A klubhűségre – amely ma nem nagy dicsőség – az esztendőkön át rendszeresen űzött úszó- és vízilabdasport nevelt, mint ahogy a csapatmunkára is. A közel ötven év, amit a színészpályán eltöltöttem, csak néhány színházhoz kötődött. Időnként átfestették a cégtáblát a fejem fölött, míg én valójában több évtizeden át ugyanazon társulat tagja voltam. Alig vettem észre a változást, a munkával voltam elfoglalva, miközben a cégérfestők állhatatosan dolgoztak, Dérynéből Népszínház, Népszínházból Budapesti Kamaraszínház lett.
A főiskolát – ebben sem vagyok egyedi eset – az élet pótolta, meg a könyvek. A hatvanas éveknek megfelelően: Barrault, Marceau írásai. A gyakorlatot pedig a hajdani Déryné Színházban szereztem meg, végigjárva a ranglétrát, a „hírnöktől” a táncoskomikusig. Jó szakmai gyakorlat volt. Bőven pótolta a főiskolát.
Az ötvenes évek végén amatőr pantomimesként a Pantomim 58 együttessel szerepeltem az Egyetemi és az Irodalmi színpadon. Itt figyelt föl rám Szécsi Ferenc és Acher Oszkár, és szerződtetett a Déryné Színházhoz. Akkor még nem tudtam, hogy az előnyei mellett komoly hátrányai lesznek. Mint színház és társulat nem volt szalonképes a szakmában. Ez bélyeg volt mindenkin. Korlátozta az előbbrejutást.
Egy film és egy véletlen szerencse: a következő állomás a Mikroszkóp Színpad lett, ahol megalakulásától négy éven át Komlós János, Major Tamás, Hofi Géza, Agárdi Gábor társaságában találtam magam.
Aztán megint a régi cégtábla, új betűkkel: Józsefvárosi Színház, Várszínház.
Közben sok-sok filmepizód.
A fiatalon elhunyt Novák Márk rendezésében, a Kedd című filmmel az oberhauseni fesztiválon első díjat nyertünk.
Aztán, csak találomra, néhány film: Gyerekbetegségek, Szandi-Mandi, Utazás a koponyám körül, Forog a film, Adáshiba stb.
Bár a filmrendezők csak epizódfigurát láttak bennem, a film, amíg létezett magyar filmgyártás, csak örömöt okozott. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Rózsa János, Kardos Ferenc, Révész György, Dömölki János, Zilahy Tamás vagy Gyarmati Lívia.
Nem segítette elő a karrieremet, hogy kihagytam magamat a színházi klubéletből. Nem tudtam elviselni „úgy általában” a bemutatók álságosságát, képmutatását, nyakkendőjét, ivászatát. Így elmaradtak a gyümölcsöző kapcsolatok.
A nyári szabadság első percétől az utolsóig feleségemmel a Dunán sátoroztunk, csodálatos napokat eltöltve. Feleségem, Zubor Ágnes színésznő a Déryné Színház ajándéka volt, aztán elrabolta a Nyíregyházi Színház, de visszaadták a nyugdíjas évek.
Az ismeretséget hozó televíziós szerződés, a Szomszédok sorozat Mentőse, közel tíz éven át kellemes és kedves epizód volt a pályámon, köszönet érte Horváth Ádámnak. A sorozat folytatását és a bennük játszó színészcsapatot a mai napig hiányolják, ha az utcán megszólítanak az emberek.
A közel ötven év adott jó néhány jelentős szerepet. Csak találomra megint: Testvérek, Rokonok, A szerelem ára, Én és a kisöcsém, Bunbury, Naplemente előtt, Hazánk fiai, Rácsok, Finálé… Hosszú idő az ötven év. Az évek multával sok mellék-és epizódszerep. Sok öröm és később sok keserűség. Nem annyira a szerepek milyensége miatt, hanem a gyenge képességű, csak önmagukat megvalósítani akaró, a maguktól elszállt rendezők miatt.
Négy évvel ezelőtt – szinte poszthumusz – a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével tüntettek ki színészi munkásságomért.
1996-ban mentem szakmai nyugdíjba, és most, 2006-ban, végleg elhagytam a színpadot.
Magamról még annyit, hogy kedvenc játékaim közé tartozott a festés, rajzolás, kisfilmezés – az idő haladtával a videózás –, és a zene, minden mennyiségben.
