Rejtő Ildikó
tőrvívó, szakedző (Budapest, 1937. május 11.)
Nagyszüleim Németországból települtek át a Szepességre a XVIII. században.
Apám Besztercebányán született, mivel apai nagyapám erdőmérnök volt, Kolozsvárra lett áthelyezve, és ott nőtt fel.
Nagyszüleim sírja még ma is megvan a Házsongárdi temetőben.
Nagyapám magyarosította a nevét Rennerről Rejtőre.
Édesapám Budapesten, a Műszaki Egyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett, itt ismerte meg édesanyámat.
Szüleim első gyermekeként születtem meg 11 évi házasságuk után, másfél éven belül pontosan napra lett még két húgom, Emőke és Tünde. Akkoriban ritkaságszámba menő szép neveket kaptunk.
Két-három éves lehettem, amikor az utcán sétálva előreszaladtam egészen az autóútra, kiabáltak utánam, de nem álltam meg, ezért kaptam egypár verést a fenekemre.
Szüleim gyanút fogtak, vittek a fülészetre, ahol nagyfokú halláskiesést állapítottak meg. Vittek logopédushoz, hogy megtanuljak szájról olvasni, és legalább az anyanyelvemen tudjanak velem szót érteni.
Nem jártam speciális iskolába, mindig az első padban ültem, minden segítséget megkapva tanáraimtól és osztálytársaimtól.
Emlékszem, serdülőkoromban meglátogatott minket egy távoli rokonunk, Lisa néni, aki jó szakember volt az asztrológiában, grafológiában, értett a kézelemzéshez is. Közvetlenül a háború után olyan kilátástalannak tűnt minden, ezért anyám kíváncsi volt a gyerekei sorsára. Tenyerünket megnézve nálam hihetetlent jósolt, szó szerint így mondta: „Ez a kislány be fogja járni az egész világot.”
Szüleim mondták, hogy ez tévedés lehet, de Lisa néni váltig állította, hogy ez így lesz. Megnézte az írásomat is, valamit látott a kezemben, amivel nagyon ügyesen fogok bánni. Karmesteri pálca semmi esetre sem lehet egy hallássérült kislány kezében, valami más, de arra már nem tudott rájönni.
Hirtelen megnőve hátgerincferdülés alakult ki nálam, ezért gyógytornáztam.
Anyám a gerincferdülésem miatt sírva panaszkodott az általános iskolai testnevelő tanárnőmnek, név szerint dr. Kovácsné Nyári Magdának, aki az 1950-es években válogatott vívónő volt. Ő tanácsolta, hogy a vívás biztosan javítana a gerincferdülésemen. Mivel jobb irányba hajoltam, a bal kézzel való vívást ajánlotta, és, mit tesz Isten, balkezesnek születtem. Ez a korrigálás akképpen történik, hogy a vívóállásban a szabadon lévő kar a fej mellett kell hogy legyen, így megemelkedik a váll, és a fegyvert tartó kar a vállal együtt leereszkedik. Ezzel az ellentétes beállítással lehetett javítani a gerincferdülésemen. Az évek során meg is lett az eredménye, sikerült valamelyest „egyenesbe jönnöm”.
Visszatérve Nyári Magdához, ő egy másik iskolában éppen vívótanfolyamot vezetett, ahol megkezdhettem az első vívólépéseket.
A sors iróniája, hogy Nyári Magda a 16 év korkülönbség ellenére idővel jó barátnőm lett, és az 1958-as vb-n a magyarok közül mi ketten kerültünk be a döntőbe, ahol én harmadik lettem, ő ötödik.
Nem tűntem fel üstökösként, szép lassan fejlődtem, nagyon jó tempóérzékkel és gyorsasággal rendelkeztem, éreztem, hogy ezt, a vívást, nekem találták ki.
Nagynevű vívómesterek, mint Nagy Árpád, Gellért Alfréd és végül Hatz József („Szepi bácsi”) kezei közé kerültem.
Luxemburgban 1956-ban ifjúsági világbajnoki címet szerezve elindultam a világ körüli útra, amelyet 1999-ben szintén Luxemburgban veterán világbajnokként fejeztem be. Összesen huszonkettő vb-n, öt olimpián és számtalan nemzetközi versenyen vettem részt, nyolc világbajnoki és két olimpiai aranyérmet szerezve.
Meg kell említenem édesapámat is, aki szintén sokat segített nekem, a versenyeken jegyzetelt, időben szólt nekem, amikor fel kellett készülnöm a következő csörtére. Megvette az összes újságot, amelyben közölték az eredményeimet, ezek a cikkek tíz albumot tesznek ki fényképekkel illusztrálva, nagy élvezettel és büszkeséggel készítette el őket.
A sportnak köszönhetem, hogy le tudtam küzdeni a kisebbségi érzésemet és egyenrangúvá váltam az egészséges sportolókkal.
Sikereimet teljesen egészséges sporttársaim között jelentős többleterőfeszítéssel értem el. Eredményeimért a CISS (Maryland, USA), a Siketek Nemzetközi Sportbizottsága, amely a NOB által is elismert szervezet, Az Évszázad Siket Sportolója (1924–2000) kitüntető címet és a vele járó gyönyörű serleget adományozta.
Ha újra megszületnék, ismét ezt a sorsot választanám, mert olyan emberek között éltem le az eddigi éveimet, akik a legnagyobb figyelmességgel, jóindulattal és szeretettel voltak irántam, segítve az élet nehézségeinek leküzdésében.
Nagyon örülök az életnek és elégedett vagyok, van egy jó férjem, lányom, és remélem, még megérem azt is, hogy unokáim legyenek.