Apai ágon olyan családból származom‚ amelyben a Székelyföld polgárosulása óta senki sem folytatja apja mesterségét. Dédapám volt az első, aki a hagyományosan székely „gazdálkodó és katona” státust elhagyva varga lett Sepsiszentgyörgyön; nagyapám természetrajztanár és világhírű ősrégész volt ugyanott; apám kolozsvári református lelkipásztor – amellett tanár és „nemzetiségpedagógus” (ezt nemzetiségelméleti írásainak egy posztumusz méltatója írta róla így), író és szerkesztő, élete estéjén levéltáros és levéltárnok is –, aki szerette volna, hogy négy gyermeke közül bár egy teológiára menjen, de kívánsága nem teljesült. Én zenésznek tanultam, feleségem is zenész, és a mi három gyermekünk egyike sem kívánt erre a pályára lépni.
Fuvolaművészi oklevelemmel fiatal koromban hangversenyezgettem is, zenekari alkalmazott is voltam Nagyszebenben, de a tanítás jobban vonzott. 1971-ben egy emelt fővel letudott nemzetközi hangversenykörút után döntöttem, és eladtam a fuvolámat. Negyvenedik éve vagyok kamarazene-tanár, ebből négyet a kolozsvári zenei középiskolában, majd huszonegy és felet a bukaresti Zeneművészeti Főiskolán dolgoztam le, 1991 ősze óta a kolozsvári zeneakadémián folytatom mesterségemet, egy ideje az ünnepélyes „tanszékvezető egyetemi tanári” beosztásban. Szívem vágya, hogy hetven fölött is taníthassak, ha csak óraadóként is. Számomra nincs szebb ennél a munkakörnél, bár tudom, hogy a zenetörténet nagy kamarazene-tanárai véletlenül sem mint olyanok kerülnek be a lexikonokba – hirtelen Weiner Leó és Kurtág György jut az eszembe –, és a nagy előadóművészek életrajzi cikkeiben is csak a szaktanárokat szokták megemlíteni, a kamarazene-tanárt kivételképpen sem.
Az írásra már elemista korom előtt rászoktam. Volt apámnak egy hatalmas, szétverhetetlen Halda írógépe. Ő ültetett eléje és mutatta meg a betűket, hogy melyik melyik, s én ütöttem. „A négy év alatt”, ahogyan az én nemzedékem a bécsi döntés időszakát nevezi, apám országgyűlési képviselő is volt, sok politikai cikket közölt, köztük vezércikkeket is, ami nekem nagyon imponált. A családi folklór szerint egyszer egy nagynéni, aki írógépelni látott, álmélkodva kérdezte: „Ferike, te már tudsz írni? Mit írsz?” „Vezércikket” – volt a válaszom. Nem gyűjtöttem össze pionír (anyaország-magyarul: úttörő) koromban írt cikkeimet, de őrzöm egy jutalomkönyvemet, amelyet mint az országos szervezet lapjának kitüntetett munkatársa kaptam. Az írást később, kétkezi zenészként sem hagytam abba. Legkorábbi tudományos dolgozatom, amely bekerült a bibliográfiákba, húszéves koromban jelent meg a főiskola kiadásában, nevem alatt a „III. éves fuvola szakos hallg.” pontosítással. Bach egyik kiváltképpen elvont, ritkán megszólaló művéről, a Musikalisches Opferről szól. Nemrég újraolvastam. Kiderült: 1957-ben tudatlan voltam és tudálékosan írtam ugyan, de gondolatmeneteim végeredményei nagyrészt ma is helytállóak, a tanulmány ma is haszonnal olvasható. Így nekem, ha megérem, 2007 nem annyira hetvenedik születésnapom okán lesz fontos esztendőm (napjainkban egyre többen érik meg a hetvenet, szélhámosok, ingyenélők, Amerikában még egy-egy jogerősen halálra ítélt gyilkos is!), mint azért, mert akkor lesz ötvenéves ez a publikáció, pályám nulladik kilométerköve. 1961 óta tartom magamat hivatásos zenei közírónak. Életem delelőjén a rádiónak és a televíziónak is sokat dolgoztam.
