogy mire megérkezett az uralkodó, mi már fürödtünk. A japánok utána már csak egyszer kaptak ki, akkor is szoros csatában, végül a harmadik helyen végeztek.”
Tatár egészen 1973-ig helyet bérelt magának a nemzeti csapatban, ám 17 éves fáradozása ellenére keserű szájízzel zárta le élete ezen korszakát. Három röplabdás generációt szolgált, mégsem búcsúztatták el. Ha erről beszél, mindig megtelik a szeme könnyel:
„Lementem a válogatott egyik edzésére, és csak Lantos Csabát találtam ott rajtam kívül. Ketten edzettünk, majd azt mondtam, hogy másnap én sem jövök. Senki sem keresett már, és én sem kerestem senkit. Így fejeződött be a pályafutásom a válogatottban. Azt ne kérdezze, hogy merre jártak a többiek, mert azóta sem tudom” – nyilatkozta egy interjúban 1997-ben.
A búcsúkkal valahogy nem volt szerencséje, hiszen utolsó klubjától, a Budapesti Spartacustól is hasonlóképpen vált meg 1974-ben. Németországi túrán járt a csapat, amelyen bevizesedett a térde, alig bírta ki a vonatozást Kecskemétig, ahova bajnoki mérkőzés szólította a szövetkezetieket. Csaliból levetkőzött, de nem tudta vállalni a játékot, mire nagy balhé kerekedett az öltözőben a meccs után. A vezetők azt vágták a fejéhez, hogy nem akart játszani. A mindig lelkiismeretes, ekkor már 37 esztendős Tatárt kellőképpen megsértették a meggondolatlan szavak, és eldöntötte: itt a vége, fuss el véle. A salzburgi túra előtt hiába mondták neki, hogy a Keletinél találkoznak, ő inkább káromkodott egy nagyot, és bezárta maga mögött az ajtót.
De még mielőtt mi is így teszünk, nem hagyhatjuk ki, hogy a 265-szörös válogatott kiválóság 34 évesen posztot váltott, és az első ütő posztját a feladóéra cserélve is maradandót alkotott. S hogy miért volt szükség a váltásra? Nos, egy szabálymódosítás miatt, amely szerint immár átnyúlhatott a sánc a háló fölött.
„Addig ütő voltam, a háló közelében támadtam, ezért az átlagosnál jobban zavart az átnyúló blokk. Így lettem aztán Prohászka László javaslatára feladó a válogatottban. Noha nem az én feladatom eldönteni, tényleg jó volt-e a labdakezelésem, és könnyedén vészeltem-e át az átmenetet.”
Tatár az aktív játékot követően szinte rögtön edzősködni kezdett. Először a Budapesti Honvéd férficsapatának kispadjára ült le. Nem véletlenül, hiszen piros-fehér színekben nyert négy bajnoki címet játékosként, az Újpesti Dózsa nyolcéves egyeduralmát szakította meg társaival 1964-ben. A trénerkedést, jóllehet szép élményekkel is gazdagodott, hosszú ideig nem kísérte szerencse, ahogy ő fogalmazott egy-egy interjúban: „Sok helyen edzősködtem, de nem nagyon sikerült a maximalista szemléletmódomat átültetni a játékosokba, valami mindig közbejött.”
Egészen hatvanéves koráig kellett várnia az első, szakvezetőként megszerzett aranyra, mintha a sors is végre neki akart volna kedvezni. Történt, hogy az akkor négyszeres női bajnok Eger (Agria Computer RC) kispadjáról idény közben távozott Janda Attila, és a hevesi vezetők hirtelenjében őt keresték meg. 1997 februárjában két és fél hónapra kapott megbízást, és a bajnoki cím mellett a kupaserleget is megkaparintotta együttesével. Azon a nyáron nyugdíjba ment, de nem eredeti szakmájában villanyszerelőként, hanem újra egri trénerként dolgozott másodállásban, a produkció pedig ismét elsőrangúra sikeredett. Két első hely került a zsebbe, aztán tényleg a befejezés mellett határozott. Leginkább a sikerek ellenére fellángolt torzsalkodások miatt menekült a kispadtól. Egerben is új élet kezdődött, kicserélődött csapattal, ukrán edzővel – akivel a szezon közben szerződést bontottak. Na, kit hívtak fel az egriek? Ki mást, mint Tatár Mihályt! Nem bírta ki, belevágott, és bronzéremmel szállt ki a körforgásból 1999-ben.
Az ülőröplabdázóknál még megfordult: dolgozott a Halassy Olivér SC-ben, de nehezen szokta meg a körülményeket. Kinek a bal, kinek a jobb kezét csonkolták, kinek a lába hiányzott. Ezt a látványt még valahogy megemésztette a lelkében, de igazából nem tudott kibontakozni mint szakember. A játékosok nem nagyon valósították meg a kéréseit, és rájött: ezek az emberek (érthetően) a játéknak és nem a tréningeknek élnek. A furcsa tapasztalatok ellenére elfogadta a felkérést, és 2001 végén elvállalta az ülőröplabda-válogatott irányítását. A kairói világbajnokságon elért hetedik hely még csak-csak jónak értékelhető, ám a 2003-as finnországi Európa-bajnokság tizedik helyezése óriási csalódás. Még ennél is nagyobb, hogy az ország messze legerősebb csapata, a nyíregyházi Piremon SE nem engedte el játékosait a válogatottba, ami alighanem teljes magyarázatot ad a leégésre.
Azóta a nyugdíjasok stresszmentes életét éli Tatár Mihály: évente egyszer összejön a régi honvédosokkal, pecázik, délegyházi telkén ügyködik, otthon a feleségének segít, unokázik, akár két-három órát is elbütyköl Volkswagen Golfjával (simogatja, törölgeti, fényezi, polírozza), na és leszokott a cigarettáról. A módszer különleges. 2003 decemberének egyik délutánján elfogyott a spangli, és egyszerűen lusta volt lemenni a boltba. Azóta egyszer látott közelről füstölnivalót. Színházba készülvén a zakója zsebében rábukkant fél doboz Multifilterre, de ahelyett, hogy hirtelenében rágyújtott volna, inkább a hűtő tetejére tette, és mint egy bűnjelet, elrettentő példaként nézegette.
Feleségével el-elcsábul a női röplabdarangadókra, ha akad egyáltalán. Már-már közömbösen figyelik a labdameneteket, mert nem tartoznak sehova, és úgy látják, a játékosok sem tudnak elmosolyodni, felhőtlenül örülni egy-egy jó megoldásnak. Nem csoda, hogy Tatár Mihály vérnyomása 130/80, és mi mást kívánhatunk neki, mint hogy legfeljebb a pontyok fárasztásakor ugorjon csak feljebb.
