Túl az emberélet útjának felén mind gyakrabban érezni késztetést a számvetésre. Így, a hetvenedik születésnap előtt pedig – férfi őseim életkorára is gondolva – ez már szinte kötelesség.
A felkérésre válaszul – a talentumokról szóló bibliai példázatra utalva – két alapkérdésre próbálok feleletet találni: mit kaptam útravalóul – és mit tudtam visszaadni belőle?
Ami a gyökereket illeti, előkelő családból származom. Egri és felvidéki (Selmecbánya környéki) őseim vincellérek, bányászok, asztalosok, nyomdászok és boltosok – törékeny, korán haló férfiak és szívós asszonyok – voltak. Mélyről kapaszkodtak – és toltak felfelé engem, az első generációs értelmiségit a családból. Egyébként volt közöttük mindenféle náció: magyar és török eredet, tót és sváb vonal; a „nagy tekenő” egy kelet-közép-európait (= embert és magyart) kovászolt belőlem. Nagycsaládban nőttem fel, három fiútestvéremmel együtt, szorgalmas, családszerető, gyermekeikért élő szülők elsőszülöttjeként. Ez kötelességeimet és lehetőségeimet is meghatározta. Nyolcéves koromtól minden nyáron kenyérkereső munkát végeztem, de élnem kellett képességeimmel és igazodnom kellett a családi elvárásokhoz. (Nagyapám és édesapám teljesületlen ifjúkori vágya a tanári pálya volt.)
Családom ezért – immár csaknem ötven éve gyakorló családfőként mondhatom – a legszentebb dolog számomra. Feleségem kollégám is (szoktam volt mondani: legközelebbi munkatársam), aki nemcsak az otthon biztonságát adta számomra mozgalmas életünk során, hanem – született tanítóként – a kontrollt is jelentő szakmai hátteret. Hogy milyen apa voltam? Felnőtt fiaim életpályája és a családi összetartozás azt igazolja, hogy sikerült továbbadni az örökséget.
Szerencsésnek mondhatom magam azért is, mert nekem több hazát adott a végzet. Az igazi, az őshaza a mostoha szülőföld, Eger. Négyéves korom óta az elveszített éden nosztalgiájával gondolok vissza rá. Aztán a Dunántúl, Tolna és Somogy kisvárosai: messze ringó – és micsoda élményekben, barátokban, kalandos játékokban gazdag! – gyermekkorom, majd pályakezdésem és felelős (magamért és másokért is felelős) felnőtté érésem világa. És Budapest – először 1955 és 1959 között –, ahol eszmélkedtem, és ahol a történelemmel és Istennel perlekedve kerestem és – úgy hiszem – megtaláltam magam. Majd – több mint húsz éve már – újra Budapest: a pálya megannyi buktatót is rejtő, újabb állomásai. Ha kitekintek lakásom ablakán, nyugtat a Duna és a budai hegyek látványa, de egyre gyakrabban menekülök is a szennyezett környezet (nemcsak a kutyaürülék és a szmog) fővárosából a Balaton mellé, vidéki – somogyi! – „birtokunkra”, és nem tudok betelni a kerttel, az újjászülető tóval és a túlpart panorámájával.
És az iskolák… Első tanítóm: nagyapám, aki nemcsak a betűvetésre tanított ötéves koromban, de belém oltotta ifjúkori lelkesedése baloldali (= felvilágosult, humanista, demokratikus) világszemléletét. Az elemi, majd az általános iskola, később a falusi kisgimnázium tanítói és tanárai, akik – példájukkal – élethivatássá formálták bennem a családi késztetést. A „rendes” egyetemi évek – tanáraim és barátaim hosszan sorolható lajstromával (és a „Kolhoz-kör” vitáival, a Rajk-temetést követő városi sétával és József Attila versével az Andrássy úton – Levegőt! –, a 23-i folytatással, majd a keserű kijózanodással). És a „rendetlenek”: az egymást követő munkahelyek és a munkahelyeken kívüli szakmai közösségek, szinte mindenütt kitűnő munkatársakkal, igazi csapatokkal. Mindezek megerősítették bennem rendhagyó pedagógushivatásomat. Így lettem botcsinálta – és amatőr – közoktatás-politikus és – ezt tartom fontosabbnak – a neveléstörténet tanára és a magyar iskola múltjának, jelenének szenvedélyes kutatója.
A kínai bölcsesség szerint az elültetett fa, a megírt könyv és a nemzett fiak igazolják az emberi létet. Jelentem – önmagamnak mindenekelőtt –, hogy mindhármat teljesítettem. Ültettem fát – „igazit” is (az öreg barack a ligeti kertben már elmúlt harmincéves), jelképeset is (egyike-másika talán termőre fordul). Írtam könyv(ek)et és temérdek más – hasznos vagy haszontalan – opust; a történeti munkák, remélem, hozzájárulnak a múlt – az ezeréves magyarországi iskola – leletmentéséhez. Fiaim pedig az unokákban folytatódnak, akiknek fejlődését, eszmélkedését csodálattal vegyes kíváncsisággal figyelem. Talán ők – és tanítványaim – igazolják majd a leghitelesebben, hogy értelmes, emberhez méltó volt ez a hét évtized.
Függelék
1937. június 13-án születtem Egerben. Magyar–történelem szakos középiskolai tanári oklevelemet az ELTE bölcsészkarán szereztem (1959). Tanítottam Dombóváron és Kaposváron, ahol később – 1969 és 1983 között – a Somogy megyei Pedagógiai Intézetet vezettem. 1983-tól Budapesten élek. Voltam minisztériumi főosztályvezető, fél évig közoktatási miniszterhelyettes, az OPKM főigazgatója, majd tudományos főmunkatársa és a Budai Képző (2000-től az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kara) tanára, főigazgatója. 2006-tól nyugdíjas vagyok. A történettudomány kandidátusaként főleg a 19–20. századi magyar oktatáspolitika történetével foglalkozom. Számos szakmai és közéleti tisztségem közül az Országos Köznevelési Tanács tagságát (1996-tól), az MTA pedagógiai bizottsági tagságát (1996-tól) és a Neveléstörténeti Bizottságban tizenkét éven át (1991–2002) betöltött elnöki – 2002 óta tiszteletbeli elnöki – tisztségét említhetem. Legnagyobb elismeréseim: az Apáczai Csere János-díj (1979), a Trefort Ágoston-díj (1998) és az ELTE Eötvös-gyűrűje (2005). 1959-ben nősültem, feleségem Peres Sarolta; fiaim: Elemér (1960) és Péter (1971).