Mint zenetörténész autodidakta vagyok. Szigorúan megválogattam mestereimet, akik írásaiból tanultam. Néhányukkal meg is ismerkedtem, olykor levelet is váltottam velük, de olyan nem akadt közöttük, aki módszeresen tanított, irányított volna. Ezt a hátrányt csak részben tudtam ledolgozni. (Mindazonáltal nem irigylem azokat, akik felnőttkorukban is egy-egy zenetudományos iskola rabjai!) Szakírói habitusomnak egyik meghatározója az említett, mondhatni velem született írásvágy, az apámtól örökölt közírói véna. A másik: a zene iránti olthatatlan kíváncsiságom. Akármit muzsikáltam, mindig foglalkoztatott nemcsak a „mi van a kottában?”, hanem a „mi van a kotta mögött?” is. Elsőszülöttem sem azért jött létre 1957-ben, mert valaki azt mondta volna: „László, foglalkozzék a Musikalisches Opferrel, írjon róla egy húszoldalas tanulmányt!”, hanem azért, mert baráti körömmel addig-addig játszogattam a különös és nehezen megközelíthető művet, amíg vele kapcsolatban annyi tapasztalatot nem szereztem, hogy azt már nem tudtam magamnak megtartani. Harmadik ösztönzőm a tanítványok és a tananyag iránti ragaszkodás volt. Amikor középiskolás fokon tanítottam a kamarazenét, sok Mozartot játszattam. A gyermekeknek nem volt elég a heti egy óra, ezért Mozart-kört alapítottunk, amely vasárnaponként gyűlt össze, és amelynek keretében Mozart zongorás kamarazenéjét nemcsak játszottuk, hanem elemeztük is, versenyeket is rendeztünk belőle. A hetvenes években több Mozart-tanulmányom jelent meg, főleg Bukarestben, románul, egy-egy Budapesten és Salzburgban, németül is. Ezek a tanulmányok egytől egyig „a kör” tapasztalataiból bontakoztak ki.
A Bartók-kutatás 1970-ben ejtett rabul. Egy irodalmi hetilap, az Utunk felkérésére beutaztam néhány Bartók látta várost az évfordulón közlendő „színes anyagokért”. Bukarest–Brassó–Sepsiszentgyörgy–Szatmár–Nagyvárad–Arad–Temesvár–Nagyszentmiklós – talán ez volt az útvonal. Azelőtt is írtam Bartókról, mint más egyetemes nagyságokról, arra azonban ezen a körúton döbbentem rá, hogy az ő életében és művében a Csoda öltött testet: maga az egyetemes zenetörténet történt itt, a mi távoli vidékeinken. A hetvenes években még faggathattam személyeket, akik ismerték Bartókot, loholhattam feltáratlan Bartók-kézirat, Bartók-levelek nyomában – mindezt abban a boldog tudatban, hogy amivel foglakozom, világraszólóan jelentős dolog. Idővel arra is rájöttem, hogy Bartók és műve számunkra, akiknek itt, a politikai Magyarország határain kívül kell élnünk és meghalnunk, életrajzi-művészi önértékén túl is létünkbe vágóan fontos kincsünk, ama bizonyos „Bartók-modell” okán. Ebből a felismerésből nemcsak nemzetiségpolitikai publicisztikák születtek, mint a Bartók magyarsága és a mi magyarságunk a nyolcvanas években vagy a Pajzsunk is! című beszéd, amelyet 1993-ban a nagyszentmiklósi Bartók-szobor felavatásakor mondtam el, előbb magyarul, majd románul, hanem az az elhatározás is, hogy amit Bartókról tudok, a megfelelő formában és szóhasználattal románul is megírom. Írásaim jegyzékében tizenhárom könyv címlapján olvasható Bartók neve – ezek egyéni írásgyűjtemények, illetve többszerzős tanulmánykötetek, melyeket én kezdeményeztem és szerkesztettem, továbbá levélkiadások, van közöttük kötetnyi nagytanulmány és évfordulós emlékkönyv is –, közülük hét magyar és hat román. Aligha tévedek, amikor úgy tartom, hogy Bartók (az ő számára is kimagaslóan jelentős!) román kapcsolatrendszerének én vagyok a legtájékozottabb ismerője.
Bach, Mozart és Bartók mellett természetesen más egyetemes nagyságokról is közöltem ezt-azt (például önálló kötetet Liszt 1846–47-es sorsfordító hangversenyútjának bánsági, erdélyi, havasalföldi, moldvai és bukovinai szakaszáról), de kismesterekről is, akik csak honi viszonylatban jelentősek. (Annyit közöltem az Erdélyben letelepedett Beethoven-kortársról, Philipp Caudelláról, hogy egy rosszmájú barátom szerint felírhatnák a sírkövemre: „Itt nyugszik L. F., a Caudella-kutató”!) Zenetörténész vagyok, de az elemző zenetudományt is művelem.
Amióta szabad Romániában szervezkedni és román állampolgároknak szakmai szervezetekbe belépniük (magyarán: a Ceaus¸escu-házaspár kivégzése óta), számos társaságba léptem be, és még több polgári szervezetet kezdeményeztem magam. Utóbbiak mintegy felerészt ma is megvannak. Bizonyos közegben már-már világhírű a Román Mozart-társaság, amelynek tíz, évenkénti fesztiválját rendeztem meg, és amelynek 1990-ben bekövetkezett szívkoszorúér-balesetem óta csak tiszteletbeli elnöke vagyok.
Pályám első díját a Román Akadémiától kaptam, 1980-ban megjelent magyar (!) Bartók-könyvemért. Kitüntetéseim közül leginkább a Kriterion Koszorúnak örvendtem és az Osztrák Becsületkereszt ért a legváratlanabbul.
Mivel vegyes házasságot kötöttem – feleségem erdélyi szász, Ilse L. Herbert –, gyermekeink csupa bibliai, idegen nyelveken is csaknem ugyanúgy kiejtett keresztnevet viselnek: Éva, Péter, Márk. Unokáink: Dániel és Anna.