Sajnos kénytelen vagyok bevallani jubileumom miatt, hogy 1937-ben, még a XX. században születtem Budapesten a Ferencvárosban.
A Ferencváros jelzi, hogy szüleim szegény emberek voltak, s talán ezért történhetett, hogy ebben a városrészben lévő elit iskolába írattak be, nevezetesen a Ranolder Intézetbe, mely egyházi iskola volt, vincés rendi apácákkal. Szegény ember minden álmát a gyerekébe álmodja bele, s így eshetett meg velem, hogy a málló tűzfalak és folyosós házakból a legjobb pedagógusok kezébe kerültem. Egyedüli gyerek voltam, s jótétemény volt az iskola. A tornaterem egyik végén színpad, a másik végén kápolna volt, melyeket faspalettával tettek láthatatlanná, ha már nem volt rá szükség. Az egyik oldalon ájtatosan, minden reggel misét hallgattunk, a másik oldalon skót táncot jártunk és különféle színdarabokat adtunk elő. Akkoriban jóban voltam az angyalokkal. Anyám karácsony táján, esténként házunk meredező tűzfalaira mutatva azt mondta: most repült el itt az angyal! Elképzelhető, hogy megszépültek a szürke, málló falak az angyal jelenlététől.
Azután, 1945-ben államosították az iskolát, és a szemben lévő általánosba kellett átmenni, ahol osztályfőnökünk, akit kalapácsos Istennőnek hívtunk, kijelentette, hogy angyal nincs, de Isten se – és semmi fantazmagória. Ekkor átléptünk a materializmusba.
Gimnáziumba a Fáy Andrásról elnevezett fiúgimnáziumba jártam, ahol az akkor Kinizsi (ma Fradi) tornász egyesületbe elkerültem versenyszerűen tornázni. Mindennap iskolába menet József Attila lakóhelye mellett mentem el, és tudtam, zseniális szomszédom volt. Ő 1937-ben halt meg, én akkor születtem. Ez már összekötő kapocs volt, faltam a verseit, kívülről tudtam sokáig a legszebbeket.
Legnagyobb gimnáziumi élményeim közé tartozik a torna, ami közösségi élményt hozott. A csapat, akikkel sülve-főve együtt voltunk, edzettünk, versenyeztünk, és stadiont nyitottunk meg. Az ország összes egyesülete összeadta azt az 500 tornászlányt, akik sárga ruhában, piros szalaggal a Faust keringő hangjaira megtanultuk a fantasztikus szalagtáncot. Picinyke edzőnk a kapufa tetején állt hangos tölcsérrel a kezében, és kétségbeesetten igyekezett összetartani ezt a tyúkfarmot 500 lánnyal egyedül. A nyitón páratlan élményem volt, mert a szalagtáncunk után több ezer békegalamb repült fel a Stadion fölé. Miért mesélem ezt el? Mert bizonyos élmények olyan mértékben makacsul megmaradnak az ember fejében, hogy akár 50 évig is várnak arra, hogy kiszabaduljanak. Így volt ez a galambokkal is. 1989-ben a rendszerváltást fotóztam, ahogy az az utcán megjelent, s hirtelen felröppent egy óriási galambcsapat a Fidesz plakátja előtt, s éppen jókor exponáltam.
A Ferencvárosban még végigéltem ’56 minden rémségét, 19 évesen nem tudtam, mi történik. A Kilián laktanya azonban két megállóra volt tőlünk, és a házunk tetejéről lőtték azt. Az Üllői úton a tankok és a halott emberek látványa rémített. Ám ekkor még nem tudtam fényképezni, csak tároltam az átélt dolgokat.
1956 végén egy laboratóriumban dolgoztam a Papírkutatóban, ahol összeismerkedtem Kocsis Ivánnal, aki ennél az intézetnél volt fotós. A laborban, ahol megnéztem, hogyan hívja elő a fényképeket, egy varázslatos játékba kapcsolódtam be, és ezentúl csak fotós szerettem volna lenni. A budapesti fotóklubba kezdtem járni, előadásokat hallgatni, majd munkahelyet váltottam, a KFKI-ba, a varázshegyen lévő Fizikai Kutató Intézetbe kerültem, ahol már önállóan kellett dokumentációs fotókat reprózni, laborálni. Itt megtanultam a technikát, majd egy nyáron elmentem a Népművelési Intézet által szervezett egri fotóstanfolyamra, s itt megismerkedtem Bauer Györggyel, leendő férjemmel (1962).
Most aztán úgy ment minden, mint a karikacsapás. Férjhez mentem, megszültem Nóra lányomat, s eközben megállás nélkül most már különböző esztétikai stúdiumokban tanultam, mert férjem fotóesztétikával foglalkozott.
