Mezőberényben, egy Békés megyei községben (ma város) születtem, ahol apám, dr. Leimdörfer Imre ügyvéd volt, anyám, Soós Róza Emilia pedig a Zöldkereszt fővédőnője. Bár apám a visszaemlékezések szerint jó ügyvéd volt, az idők rosszabbodásával egyre silányabb ügyeket kapott. Ugyanis bár református család voltunk, ő zsidó származású volt. Előbb be is sorozták egy zsidó munkásszázadba (szerencsére a hátországban); utóbb azonban egy – mai szemmel tragikomikus – jogi vita azzal zárult, hogy nem tekinthető zsidónak, s így a német megszállásig már békén hagyták. Akkor viszont letartóztatták mint a helyi szociáldemokrata mozgalom résztvevőjét, több elvtársával és barátjával együtt, akik jórészt német származású parasztemberek voltak. Az internálást túlélhette volna, azonban valakinek alkalmasint szemet szúrt, hogy a táborban egy zsidónak minősíthető személy tartózkodik, így kiemelték onnan és Auschwitzba deportálták, és onnan nem tért vissza. Előzőleg arra készült, hogy – mivel naiv módon úgy vélte: az ő jogi tudása egy új, demokratikus társadalomban nem fog sokat érni – a háború után tanár lesz, s ehhez autodidakta módon képezte magát és filozófiai jegyzeteket írt.
Mivel anyámat a helyi hatóságok a továbbiakban is zaklatták, jobbnak látta visszaköltözni családjához, Pestszentlőrincre, hiszen két fivére is tisztként szolgált a hadseregben. Itt kezdtem az iskolát 1944 szeptemberében, de egy hónap múlva a területet ki kellett üríteni, s így Budapest ostromát és fölszabadulását Zuglóban, egy bérház óvóhelynek átalakított szenespincéjében éltem át. Bár hallottunk híreket a különféle garázdálkodásokról, ebben a házban az orosz katonák senkit sem bántottak. A viszonyok némi konszolidációja nyomán visszaköltöztünk Mezőberénybe, várva apám visszatértét, aminek lehetőségéről különféle álhíreket kaptunk. Mivel házunkat 1944-ben kénytelenek voltunk eladni, a község kiutalt egyet számunkra. Egy kitelepített németét, amelyben rosszul éreztük magunkat, ezért végül le is mondtunk róla, és ismét Pestszentlőrincre költöztünk. Itt éltem 1949-től egészen 2002-ig. Még 1949-ben elég jó volt a közhangulat, amit a VIT akkori rendezvényei is tükröztek, de hogy bajok lesznek, már gyerekként is éreztem a Rajk-pör nyomán. Akkoriban ugyanis a politika a gyerekek szintjéig lehatolt: az ötvenes évek elején az általános iskolában például politikai ügyek lettek szokványos diákcsínyekből (amiket azért úsztunk meg, mert egy magas rangú katonatiszt fia is részt vett bennük), az pedig megint csak tragikomikus volt, amikor történelemtanárunk az egyik héten megdicsérte a tankönyvünket, a másik héten pedig azt kellett közölnie, hogy az rossz, mert a közoktatásba beférkőzött kártékony elemek készítették. A fakultatív hittannak és a konfirmációnak mindamellett nem voltak következményei: anyám túl kicsi pont volt ahhoz, hogy odafigyeljenek rá.
Igazgatóm, nyilván nehéz anyagi helyzetünkre való tekintettel, azt javasolta, hogy technikumba menjek, én azonban ragaszkodtam a gimnáziumhoz. Ahol, jóllehet nyomorszinten éltünk, s jóllehet apám már régen nem élt, mint „egyéb” származásúnak relatíve magas tandíjat kellett fizetnem, legalább egy évig. Amikor Sztalin (így!) temetésekor kirendeltek bennünket a szoborhoz fölvonulni, meglógtam, mert egyszerűen gyűlöltem; azután végigizgultam Nagy Imre első kormányát, s lelkesedtem, amikor Rákosi végleg megbukott. Ha nem 1956-ban érettségizem, hanem egy évvel előbb vagy később, talán nem vesznek föl a budapesti bölcsészkarra, így viszont bekerültem. De megint csak egy hónapig tartott a félévem, mert október 23-án persze tüntetni mentünk. Az összes helyszínen ott voltam, de mivel fegyver nem került a kezembe, a fölkelésben nem vettem részt. A hosszú oktatási szünetet főleg Homérosz olvasásával töltöttem, elvégre magyar–történelem szakos voltam.
Másodéves koromban vettem föl az akkor újraindult filozófia szakot. Korábban mélyen vallásos voltam, később azonban elveszítettem istenhitemet, s alkalmasint ennek helyére lépett a filozófiai érdeklődés. Addigi életélményeimből azt a következtetést vontam le, hogy az igazi marxizmus (nem az, amit oktatnak nekem) nyilvánvalóan a helyes világmagyarázat, a szocializmus pedig igazságos társadalmi rendszer. Ebben a szellemben (és Lukács György híveként) tanítottam filozófiát a diploma után, előbb a budapesti orvostudományi egyetemen, majd a bölcsészkaron. Korábbi vallásos neveltetésem is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egyik aktív résztvevője voltam az úgynevezett keresztény–marxista dialógusnak, és számos kitűnő teológussal és lelkésszel alakítottam ki baráti kapcsolatot. E munka hatékonyabb szervezésére fogadtam el az MTA Filozófiai Kutatóintézete meghívását, a rendszerváltás után azonban nem láttam sem perspektíváját, sem értelmét az akadémiai kutatóintézetek fönnmaradásának. Ezért 1992-től részt vettem a Miskolci Egyetem újonnan alapított bölcsészkarán a filozófia szak kiépítésében, egy ideig tanszékvezető is voltam. Közben 15 éven át szerkesztettem a Magyar Filozófiai Szemlét, s ezzel a munkával talán némi tekintélyre is szert tettem. Magát a rendszerváltást mint a szocializmus megreformálására irányuló illúzióknak a bukását s ilyenként viszont mint történelmi szükségszerűséget fogadtam el.
Családi körülményeim alakulása nyomán 2002-től Miskolcon élek. Habár a várost megszoktam és megkedveltem, továbbra is megrögzött budapesti lokálpatrióta vagyok mint a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagja és – az íróasztalom fölött lógó oklevél tanúsága szerint – „városvédő mestere”.
