Éppen elkezdődött a második világháború, amikor megszülettem, rossz időben, rossz helyen. Apám szabómester, anyám fémesztergályos volt – talán akkor az egyedüli ilyen szakmájú nő az országban (nemcsak nagyon szerettem, de dicsekvően büszke voltam rá).
Családom apai ágazatában, a közeli és távolabbi rokonságban többen is erős indíttatást és felelősséget éreztek a közügyek iránt. Ükapám részt vett az 1848-as szabadságharcban. Apám, önkéntesként, négy éven keresztül végigharcolta az első világháborút (minden katonai kitüntetést és érdemrendet megkapott). Azután részt vett a Magyar Tanácsköztársaságban, az illegális kommunista pártban és mozgalomban; halálra ítélték, majd megkegyelmeztek neki és száműzték (kitoloncolták) Magyarországról. Egyik apai nagybátyámat hasonló tevékenysége miatt meggyilkolták. A másik apai nagybátyám két évig Dachauban és más haláltáborokban raboskodott.
Anyám családja és minden rokona kálvinista volt a szó igazi értelmében. Vallásukban, hitükben, gondolkodásukban, magatartásukban, magyar hazafias érzésükben. (Ateista apám soha nem sértette meg anyámat vallásossága miatt, ilyenre nem emlékszem.)
Szüleim a második világháború alatt zsidó vallású magyarokat rejtegettek; többek vagyonát megőrizték és a háború után maradéktalanul visszaszármaztatták.
Mint ahogy minden ember habitusát befolyásolják családi eredete és gyermekkori élményei, így minden bizonnyal az enyémet is. Igen különböző, gyakran ellentétes világnézetű és eszmeiségű, de minden esetben tragikus sorsú emberek neveltek. Ez szolgált „útravalónak”.
Jómagam a politikai tudományok doktora, magiszter („kisdoktori”) címig vittem. Ekkor már az unokabátyám a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja lett; ez engem is motivált, ambicionált.
Minden feltétel adott volt, hogy én is „nagy karriert” fussak be, a politika kedvezményezettje voltam. Ekkor azonban, váratlan és a meglepetés erejével ható események és észrevételek alapján elkezdtem változni. Tudományos kutatómunkámban egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy az eszmék, szavak és cselekedetek között nemcsak hézag van, hanem az egyre mélyül és szélesedik.
Ha Milovan Djilas a délszlávok között a kommunista ideológia első disszidense volt, én a délvidéki magyarok között kellett hogy felvállaljam ezt a szerepet pár évvel később. Nem akartam Nyugatra emigrálni (lehetővé tették volna), helyette húsz évet teljes elszigeteltségben kellett élnem. Minden közéleti tevékenységtől elzártak (még a Vöröskereszt helyi szervezetében sem végezhettem emberbaráti munkát).
A délvidéki magyar értelmiségiek suttogva mondták, hogy „igazam van mindenben”, de messzire elküldtek.
Írásaim, tanulmányaim helyettem beszélnek. Kisebbségi sorsban (ez, sajnos, a sajátossága) a kutató „mindenessé” válik. Amit megírtam, meg tudtam volna jobban is írni. Kötelességeim azonban egymásra csúsznak, céljaikkal kereszteznek, súlyukkal húznak lefelé. Én olyan kutató vagyok, aki vállalja a közéleti kötelességeit.
Ma mindenki a kommunista üldözés „vértanúja”, a szerb nacionalizmus, sovinizmus és fasizmus „áldozata”. Csak mosolyogni tudok rajta. Írásaimban, amelyeket 1969–1970-ben írtam, a Szerb Kommunista Szövetség és szerb értelmiségiek a legnagyobb veszélyt látták, mert általuk kiiskolázott szociológus-politológus írta őket, akinek egy meggondolatlan „percre” megengedték, hogy belelásson titkos szándékaikba. Ettől kezdve a Párt „bekeményített” a nemzetiségi politikában, s végképp és nyíltan az asszimiláció mellett döntött.
Észrevettem, hogy 1990 óta gondolataimat „lopkodják”. Bár néha beszennyeződnek, a gondolatnak az tesz jót, ha az emberek egymástól lopkodják; ezáltal gazdagabbá és kiteljesültebbé válnak – én szegényebbé.
Családomat a három balkáni háború szétverte. Fiam a családjával az Amerikai Egyesült Államokban él, a Vanderbilt Egyetem tanára, nemzetközi hírű tudós, kutató. A lányom családjával Budapestre került, egyetemi tanár. A teljes rokonságomat szétszórta a nagyvilágba a sors. De az a sors már valóban nemcsak az enyém, hanem minden délvidéki magyarnak kijutott belőle. (Az én sorsom az évtizedes mellőzés, a családom rettegése, hogy „mi lesz velünk?”.) Ezért, ma, mély öregségemben egyetlen vigaszom van: a gyermekeim sikere.
Én magam most már életem végéig tartó szellemi magányban és egyedüllétben fogok lenni. Önként vállalom a kisemmizett öregség minden terhét.