1963-ban megcsináltam a Fotóművész Szövetség képsor-pályázatára a Mártír című sorozatot, mellyel díjat nyertem. Ez a Mártír tanulmányaim alapján nem a mai Mártír, melyet 50 év után megcsináltam alkonyatban, mely így egy letűnt ideológiát jelképez. 1964-ben a Ferencvárosi Pinceklub megrendezte József Attila-kiállításomat a Város peremén címmel.
1967-ben a Műhely csapattal férjem, aki a Népművelési Intézetben dolgozott, kiállítást rendezett Debrecenben egy fotótanfolyamon. Ezen én is részt vettem. A kiállítás botránykő lett, az akkori ideológia nem tudott vele mit kezdeni, férjem állását vesztette, engem nem vettek fel sokáig a Fotóművész Szövetségbe. 1969 döntő jelentőségű évszám életemben, mert felvettek a Filmgyárba standfotósnak, s megkaptam első önálló játékfilmemet, az Utazás a koponyám körül című, Révész György által rendezett filmet, Latinovits Zoltán főszereplésével. A mély vízbe ugrottam, de mivel tornász voltam, az ugrás jól sikerült. Ez után a film után még 59 játékfilmet forgattam, s csak utána tudtam megállni és abbahagyni.
Csodálatos szakma, mely katonai szolgálat és szellemi vágta egyben, mindennap más, soha nem unalmas, mert mindig történik valami, ami addig sohasem.
Kedvenc filmjeim: Utazás a koponyám körül, Szindbád, Fotográfia, Régi idők focija, Tűzoltó utca 25., Szabadíts meg a gonosztól, Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, Sámán, Nyolcvan huszár.
Tavaly óriási bánat ért, meghalt Illés György operatőr, akinek segítségével az első filmemet csináltam, s nélküle, az ő baráti, kedves lénye nélkül nem tanulhattam volna meg azt a sok picike dologból álló valamit, amit filmgyártásnak neveztünk.
1985-ben megrendeztem a Filmgyári Capriccio című kiállításomat a Mafilm III–IV-es óriási műtermében. 300 db 50×60-as és méteres fotó volt kiállítva, 16 évi munkám jelentős része. Ez volt életem legnagyobb és számomra legkedvesebb kiállítása. A képek alatt ott álltak élőben, akiket fényképeztem. Sára Sándor ott állt fekete szakállas képe előtt hófehér szakállal, Sándor Pál méteresre nagyított ordító képe előtt állt, és időnként hátranézett, hogy nem bántja-e a képmása? Mándy Iván, aki most már csak fentről néz ránk, megtisztelte a nyitót. Törőcsik Mari „Csak egy színjáték” dalát játszottuk le, és Zolnay Palival egy létrára mászva nyitottuk meg a kiállítást. A könyv, ami ugyanazt a címet viseli, amit a kiállítás, ugyanakkor jelent meg, Mándy előszavával.
Filmgyári munkáim mellett a Relációk sorozatommal díjat nyertem a Fotóművész Szövetség pályázatán, ahová fel is vettek (1979). Majd megcsináltam Vácott egy templomban a Relációk kiállítást.
1980-ban Szocialista Kultúráért Díjjal tüntettek ki. 1989-ben megbíztak a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény vezetésével, 16 éve ezt rendezem, digitalizálom, s mellette elkezdtem kitekinteni a valóságba, mely 1989-cel rendkívül érdekes eseményeket hozott! A filmgyári álomgyárból elkezdtem az utcán járva fényképezni, reális, naturális eseményeket, melyek érdekében ritmust kellett váltani. Be kellett menni a dolgok közepébe, nem volt ki megvédjen, többször meg akartak verni mint illetéktelen beavatkozót, s csak a futás segített. 2000-ben Szentendrén a Malomban megrendeztem 11 év munkájából a kiállítást, „Ég a malom” (József Attila) címmel. Ugyanebben az évben Balázs Béla-díjat kaptam.
A fényképezés mellett a könyvkészítés lett a másik hobbim. Először a Filmgyári Capriccio című könyvet terveztem meg, majd Jancsó Miklós Magyar rapszódia című könyvét, 2003-ban Zolnay Pálról, Sámán címen, 2005-ben Péli Tamás festőművészről, utána András Ferencről Veri az ördög a feleségét címmel. 2006-ban majd karácsonyra a Szindbád című képeskönyvet jelentetem meg, amelyben lányom rengeteget segít, az ő nyomdája ad segítséget a míves munkához.
Rengeteg tervem van, kiállítás és könyv is, s miután nagyanyám 93 évig élt, és csak szaladva tudott járni, van esélyem arra, hogy a tervek megvalósuljanak.
