Beszéljek az elmúlt hetven évről? Habár nem is vagyok egészen hetven, mert csak jövőre, március hatodikán leszek.
Minden generáció azt hiszi, az övé rengeteg mindenen keresztülment, de mondhatom, hogy a miénkkel valóban ez történt. A második világháborút gyerekként élte át az ember, aztán jött a többpártrendszer, majd meredek váltás és az egypártrendszer – nem is kell mondanom. Ennek megfelelően változtak az iskolák is, és az ember 18 évesen bekerült a színművészeti főiskolára, ami hatalmas dolog és változás volt az életében. Egy leírhatatlan izgalmi állapot, a három felvételi vizsga, amire abban az évben körülbelül kétezer-ötszázan jelentkeztünk, és amiből kétszer harminckettőt vettek föl. Ám, ezt követően is, ott voltak a félévenkénti rostavizsgák. Eközben elkezdődött az ’56-os forradalom és szabadságharc, majd ismét a meredek váltás. Volt egy Meruk Vilmos nevezetű színházi főosztályvezető a Minisztériumban, aki – most már tudom – nagyon okosat talált ki, miszerint minden végzős, fiatal diplomás színésznek kötelező két évet vidéken játszania. Akkoriban nagyon kevés fiatal színész volt a vidéki színházaknál. Így kerültem Szegedre. 1959-ben végeztem a főiskolán, és azóta is itt vagyok a Szegedi Nemzeti Színházban, ha jól számolom, akkor már 47 éve. Azt a két évet kicsit meghosszabbítottam. Úgy látszik, egy bizonyos mértékig monogám vagyok. Ám ennek több oka volt. A színművészet világában mindenféle embertípus megtalálható. Nekem pedig mindig is nagyon fontos volt, hogy egy ilyen helyzetben nem kellett szerepet kérnem. Nem kellett, hogy úgy mondjam, kusmírkodni, helyezkedni, alkalmazkodni, jönni-menni. Szerepet soha az életemben nem kértem és nem adtam vissza. Hiszen annyit játszottam! A szerepeim címe mintegy huszonnégy gépelt oldalt tesz ki. A Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja, Jászai Mari-díjas, érdemes művész, Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze… És nekem ez volt a legfontosabb, hogy játszottam, játszottam, játszottam, mindent, mégpedig szó szerint mindent. Tragédiát, vígjátékot, operettet musicalt. Ahogy telt-múlt az idő, nagyon megszerettem a várost, a város is megszeretett engem. Számomra ez egy élhető város volt mindig, és most is az. Elég nagy ahhoz, hogy ne legyen nagyon kicsi, de nem akkora, hogy zavaró lenne. Amellett meg lehet találni itt az értelmiségtől kezdve mindenféle embert. Itt van az egyetem – és a Tisza! Az a gyönyörű folyó szeli keresztül az én nagyon szép városomat. Én egy örömszínész vagyok – szoktam mondani –, és szeretetcentrikus. Csak úgy tudok és szeretek dolgozni, ha a kollégáimat szeretem és ők is engem, ha pedig, véletlenül, mert olyan is előfordulhat, hogy az ember nem mindenkinek teljesen szimpatikus, akkor addig igyekszem, amíg megszeretnek, mert csak ezt a közeget tudom elképzelni magam körül. Ez a város ilyen. Aztán az sem semmi, sőt, az életem egyik nagy fele, hogy a feleségem szegedi, itt nősültem, itt születtek a gyerekeim, a fiam meg a lányom, akiket nagyon-nagyon szeretek. Vagyis, így mondhatnám el azt a sok mindent, ami történt velem ebben a majdnem hetven évemben. A rosszakat mindig próbáltam szelektálni és felejteni, csak a jóra, a szépre emlékezni.
