Lászlóffy Aladár

költő, író (Torda, Románia, 1937. május 18.)

    Testem a kor leltári tárgya. Későre jár: ez már a XX. század vége lesz, ilyenkor inkább olvasni szokás. Régi hamu a régi lapok között: már más estéken is jártam itt. Hiszen annyit utazom. Jártam a városokban, és jártam az életemben, jártam még egyszer, sokszor a gondolat lassan felépült papír-Velencéjében, ahol közülünk valaki most is épp dolgozik, lakozik, él, és álmomban időnként leveleket ír az emberiségnek. Amit egykor tudtam már, gondoltam a világról – mint régi lakcím vár valahol, várja ezeket a pillanatokat, ahogy következnek. Különös az, hogy nemcsak engem, az egészet küldték valahová 1937 előtti valóságok és hangulatok. Persze, nekem most is, mindig az akkor van, hogy engedhetné ezt szívesen a most. Igazi szülőföldünk egy kor. Esős májusi délután, nyitott ablakkal, s Vivaldi, mintha sosem múlna el az élet, miközben minden eleme kiált, hogy kötelező korokból való, különböző korokból, hogy egyiknek el kellett múlnia azért, hogy a másik sorra kerülhessen. És sírok az időben, örömből. És békében vagyok a nekem jutóval, itt veletek, akiktől tartanom kellett, mert életemben laktok, fölösleges szövetségeim, mikor így is eléggé egyedül vagyok, egyedül a látható jelenben, mikor már különbséget teszünk a jelenek között is, a rokonság tiszta ízei érdekében. Ősök és utódok reggele ez az alkony. Elég okom volna az elégiára akkor is, ha én megmaradnék, csak a többiek múltak volna el. Mert hol vagyok én nektek, én, aki egyedül érzem már és még tragikus szerelmét, s itt nyom el éppen az álom, mint a megszületés! Testem a kor leltári tárgya. S bármelyik kort választottam volna búvóhelyül vagy leshelyül, egyforma veszélyben forogtunk volna végig. Vagy közben mégis sérthetetlen vagyok; vagy közben a világirodalom is felnő, ahogy a remény halmozódik, felnő a költő, beteljesedik sok-sok életkora, eljut az öregségig, még ha fiatalon is halt el? Vagy úgysem számít, csak elaludt a szomszéd versben, miután kedves fiatalember volt fiatal társaival, mogorva öregember lesz öreg kortársaihoz? Ezekből a bátrakból lesznek a gyávák, ezekből a tisztákból lesznek az árulók, vagy ezekből a megtört szemű öregekből lesznek ezek a szép szál legények? Lehet vigasz, hogy én már Goethében is elmúltam, s Dante bennem is fenyegetőzik, ezért mit számít tulajdonképpen, hogy mi történik velem. Ez a mai kaland, ez a mai veszély, ez a mai bánat csak valakinek szól. ÉN nem ÉN lehetek, ha ilyen személyes dolgokkal akarnak összefüggésbe hozni. Könyv, papír, ceruza világosságán valami van itt: ez a késői öröm, mely akár csak itthon ülve is a legszélsőségesebb kaland, folyton a nagy kockázat, ezért érezhetem bátran egyedül az egyedüllétet. Egész vagyok és egészséges. Engedjétek hozzám a betegségeket. Birkózzanak meg ők azzal, amit az idő nem bírt még elintézni bennem, lássunk egy pusztulást, ha lesz még ilyen, ha mégis nem ÉN vagyok valamiben az erős, a legerősebb. Tíz fölösleges gond már behatolt a szerkezetbe, hallom, hogy szaporodnak, ez már a láz, a délután ötkor érkező próbahalál. Valahol úgyis készen áll már minden szó, szöveg, muzsika, köszöntő és megemlékezés arra az alkalomra is. Látom én, felőletek nézve is látom a harcok mindenik végét, ezt a befejezést is: ez az itt nektek az az ott lesz, ahol mégis mi vagyunk. Engedjétek hozzám a helyzeteket. Van olyan évforduló is: nem dátum, hanem kor szerint aktuális. Érkezik csendes zongorahang, mint néhány sor valami múlt századi szerelmes levélből. Apollinaire sem öregúr már, most, hogy egyidősek lettünk. Épp utazom el Apollinaire mellett. Mert mint a városok, olyanok a halott költők is: valahol az út két oldalán terülnek el. Egy képlet Európából. Csak itt van ilyen, és máshol, ahol mély a múlt. Egy korból még a félálomban hallott érthetetlen szövegek, a rádiózás árnyéka is jellemző és maradandó üzenet. Ezt azok értik legjobban, akik az összes nyelvekben az összes madár- és leányneveket összeolvassák egyetlen szóhoz, akik először becézték Alaszkát, s nyugodtan bízták a legtürelmetlenebb tévedőkre a könyvvé szabadult energiákat. Hány világot értek azzal, hogy megértik? Hány életet érdemeltek volna ugyanazért? Már nincs olyan, ami nincs, már csak olyan van, ami van. Mindig is mondták ők, a halott költők, akik maguk mögött hagyták rég az értelem számára lehetséges jövőt is. Ó, ti kozmikus időhatározók! Piroslik már a fákon a levél – jegyzi meg Petőfi, nem mintha nem látná ezt akárki, hanem mert most