Anyám, Káldi Julianna, a Káldi-féle bibliafordító családjából származtatja magát. A Káldi-féle biblia meghatározó volt családunk számára, nagybátyám is kántortanító volt. Nem úgy édesapám, aki erősen vitatta a katolikus tanok egy részét, melyek nagy hatással voltak rám, a környezetemre, aminek későbbi hatásaként elhatároztam, hogy vallást változtatok. Tetszettek azok a vallások, melyek egy Istent hirdettek (például: zsidó, iszlám), közülük az iszlámot választottam.
A későbbiek során tagja voltam a Magyar Iszlám Szövetség megalakítói szűk körének, akik a magyar államban újfent bejegyeztették vallásunkat. Dr. Mihálfi Balázs révén sejket is választottunk, aki többször is lefordította magyarra a Koránt. Segítségemre volt az osztrák nagykövetségen, hogy vízumot kapjak mekkai zarándokutamra. Nem kis kockázatok árán Germanusz Gyula után a szocialista rendszerből (1989. december 28-án) lehetőségem nyílt megtennem a mekkai zarándokutat. Édesapám származását horvát nemzetiségére vezette vissza (nagyapámat és apám testvéreit Pozsegovicsnak hívták). Baté községből jártam a Kaposvári Élelmiszeripari Technikumba, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karára.
Kevés munkahelyem közül kiemelném a fonyódit, a fonyódi Bambi- és ásványvízüzemet, melynek vezetője voltam. A fonyódi ásványvíz gyártását és országos értékesítését üzemvezető koromban vezettem be. Nem bánom a rám ragasztott jelzőt („Bambi-király”), mert tán nem is volt rossz ital, vagy az ifjúságunk tette széppé ezeket az emlékeket.
Itt kellene megemlíteni, hogy verselésre is adtam a fejemet. Politikai verseim mellett köszönöm az én Istenemnek, hogy egy kis ifjúságot és humort meghagyott számomra idősebb koromra is. Ebből adódóan átírtam a Toldit, Új pajzán Toldi címen, eléggé bizarr szóhasználattal, melyet csak a keményebb humorra edzettek vettek igazán „komolyra”. Lőwy Árpád-díjat kaptam érte, a merészebbek a rádióban és a tévében is idézgetnek belőle. A másik kiadott könyvem már sokkal merészebb: a halállal kapcsolatos találkozást próbálja ecsetelni, igen pajzán módon, sírfeliratokon keresztül. A vélemények a könyvről igencsak megosztottak, címe: „Itt ülök a halál…” (1142 sírfelirat).
Életem egy fontos, kiemelkedő része 1956, melyet egyáltalán nem úgy éltem át, mint ahogy azt mostanában a legtöbb könyvben leírják.
Mivel a Móricz Zsigmond körtéren laktam a barátommal, V. K.-vel, aki a műszaki egyetemre járt, így a kivett közös szobánk találkozóhelye lett a másként gondolkodó ifjúságnak. Összejöveteleket, vitaesteket tartottunk, néha alig fértünk be a szobába. A téma állandóan a megszállók és magyar pribékeik voltak. Itt elemeztük ki, hogy egy néma tüntetés milyen hatást váltana ki, valamint milyen hatással lenne ránk nézve. És merne-e valaki hozzánk csatlakozni. De mikor az aulából kiléptünk, már valaki bekiabálta, „Ruszkik, haza!”; mire a Blaha Lujza térre értünk, már a tömeg az összes ötágú csillagot leverte, és indultunk a Hősök terére. A későbbiek során úgy alakultak a dolgok, hogy a körtér védelmét a 16. sz. alatti lakhelyemből voltam kénytelen irányítani. Itt kell megjegyeznem, hogy Nagy Imrét mi nem pozitív hősként értékeltük, mert véleményünk szerint az ő bizonytalankodása, habozása nagyban befolyásolta a külföld véleményét és a forradalom bukását. Mikor megjelentek a szovjet tankok, és a mi karabélyainkkal semmire sem mentünk, vártuk az amerikaiak lépését napról napra, óráról órára. Édesapám a taszári reptérről repülőgéppel élelmiszert (Batén és környékén adták össze) hozott a felkelőknek, valamint zsákokba rejtett pisztolyokat és katonapuskákat. Mikor apám látta, hogy teljesen reménytelen a harc, repülővel Taszárra vitt. Évtizedekig Budapesten kerestek, közben mi Batéban bujkáltunk, nyíltan, úgy, hogy mindenki tudta, hogy mit tettünk a forradalomban, de egyetlen feljelentés sem érkezett ellenünk, ami a halálunkat jelentette volna. Édesapám olyan alázattal beszélt a falu népéről, hogy én még most is meghatódok tőle („Ezek hős népek”), amihez én mindig igyekeztem csatlakozni. Ezen a fórumon is kijelentem, hogy a batéiak hősök, akiknek az életünket köszönhetjük. Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!
Életem egy másik állomása, hogy 25 évvel ezelőtt, a szocialista rendszerben egy százötven éves kovácsműhelyből Szentendrén kialakítottunk egy vendéglőt, melyet a rég múlt idők használati tárgyaival rendeztük be: kovácsszerszámok, bilincsek, kínzóeszközök, elfelejtett hangszerek és zenegépek, wurlitzer, fonográf, len- és kenderfeldolgozó eszközök, lovagi páncélok, kolompok, erdélyi ikonok és még hosszú ideig sorolhatnám. Állandó néprajzi tárlatot létesítettünk. Az eredeti régiségek hatására három filmet forgattak itt, nagyon felkapott helye lett az országos és világhírességeknek. Olyan barátokra tettünk szert, amilyeneket másképp talán nem is lehetne elképzelni: Mikisz Teodorakisz, Marcello Mastroianni, Anita Ekberg… Több világbajnok itt tartotta győzelmi rendezvényét. Államfők, miniszterek, nagykövetek, papi méltóságok, továbbá zeneszerzők, írók, politikusok, és még hosszan sorolhatnám. (Négykötetes vendégkönyvünk elolvasása kárpótol azért a sok munkáért, mit 25 év alatt munkával eltöltöttünk.) Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke éttermünkben tartotta 75. születésnapját. 1999-ben adtuk ki a Gourmet Guide, Vendéglátási elit Magyarországon című könyvünket, melyben a legjobb magyar cukrászdákat, vendéglőket, éttermeket, borászatokat és termékeiket ismertetjük öt nyelven.
1959-ben nősültem meg, feleségem nemesi családból származik (aminek ez idáig többnyire csak hátrányát éreztük). Nejem: Besztercsényi Noémi, anyja neve Mesterházy Mesterházay Antónia. Egy fiunk született: Norbert, négy unokám van: Mónika (jogi egyetem), Norbert, Nóra (általános iskola), Noel (óvoda).
