A szerkesztők azt óhajtották, hetven sorban írjam meg az életem. Egy év – egy sor. Azt kérem, ha hosszabb lesz, növeljék a terjedelmet, ne az életemet rövidítsék meg! Pányokon születtem, valamikor így címezték nekünk a levelet: Abaúj-Torna vármegye, gönci járás, utolsó posta Abaújvár. Apám református kántortanító volt, 1938-ban a nyakába vett, úgy néztem végig, amint Horthy Miklós kormányzó fehér lovon bevonult Kassára. Apám tanított írni-olvasni, angolul viszont már Sárospatakon, a Református Főgimnáziumban tanultam, Dévai tanár úrtól. Egyetlen évig kezdődött számomra a hét az imatermi fohásszal, a következő szeptembert már egy népi kollégiumban kezdtem. „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd!” – a templom helyett tüntetni jártunk fáklyával Darányi Lajos nagytiszteletű úr parókiája elé. Gimnáziumi évek Sátoraljaújhelyben, a Kossuth Lajos Gimnáziumban. Töltöttünk jutalmul egy félévet abban az osztályteremben, ahol a nagy előd is koptatta a padokat. A továbbtanulás nem jöhetett szóba „egyéb” származásom miatt, így az Üllői úti Kossuth Lajos Tüzértiszti Iskolára kerültem. A választás merőben félreértés volt, ez 1956. október 23-án tisztázódott.
Futballistaként voltam zárfékezői státusban, sőt ültem zárféken; voltam pincemester-helyettes Sárospatakon a vár alatti Soós-ágban; aztán képesítés nélküli nevelő lettem. Az első órám végén, Nagyhutában kiderült, hogy a gyerekek alig tudnak magyarul. Tanítottam Füzérradványban, majd Kovácsvágáson. Benősültem az Alföldre – Szajolban köszönnek rám volt tanítványaim –, közben elvégeztem az egri Tanárképző Főiskolát. És ekkor végre sínre kerültem: 1969-ben a Szolnok megyei napilap munkatársa lettem, ahová korábban karikatúrák rajzolása révén lopakodtam be. Egy tekercs papírral, másfél tucat tollforgató emberrel 1993-ban megalapítottuk a Jászkun Krónika című polgári napilapot. Innen, miután a konkurencia felvásárolta az újságunkat, negyven (!) másodperc alatt kirúgtak. (Azóta is fontolgatom, kérjem-e a felvételemet a Guinness-rekordok könyvébe.) A vezetéstől függően hol megbecsült, hol lesajnált státusban, 1998-tól vagyok a Szabad Föld munkatársa. Jelenleg a sportrovatot vezetem (ma a „megbecsült” korszakomat élem). Az eltelt évek alatt kötelezően festettem, minthogy rajztanári diplomát szereztem; teniszeztem, mert a focipályától a teniszjátéktér jóval kisebb; és vadászgatok, amire a hajlamot apám génkészletéből örököltem. Mivel messze nincs még hetven sor, így elmondom, hogy két lányom és egy nevelt fiam boldogít, három unoka társaságában. A fiú a vízilabdával bejárta a világot, a nagyobbik lányom velem egy szerkesztőségben dolgozik (gyakran jelennek meg egymás mellett cikkeink). Fiúunokám, Buttinger Milán (kéretik ezt a nevet megjegyezni!) mindenféle korosztályos válogatott tagja és korszakos tehetség, természetesen vízilabdában. Ő az újságíró lányom „produktuma”.
Írni még tudnám az életemet. Hogy élni is, ezt a jó istenre bízom…
