Édesapám első generációs értelmiségi volt: ügyvéd. A távolabbi felmenők és rokonok mindkét ágon földműves gazdálkodók voltak Kajászószentpéteren (Fejér megye). Az anyai nagyapám tulajdonában lévő ottani családi „fészek” – ha nem nyaraltunk éppen – üresen állt.
Egy jól menő budapesti ügyvédi iroda tulajdonosának szépreményű fiaként kezdtem ismerkedni a világgal. A jövő azt ígérte, hogy majd Sárospatakon, Oxfordban s végül a budapesti egyetemen szerzek diplomát, és úgy viszem tovább az irodát.
A háború számomra a világ természetes állapotának, a „katonásdi” és a „katonaéletről” szóló nosztalgikus elbeszélések meseszerű elegyének tűnt. Édesapámat és másokat (rokonokat, ismerősöket) behívtak ugyan katonának, de Budapest első bombázását (1942. szeptember 4.), amikor négy bomba az ágyamtól cca. 200 m távolságra robbant fel a Városmajori templomon, nyitott ablak mellett átaludtam, ám másnap estére már visszhangot keltett bennem a felnőttek aggodalma.
Aztán híre jött, hogy ez vagy az az ismerős a „frontra” került; hogy egyik rokonunknak megfagyott a lába „a futáskor”; hogy a szentpéteri szomszéd „eltűnt, de lehet hogy él”; és mivel közben iskolás is lettem, ezek már árnyalták a fogalmaimat. Szentpéteri házunk tornácáról szemlélhettük a Budapest felé tartó amerikai bombázókötelékeket 1944 nyarán, láthattuk a csepeli olajfinomító füstjét meg a lezuhant repülőgépek roncsait és a bennégett halottakat. Már el tudtam olvasni a Makó környéki harcok borzalmairól beszámoló fényképes újságcikkeket, majd folyamatos ágyúdörgést lehetett hallani, és a menekülő emberek azt beszélték, hogy ha mindenkit talán nem is, de az ügyvédek családtagjait biztosan kivégzik az „oroszok”. Végül mindenünk odaveszett ugyan, de épen és egészségesen megmaradtunk, és 1945 nyarán édesapám is hazakerült. Azt, hogy sok évtized munkájának minden eredménye vált semmivé, és hogy Sárospatak meg Oxford köddé foszlott, talán máig sem fogtam fel a maga teljes súlyában.
Bicskére költöztünk. Itt kezdtem személyesen is tapasztalni, hogy megváltozott a világ, s hogy az új világ nem igazán szeret bennünket.
Szívesen és jól tanultam, de az általános iskolától az egyetemig mindig „egyéb” (E7) származású „osztályidegen” voltam; bűnömül rótták fel, hogy édesapám ügyvéd lett. Továbbtanulási törekvéseimet az illetékesek soha nem támogatták; a sportnak köszönhettem, hogy 1956 nyarán, gyermekkori vágyaimnak megfelelően, bejutottam – egy év kihagyásával – az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára. Négy év múlva „summa cum laude” diplomáztam – és az elhelyező bizottságtól megtudhattam, hogy a jogi pályán számomra Budapest területén nincs állás, s vidéken sincs az igazságszolgáltatásban munkalehetőség.
…Némi kerülővel, Götz János akkori fővárosi főügyész segítségével (őt megnyerte az államvizsgán nyújtott teljesítményem) 1961-ben mégis ügyészségi fogalmazó, majd ügyész lettem. Az idősebb kollégák, különösen, akik az 1951–54-es években „küldetéssel” kerültek az ügyészi karba, még évekig gyanakvással kezeltek.
Nyilvánvaló volt ugyan, hogy az ügyészi munkából nem lehet meggazdagodni, de ez nem érdekelt. Bőségesen kárpótolt a szellemi függetlenség; az, hogy legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint dolgozhattam, meg hogy érdekes és felelős munkám volt, amely a köz érdekét szolgálja. Kandidátusi fokozatot is szereztem, később főügyészhelyettes, majd a budapesti ügyészi kar bizalmából 1990–2001 között fővárosi főügyész lehettem. Paradox módon volt ugyan, akinek a szemében újra „gyanús” lettem mint „ismert régi ügyészségi vezető”, a szakma szabályai szerint végzett munka azonban igazolt. Hazai és nemzetközi szakmai és tudományos fórumokon is szerepelhettem, s a jogi oktatásba is bekapcsolódhattam.
Engem mind a szülői ház, mind a sport ahhoz szoktatott, hogy a nehézségeket le kell küzdeni. „Mutasd meg, mit tudsz” – mondták. Számoltam azzal, hogy a mért adatok csak a sportban döntenek; másutt szél ellen kell vitorláznom, sokkal többet kell nyújtanom, mint a kedvezőbb „pedigréjű” vetélytársnak. Ügyészi munkámban is tartottam magam édesapámnak ahhoz az útmutatásához, hogy az emberekkel mindig, minden körülmények között emberségesen kell bánni.
Ma is vallom: tisztességes munkával is lehet érvényesülni, tekintélyt pedig nem a beosztás (és a vele járó hatalom) ad, hanem a hatalom mértéktartó gyakorlása révén szerezhet valaki átmeneti tekintélyt egy beosztásnak. Az utcán, számomra ismeretlen emberek manapság is gyakorta szólítanak meg kedves szavakkal, így hiszem, hogy a közönség megértette törekvéseimet – és ez, meg a jó lelkiismeret, többet ér minden hivatalos elismerésnél. Ezt igyekszem manapság hallgatóimban is tudatosítani, bár néha lehangoló, hogy mind többen más tényezőket vélnek a siker zálogának.
