Legszívesebben úgy írnám, ahogyan az amerikai életrajzokat szokás: csak arról, ami ma történik, vagy talán még inkább arról, ami holnap. Vagyis, amit szeretnék, hogy holnap történne, amire kíváncsi vagyok, amit várok. A múltammal úgy vagyok, mint a – sok éve – rendezetlen irathalmazokkal, amelyek egy nagyobb rendberakásra, feldolgozásra, számbavételre várnak. A múltamat sem dolgoztam fel még magamban, és tulajdonképpen nem is vagyok arról meggyőződve, hogy erre bárki is kíváncsi lenne. Egyelőre még magam sem vagyok rá kíváncsi, mert már úgyis elmúlt, változtatni úgysem lehet rajta, nincs értelme. Ez szerintem csak olyan egyéniségeknél éri meg a fáradságot, akik valóban kiemelkedtek kortársaik közül: gondolataikban, alkotásaikban, talán csak életmódjukban valóban újat hoztak, megoldást találtak arra, amire más nem, szóval, akárhogyan is vesszük, fontosabbak és ennek következtében érdekesebbek voltak a többieknél. Magamat pedig a legtávolabbról sem tudom ide sorolni.
Az életpályám látszólag sima, zökkenésmentes, lényegét tekintve mindig avval foglakozhattam, amit szerettem, ami érdekelt: művészettörténettel, már a gimnázium utolsó osztályaiban, majd az egyetemen és különböző munkahelyeken, különböző országokban. A lényeg maradt, a keretek persze időnként változtak. Másokkal szemben nem érzem, hogy különösebb hátrányos megkülönböztetésben lett volna részem az elmúlt évek során, vagy hogy valamilyen igazságtalanság ért volna, ha csak azt nem számítom, hogy 1955-ben nem vettek fel az Egyetemre, s így egy évig könyvkötő lettem a Széchenyi könyvtárban – amely mesterségben nem mutatkoztam nagyon sikeresnek. 1956-ban kerültem be az ELTE történelem–könyvtár szakára, mert abban az évben művészettörténetet nem indítottak s a következő évben is mindössze öten voltunk az évfolyamon. A szakdolgozatomat a Nyolcak magyar művészcsoportból írtam, ami akkor valóban új téma volt – később, 1965-ben ebből rendeztem kiállítást és publikáltam 1967-ben a róla szóló könyvet. Most, fél évszázad s több kitérő után megint evvel foglalkozom, s ebből a témából szeretnék – fiatalabb munkatársaimmal együtt – egy nagyobb szabású kiállítást rendezni. A témák – más téma is –, mint például Moholy-Nagy művészete vagy a „kelet-közép-európai avantgárd művészete” vissza-visszatér az életembe, néha éppen akkor, amikor már azt hiszem, hogy éppen elbúcsúztam tőle. De valójában – úgy tűnik – egy témától, amit valaha szerettünk – akár egy barátot, vagy szerelmet – nem lehet s nem is feltétlenül kell igazán elbúcsúzni, akarva-akaratlanul is az egyéniség részévé válik.
Első igazi munkahelyem 1962-től a Magyar Nemzeti Galéria volt, amiről igazán nem állítom, hogy szerettem volna. A rendszer politikai-művészeti gondolkodásmódját, cenzúráját, a kutatómunka helyett a tespedő kényelmességet nap mint nap főnökeim és kollegáimnak köszönhetően éltem át. Igyekeztem mást csinálni, mint ők, menekülni máshová: így foglalkoztam a Nyolcakkal, a magyar avantgárddal, Chagallal és Bálint Endrével, és másokkal. Ami mindennek ellenére sikerült: egy Nyolcak-kiállítást rendezni Székesfehérvárt és egy Vajda Lajost Szentendrén. Az első adandó alkalommal, 1966-ban átmentem a Szépművészeti Múzeumba, ahol egészen más légkör fogadott. Itt rendeztem meg 1970-ben a XX. századi külföldön élő magyar művészek tárlatát, ami az első volt a maga nemében, s noha félúton a Minisztérium be akarta tiltani, sikerült kiharcolni, hogy mégis megnyíljon. Azt hiszem, ennek a tárlatnak itthon – főként a kortárs művészekre – elég nagy hatása volt.
1977-ben költöztem ki Párizsba, s ott tizenöt évet töltöttem el, ebből kettőt a Centre Pompidou-ban, tizenegyet pedig Párizs város Modern Múzeumában dolgoztam. Itt rendeztem meg Frantisek Kupka kiállítását, amin nagyon szerettem dolgozni, s elég jól sikerült. Közben jelent meg franciául Moholy-Nagy és közép-euróapai avantgárd könyvem is.
1992-ben jöttem haza, s 1993-tól tanítok az ELTE Művészettörténeti Intézetében, amit szintén szeretek, s feltehetően hiányozni fog, amikor már nem lesznek tanítványaim, akikkel valamilyen problémát meg tudok vitatni. 2007 áprilisától, mikor már nem leszek a Művészettörténet tanszéken, helyette valami mást fogok csinálni. Remélem, sikerül.