Ő kiált, vagy sóhajt, vagy csak ír, s az írásnak szövege kell hogy legyen, mert más napok nem lettek számunkra itt élve a gondolat önkívületéig és vissza, csak tudunk valamit másról, hát ezekkel a napokkal kellett megpróbálni arról a tudásról beszélni. A nap körül nemcsak bolygók, de égitest-befejezettségű idők is keringenek. Minek hol a helye? Azt mondom: az alkalmi, idei virágsziromnak is a nyelv Mengyelejev-táblázatán, azt mondom s odaírom, és megtanuljátok. És belebeszélnek mások is a költeménybe. Egyetlen titka ez: az időrend. Lám, ha sorra jöttek, valamilyen sorrend szerint, külön-külön – megérthető lett, felfogható volt. A kezed ügyében álló örök telefonkagylóba mindig a kábel teljes hozamát önti a világ. A teljes eddigi szótár – erre csak a teljes szótárral felelhetek. A teljes szerelemmel, a lehető legtöbb nemű: kétnemű kommunikációban. Ezért a legnagyobb a költők szerelme, mert mögöttük állsz, mikor a költeményt olvasod, arccal a könyvlapnak, s elnézel a Júliák irányába. De hát állj csak oda a Júliák kórusa mögé, a papírvirágok girlandjai alá, a Csinszka-szakszervezet teadélutánján, és nézz át ide, nézz el a világirodalom vonulata felé: mogorva-kék távoli férfi hegylánc. Kíméletlenek ebben. Pedig fáj. Pedig én is oda vágyom, úgy vágyom vissza oda magunkba, hova sose ér el a közös halál. Annyit bántottak, ingereltek, ijesztettek, hogy mintha már sejtenék: én nem is a saját sorsom menekítem, és rá akarnak venni, hogy hagyjam, ami pusztul, bennem, akárhol, nézzem, hogy pusztulunk, hiszen úgyis mindegy nekem, csak a helyzetem nehezítem. Mit törődöm én személy szerint azzal, hogy mennyivel enyhítette a tavasz a diktatúrákat! Károly, Ferenc, Henrik, Szulejmán. Nekem mindig csak csonka birodalmak jutottak, s teljes családdal lakni benne. Megint nem tudod, mi történik az országgal, csak élsz tovább, mintha az egyszer megért élet, az egyszer meggondolt gondolat soha többé már nem a te dolgod volna. Így marad el mögöttünk, de nem végérvényesen, az élet. Az élet pedig több, mint te, és kevesebb, mint az ország! Sötét tónusú angol történetek a tengerifű-halászokról. Napos Dél-Itália kosztümös áriákban, éhes és ingerült Afrika, Ázsia. Szőke jégmezők emberelőttről. És te megint nem! És én soha többet! A szerkezet működik. Most száll le, percről percre most leszáll az este, pillanatról pillanatra sötétebb lesz, sokkal gyorsabban múlnak a napok, mint az előző órákban, és aztán mintha csak újra megállna az idő: egy félóra múlva teljes sötét lesz sokáig. Akárcsak én, aki így gyorsulok fel a tennivalók előtt, és megállok hosszú gondolattalan életdarabokra, amikor csak vagyok, magam előtt is észrevétlen, még ez a szellem-szerkezet is észrevétlenül meghúzódhat egy emberben, miután, mindent nyugtalanítóan, rengett, robogott, rajzott alkonyatig, rengetett, remegtetett, ringatott mindent napkeltéig. Hasznos társaság voltam mégis magamnak. Megtanítottam olvasni, várni, kibírni, szeretni, elviselni, ragaszkodni, és idegen nyelvekből fordítani, belefeledkezve az anyanyelvbe. Mióta megvagyok! Ki tudja, ki kire milyen hatással van, ha így összekerültünk hosszabb időre! Ki tudja, ki milyen hatással lehet önmagára az alatt az elég hosszú, túl hosszú együttlét alatt, amíg élhet! Végül is ó, te legtiszteletreméltóbb összes ismerőseim között, te én magam, akiért a legkevesebbet tehettem mindennapos látszatok ellenére, akire a legkisebb tekintettel voltam végig, akit minden munkára fogtam, és fegyelmeztem a legláthatatlanabb, tehát legmegalázóbb parancsokkal, – hát foglalj helyet, szegény öreg, ki bennem laksz, és zajtiszta, szenvedélyszünetnyi percekben tanítni próbálod, örömömre, őket, te, aki én; mostanában sokat hagylak egyedül, mint hosszasan beteg gyermeket, akit már megszoktak így, aki már megszokhatta, hogy elfoglalja magát játékszereivel. Borús tavaszi reggelen nézem, nézem, hosszan nézem ezeket az ismerős fényeket, és most: a mozdulattól látom a fehér mókusként lezuhanó, túlsúlyba gyűlt nyári havakat a felső világágról. Mi ez a látomás? Mi ez a kegyelem, hogy ahogy szeretném, valóban egyszerre látom mindezt, csak idő osztja; s én ismerem ezt az időt! Istenem, kezdjél megőrizni engem. Tudok, tudok, de viszem, viszem, viszem, a semmi felé. Kiáltok Bartók-nyelven, s helyi szél viszi, repíti előttem a világ fülét, és századvégre itt feküsznek előttünk ifjúságunk holttestei. Mit ér a költő, mikor körülötte annyi milliárd Galilei készül visszavonni a tanításait. Lelkem a kor leltári tárgya.