Ütő Endre

operaénekes (Budapest, 1937. június 2.)

„Mindenik gyökér a Föld szivétől húzva, visszatér...”

    Szüleim háromszéki székelyek. Apai nagyapám unitárius esperes, apám jogászember, bíró, aki az ötvenes évek gyilkos légkörében, egzisztenciavesztése árán is igaz ember tudott maradni. Anyai felmenőim református székelyek, ügyes kezű, tehetséges mesteremberek. Anyai nagyapám világot járt műbútorasztalosként intarziát oktatott erre szakosodott iskolákban a harmincas években. Az első bécsi döntés után kerültek Magyarországra, menekülve a borús erdélyi jövő elől. Így születtem én meg itt, Budapesten, és nevelkedtem Kőbányán, erős unitárius és demokrata-plebejus szellemben. A vallásom büszkévé, gondolkodásomat illetően pedig bátorrá tett. „Isten benned van”, hallom ma is. Hiszek tehát az emberben, de nem hiszek minden embernek.

Mephisto (Faust) Gounod operája

    A flaszterkoptató, kőbányai vagányként megélt gyermek- és ifjúi évek a plebejusszellemet, a sportszerűséget mélyítették el bennem. A Szent László Gimnázium nagyszerű tanárai és az otthonról hozott szellemi batyu az átlagosnál nagyobb tisztánlátást és szellemi szabadságot nyújtottak. Sport- vagy színészi karriert terveztem, ebből a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszaka valósult meg, Palló Imre kiváló művész jó fülének köszönhetően. 1963-tól 1996-ig voltam az Operaház magánénekese. Zenei karrierem sokszínű, sikerekkel és kudarcokkal szegélyezett. Elénekelhettem az operai repertoár legszebb basszus szerepeit: Timur (Turandot), Colline (Bohémélet), Mephisto (Faust), Gremin (Anyegin), Kékszakállú (Bartók), Sparafucile (Rigoletto), Arkel király (Peléas és Mélisande), Ramfis (Aida), Sarastro (Varázsfuvola) stb. Kb. ötven szerepformálás. Aztán következett a neheze: öt és fél év az Opera főigazgatói székében. Innen mentem (?) – küldtek (!) – nyugdíjba 58 évesen. Belekeveredtem a politikába is, mint hal a hálóba. Szerencsére nem lettem „partra vetett”, idejében kibújtam a hínárból, bár nem úsztam meg sérülések nélkül. Az én egzisztenciám ugyanis soha nem fonódott össze a politikával. Belső nyugalmamat tökéletesen biztosította a belém nevelt és felismert tény, hogy a politikai hatalomnál mindig nagyobb a szellem, a kultúra, a művészet hatalma. A politika és a költségvetés szűk látókörű döntnökei csak látszólag lehetnek győztesek. Nem fogják fel ugyanis, hogy egy nemzet kulturális elszegényítése milyen veszedelmesen kártékony lehet. Nem látják be, hogy a kultúrnemzeti lét mennyivel magasabb minőségű, mint a politikai.
    Csillagjegyem szerint Iker vagyok, a kínai zodiákus szerint Bivaly. Az első a művészet levegő(jegyű)-lebegő ihletettsége, a másik az erős föld(jegyű)-vonzatú munka és alkotás jelképe. A lovasberényi évekkel (Budapestnek végleg búcsút intve) az utóbbinak jött el az ideje. Mindig érdekelt a néprajz, az organikus kultúra. Szeretem a földet, a növényeket, állatokat, s ma már elképzelni se tudnám létemet a berényi kétszáz éves parasztházam, gyümölcsfáim, szőlőültetvényem nélkül. A sokak által még ma is földtúrónak csúfolt paraszti közösség, a kétkezi munka, az egyéni gazda önállóságának hagyományát sugárzó ősi ház felszabadította bennem a szunnyadó reneszánsz képességeket. Anyai őseim „génhíradóként” testesültek meg a kezem alól kikerülő faragványokban, szobrokban, kisplasztikákban, hommage-tablókban, szárnyas oltárokban stb. Hatvannyolc magyar népballadát faragtam vagy mintáztam meg, saját faragott kapumat csukom be, az általam faragott bútorokra ültetem le barátaimat. Ihletőim a magyar mese- és mondavilág, a Biblia Újtestamentuma, történelmi és irodalmi nagyjaink, a magyar mitológia, de a groteszk sem áll távol tőlem. Nem hivatásos képzőművészként több mint két tucat kiállításon vagyok túl. A LENKE galéria – amely múzsám és feleségem, alkotótársam nevét viseli – rendszeresen fogad látogatócsoportokat, szépszámú honi és külföldi érdeklődőt.
    A közéleti passzivitás 2006-ban már nemcsak remetegondolat. Az én hazámban a politikai abszurd kiteljesedni látszik. Elérte már azt a pontot, hogy közéleti szerepet vállalni nem érdemes, mert mindenkit bemocskol az a tömény tisztátalanság, amely mára már mindent ellepett. Hetvenévesen pedig már jobb földközelben maradni és kívülről szemlélni a dolgokat. Várni, hátha A Kárpát-medencébe is betör egyszer valami egészséges lélekkönnyítő-tisztító szél. Egy szellő, amelynek nemzeti demokrata, európai keresztény és plebejus fuvallata is van. Jó lenne, ha megérhetném!