Az életkorom sosem érdekelt. Annyira, hogy kb. 12 éves voltam, amikor egy orosz film címe után (Támadás 6.25-kor) megjegyeztem, hogy egyáltalán június 25-én születtem. Ezen a napon született a zseniális Karinthy Frigyes is, csak ő 1887-ben volt kis csecsemő.
Valamiféle tehetséget a képzőművészethez apámtól örököltem, aki Jaschik Álmosnál tanult, nagyon tehetséges vasárnapi festő volt és hétköznap nyomdász-grafikus.
Anyám családjából a finom munkához való érzéket kaptam, ott többen voltak férfiszabók, éppúgy, mint Dürer családjában sok órásmester. Családunk svájci–osztrák eredetű, valószínűleg emiatt vagyok elég szorgalmas élethivatásomban, a szobrászatban. Általában kitartó, a legjobb eredményre törekvő, sokszor valami feltalálóvonással.
Mindig rajzoltam, sok érmet mintáztam, domborműveket (emléktáblákat), kisplasztikákat és közterületekre kerülő szobrokat.
Csak pillanatokra voltam a művészettörténészeknek, kritikusoknak fontos, kedvenc nem voltam soha. Hogy nekik nem nagyon tetszik, amit alkotok, nem bánt. Visszatekintve és a jelenben is örülök, hogy megcsináltam, amit eddig mintáztam, szeretek rájuk nézni. Jó pár szobrommal, érmemmel, rajzommal meg vagyok elégedve, mert sokszor meglátom bennük, hogy olyanok, mint amit CZINDER ANTAL csinál. (Aki ezt nem hiszi, nézzen utánam.)
Különben szeretek csöndes, napos vasárnapon sétálni szülővárosomban, Budapesten, a kihalt utcákon, a néha nyitott ablakon kihallatszó zongoramuzsikára elmélázni.
Nagyon szeretem a fákat, néha egy szép formájú fát éppolyan gyönyörködve nézegetek, mint egy szép nőt.
Ha korunkban ilyen fontos is lett a technika, mindenféle gépek, nekem a Balaton feletti határtalan csillagos ég az elbűvölő – ott egy szép pillanatig az ember érzi és érti a „véges végtelent”.
Szeretem a klasszikus zenét, különösen Chopin zenéjét és a rock and rollt. Szeretek verseket olvasni, sok magyar költő versét ismerem, néhányukat még személyesen ismertem is, és gyakran jut eszembe egy-egy vers vagy verssor. Úgy érzem, érzelmi életemben fontos szerepük van nagyon régóta.
Valami formában mindig harcoltam az ellen, hogy megalázó helyzetbe kerüljek, és én senkit soha nem akartam megalázni.
Bárkivel tudok egyenrangúan beszélni, legyen az nagy hatalmú igazgató, politikus, kőműves, takarítónő.
Átéltem gyerekfejjel a második világháborút, ahová elvitték az apámat, aki a nagy orosz hómezőkön halt meg. Budapest ostroma alatt anyámmal rejtegettünk a pincében egy szomszéd zsidó családot, megmentettük az életüket.
Az ötvenes években a lakásunkból a házmester feljelentésére társbérletet csináltak. Jártam egy évig Esztergomban a ferences rend kollégiumába, ahol a szerzetes tanárok nagyon sokat vertek pálcával, vonalzóval, kukoricára térdepeltettek, sokszor voltam beteg.
Egyáltalán nem haragszom rájuk: csak meg akartak törni és elképzelésük szerint meghajlítani. Végül anyám hazavitt.
Átéltem mint képzőművészeti főiskolás az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, akkor úgy éreztem, mindent látnom kell, mert ilyet a jövendő életemben soha még egyszer nem élhetek meg. A tüntetéseken mindenütt ott voltam, volt fegyverem, de senkire nem lőttem vele, nem tudok, nem akarok embert, állatot ölni.
Szeretem a hazámat – de amikor a hatvanas években a Fradi meccseire jártam ki mint szurkoló, akkor sem téptem le magamról a ruhát, ha a kedvenc focistám gólt lőtt, ezért nem szeretem a melldöngető magyarságot.
Igyekeztem művészhez méltóan gondolkodni és élni.
Jó lenne majd a nyolcvanévesek évkönyvébe is bekerülni (ha lesz ilyen és ha én is leszek) – akkor majd másról írok.
