Papp Árpád

költő, műfordító, irodalomtörténész (Somogyaszaló, 1937. március 19.)

Maradtam, mint minden munkám, töredék…”
                                        (Arany János)

    Harminc évvel ezelőtt szántam végül is a Magvetőnél kiadott, mind ez ideig jószerével egyetlen kis könyvem, a Metszéspontok (Versek és újgörög fordítások) öninterjúféle fülszövegéül.
    Március 19-én születtem egy somogyaszalai kis ház mestergerendás, sárga földes szobájában, édesapám nagykabátjára – az ágy végébe kapaszkodó édesanyám nem tudta megvárni a mezőről nagy sokára előkerített bábaasszonyt. Máig sem tudom, hogy a magzatvíz tengeréből az új világ partjára érve első hangoskodásom öröm vagy balsejtelem volt azon a pénteki kora délutánon…
    Édesapámnak jártányi ereje sem volt már, mégis mindig menni akart. Amikor leesett a kórházi ágyról és összezúzta magát, odakötözték. Kérdezgettük: „Mit akar?” „Dógom van. El kell vinnem az ekevasat a kovácshoz.”
    Édesanyám – csupa nyugtalan tevés, meggondolatlanság. Beszéde témában, térben és időben összevissza ugrál. A szürrealizmust, a montázstechnikát eredendően nem a franciáktól tanultam.
    Nem szoktam töprengeni rajt. Talán: neokubizmus. Az úttestből felszaggatott kockakővel.
    Hogyne – akár nemzetközi körözésre. Nem ál- s nem is divatszakáll. Happening? Az én generációm nyakába ezt a furcsa gitárt akasztotta a történelem. A borotvapengét mindenesetre eltettem. Meglehet, jó lesz egyszer pengetőnek, ereimre.

    Nagy László büszke, toporzékoló csődörei jelentek meg előttem, hallgatva a jogi fejtegetéseket… Minket, öregeket amúgy is kiherél az idő. De ti, fiatalok, ne engedjétek kiherélni a Pegazust – néhány marék zab, néhány vödör víz reményében… Abrakostarisznyába dugott fejjel nehezebb nyeríteni. Ez a csődör, ha a történelmi kényszer úgy hozta – kavicsot ropogtatott, parazsat evett… Rúgott egyet – forrást fakasztott a patájával. A herélt ló lehet közhasznú jó igavonó, de utódok nemzésére képtelen…

    Persze a cigány is a magáét dicséri. Az enyém, kiscsikó korában, jó másfél évig futkosott – szinte szárnyalt szabadon – réten, mezőben az anyja körül. Aztán melléje kötötték – szoktatták az úthoz, mielőtt szekér elé fognák… Keresztapám, a falu tagbaszakadt, kormos kovácsmestere, hamarosan nehéz patkót vert mind a négy lábára – ha akarna, akkor sem tudna egykönnyen elszakadni a földtől…

    Magyarország szerencsétlen ország – itt nem elég másként gondolkodni, itt másként kellene élnünk. Itt példánk éppoly fontos, mint beszédünk, szavaink…

    Csoóri Sándor nem elefántcsont-, nem az Eiffel-tornyot, s nem is a Kremlét (ama híres órával, amelyről kiderült, nem jár pontosabban, nem mutatja megbízhatóbban a világidőt, mint a zámolyi vagy az aszalói templomé) választotta nem csupán tudósítói kiküldetése, hanem küldetése helyéül, tudatában, hogy ezek a tornyok mindig bástyák és őrhelyek is voltak egyben. Hű ma is hozzá, amikor a déli szomszédainknál dúló véres és a nálunk zajló vértelen háború és polgárháború, mely történelmileg, meglehet, maradandóbb vagy végzetesebb lelki sebeket okoz, íratlan vagy írott szabálya szerint le kell rombolni, szét kell lőni minden tornyot, mindegy, hogy pünkösdi láng illette nyelvű harang – vagy géppuskafészek…

Midőn barátai közül ki ebbe, ki abba a pártba hívta
Nekem sok(k) volt az az egy is…

Szelíd kérdés
Uram, elárulnád nekem,
hanyadíz
iglen tervezed jutalmazni
az atyák vétkeit a fiakban?

    Évekig betűzgettem Széchenyit is a Somssich–Táncsics Gimnázium archív könyvtárában – magyar–latin szakon végeztem az ELTE-n, 1959-ben, 1995-ben lettem kandidátus Arcok és áramlatok a XX. századi görög költészetben című munkámért –, ahova a régi kultúrpolitika ültetett be, az új meg ottfelejtett… 1956 tűzvészénél gyújtott gyertyám pisla, rebegő világánál. És nem volt könnyű elindulnom szellemi és valóságos utazásai nyomdokain. Hiosz, Málta, Szicília… A fényes szalonokba, fogadótermekbe, nekem, akit Molotov-koktél-partikra szólított röpcédulákon a Szabadság, akinek kezébe felszaggatott kockaköveket nyomott – építs belőlük utcatorlaszt –; aki negyven évvel ezelőtt végtelenített gyászszalagot fűztem az írógépembe; akinek ez a sorokba töretett sors jutott osztályrészül, s hogy a sorvégek előtt mindig halljam azt a pici csengőt – a panasz és figyelmeztetés kis lélekharangját –; aki hittem, hogy a költészet: vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm, melyet szívem fölött dugdosva át kell mentenem minden országos házkutatáson, és nem arra való, hogy káprázatával segítse hazai vagy nemzetközi csalók bűvészmutatványait, hanem hogy olykor már halottnak hitt népem szája elé tartsam: bepárásodik-e?

    Ahhoz, hogy megállhassak az Akropolisz előtt, én, akinek kövei is alig maradtak örökbe, fel kell idéznem magamban fején vesszővékában sorsom terheit cipelő, rongytekercs-glóriás édesanyámat, a ’szent szkarabeuszként kévét görgető fajt’, ahogy Kazantzakisz írja a krétai parasztokról, édesapámat, amint búzahordáskor kévét kéve mellé, sort sorra rakva, mint egy épülő színarany oltár áldozópapja, makulátlan fehér vászonba öltözötten, estére kelve felemeli magát a csillagokba…

P.s.-féle: Sic erat in fatis – így volt megírva a sors könyvében – gondoltam, mikor elolvastam néhány reám is vonatkozó dokumentumot az idén tavasszal: baráti házban, vendéglőben találkozva arról beszélgettünk (akkori dékánhelyettesünk, tanársegédek, néhány hallgató), 1957 januárjában, hogy ragaszkodnunk kell a forradalom emlékéhez, hűnek kell maradnunk hozzá. Számomra, úgy látom, megmásíthatatlan, jóslaterejű szavak voltak ezek, ha nem is az idézett Végzet-istennő nyilatkoztatta ki, hanem bizonyos ’Teri’ jelentette őket, és nem a Sors Könyvében, hanem a Belügyminisztérium szigorúan titkos dossziéjában őrződtek meg. Valakik néha belekukkanthattak, hiszen szakterületemre – jó néhány újgörög regény, több ezer ógörög, olasz, bolgár, lengyel verssor lefordítása után – állami ösztöndíjjal csupán 1982-ben jutottam ki.