A színész Thália papja – lapos közhely ilyet mondani, csakhogy én ezt a „papságot” komolyan vettem, mint egy gyerek, és hittel hiszem, hogy a színház az egész életemet követeli, mint ahogy Isten szolgálata egész embert kíván. Szolgálni a színházat testtel-lélekkel-szellemmel, ez a dolgom.
Most írásra kértek, hát írok. „Csak sort sor alá, tapogatva…” Áradna belőlem a hetven év élménye, eseménye, történése, de hát „csak lassan, Peti fiam, lassan”, mint aki járni tanul. Ötven éven át mások (óriások, író-gondolkodó hatalmasok) szövegeit tanulva, gondolataikat magamévá téve játszottam, így azonosultam szavaikkal és gondolataikkal, már-már a saját érzéseim is Arany, Babits, Shakespeare, Dosztojevszkij megfogalmazásában szólalnak meg. „Minden szó végszó!” – mondogattuk a pálya derekán színész kollégák, és valóban szörnyű a színész agya, elég egyetlen szó, és eszébe jut egy verssor, egy részlet, egy monológ, mert minden szót leírtak már a nagyok.
A nyári szünetben születtem (vasárnapra), ami szerencsésnek mondható, mert sem az iskola, sem később a munkahelyeim, a színházi elfoglaltság nem zavarta a szülinapokat. Két nővérem után én, a későn jött fiúgyermek, apám nevét kaptam. Apám taxisofőr volt, s mire a világra kezdtem eszmélni, már bakaruhában láttam őt, amikor kimenőt kapott. Besorozták a taxival együtt. Később a frontra vezényelték, akkor már csak a tábori lapok és a három kiskorú maradt anyámra. Fontos megemlíteni a mozi varázsát, ebben egységes volt a család, mert megejtette már a születésem előtt. Mihelyt hordozható voltam, vittek a moziba, anyám öléből emlékszem az Ozra, az volt az igazi csodák csodája! Csakhogy az iskolába indulásommal együtt már hazánkba ért a világégés. Mivel gyakorló katolikus vallási nevelésünk (végigimádkoztuk apám frontszolgálatát – haza is ért épségben, és taxizott tovább) erősen hatott rám, még az ötvenes évek elején naponta jártam ministrálni, és nem léptem be az úttörők közé. Nem otthoni befolyás miatt, talán inkább csak gyerekdacból. Mivel semmilyen gimnáziumba nem vettek fel, „kénytelen” voltam az ország legjobb iskolájába menni, Pannonhalmára (1951). Túlzás nélkül állíthatom, ott tanultam meg mindent, de mindent: a hivatalos tananyag mellett latint, novellaírást, újságszerkesztést, fotózást, színdarabrendezést, játékot, FILMET, s űztük a sport minden ágát. Persze aki 1955-ben a bencés gimnáziumban végzett, azok közül senkit nem vettek fel egyetemre, főiskolára. Helyhiány! Negyedszerre vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (1958). Addig az akkor egyetlen működő magán-színiiskolába, Rózsahegyi Kálmán Színészképző Stúdiójába jártam, elég díszes társasággal. Közülük jó néhányan mentek a Főiskolára, s volt, aki egyenesen színházhoz került.
A Főiskolán Kiss Ferenc fh. lettem, s azt mondták, rendben, de ha eljutok a diplomáig, valamit kezdjek a nevemmel. Ugyanis Kiss Ferenc, a színész (drága Feri bácsi) a börtönévek és a fizikaimunkás-évek után újra színpadra léphetett. Tudtam én ezt, hisz ő is fehérvári születésű, meg a nehéz éveiben én vihettem a régi jó barát, Rózsahegyi Kálmán bácsi üdvözletét. 1955 óta ismertem, bár rokoni kapcsolat nem volt köztünk, csak nagyon megszeretett, tiszteletbeli fiává fogadott, később a pályán még játszottunk is együtt egy tévéjátékban. A harmadik évfolyamon főszerepet kaptam egy „felejthető” nagyfilmben. Első forgatás, első interjúm a hétvégi Film, Színház, Muzsika című újságban. Ott már az állt a fényképem alatt: Dávid Kiss Ferenc fh. Apám nevéhez ragaszkodtam, s megkülönböztetésül fölvettem a Dávid nevet. Nos, ennek több belső magyarázata van. Ezek közül kettő lényeges. Az egyik: Dávid, de nem a király, hanem a parittyás! A másik a pannonhalmi egykori magyartanárom, a csodálatos osztályfőnököm, Dávid atya. Iránta való tiszteletem is ezt kívánta, életem egyik meghatározó személye volt.
Szóval 1958-ban elindult a kemény főiskolai munka (korai kelés, 6-kor Sportuszoda, délelőtt sok haszontalan és néhány nagyon hasznos elméleti óra). A mindentudó, mindenhez kedvet csinálni tudó csodapedagógus: Hegedüs Géza! Drámatörténet, világ- és magyar irodalom olyan előadója, mint egy mágus. Délután a szakmai órák. Osztályfőnökünk Várkonyi Zoltán (sokan irigyeltek érte, joggal), tanársegéd Vámos László, beszédtanár Sulyok Mária. Este színház; elsőben még csak nézhettük, másodiktól statisztálás, kis, majd nagyobb szerepek, de csak a Nemzeti Színházban. Akkor még nem tudtam, később a magam bőrén tapasztaltam, hogy a színészetet mint mesterséget csak ellesni lehet – hát mi lestük. Éjjel meg tanultunk a másnapi órákra. (Kemény, erőltetett bencés tempó, ora et labora – imádkozzál és dolgozzál – a rend jelszava, hát én még imádkozás helyett is dolgoztam, tanultam, megszállottan, mint egy szerzetes.)
