A halak jegyében születtem. A halakról szóló jellemzéseket olvasva nem mindenben ismertem magamra, mert számtalanszor tapasztalnom kellett, hogy bizony elég sok szangvinikus megnyilvánulásom akadt életem során, de ha lényeges döntéseimet veszem sorra, akkor mégiscsak egyensúlyban érzem dolgaim. Kivéve első elhamarkodott házasságomat, de az vesse rám az első követ, aki 23 éves korában még nem volt szerelmes.
Nagy luxusban élek, ami a gondolati szabadságot illeti. Vélt vagy valós igazságérzetemet soha nem tudtam szőnyeg alá söpörni, amiért a mai napig vagy neheztelnek, vagy szeretettel felnéznek rám. Reggelente nyugodt szívvel tekintek a tükörbe, amelyeket talán életem legfontosabb pillanatainak tartok. Ebben nagy nevelőm és tanítómesterem a célirányos sporttevékenységem volt. Eleinte versenyzőként, mostanság edzőként és sportvezetőként érzem hatását. Mielőtt életem mozgatórugóit venném számba, vissza szeretnék tekinteni a kezdetekre, amikor először eszméltem rá a világ dolgaira. Gondolom, hogy a mai hetvenévesek indíttatását döntően befolyásolta az a tény, hogy gyermekkorunkat és serdülő éveinket a második világháború árnyékolta be.
Erre az időszakra visszagondolva véglegesnek tűnő emlékeimet rendezgetve rá kell döbbennem, hogy az, amit borzalomként élt meg az egyén és az emberiség, annak voltak pozitív pillanatai, tapasztalatai is. Ha felhőtlen, euforikus boldogság ér – sajnos ez nem sűrű az életemben –, akkor mindig eszembe jut az a pillanat, amikor hivatalosan bejelentették a háború befejezését. Az emberek egymás nyakába borultak és sírtak. Apámat akkor láttam először könnyezni. Mindenki testvér és barát volt. Vajon miért felejtjük el az ilyen pillanatokat ismét és ismét? Azóta tudom, a van és a nincs fantasztikus különbségét és ebből fakadóan a becsületesen elért kis dolgok, eredmények értékét. Ha van és ha sok van, miért szül mindig viszályt és irigységet. Ilyenkor érzem magam szerencsésnek, hogy a sport megtanított lehajtott fejjel győzni és emelt fővel veszíteni.
Gyermekéveimet Kisbéren töltöttem ácsmester nagyapám házában. Soha nem találkoztunk. Mire Budapestről a család leköltözött, már elhunyt. Nagyanyám és anyám anekdotáiból ismertem meg, és nagy hatással volt rám. A csuda tudja, miért, a mai napig imádok fával bíbelődni, állítólag nem is sikertelenül. Apám korán elhunyt. Fiatal korában járta a tengereket, matróz, majd mint katona szolgált a tengerészetnél, később a folyamőrségnél. Leszerelése után egy villanytársaságnál kapott bizalmi állást Kisbéren és környékén – ezért lettem „egyéb” származású. Kortársaim tudják, ez mit jelentett akkor. Utólag megítélve, talán az a tudat, hogy nekem mindenért duplán kellett megküzdenem, acélozta meg későbbi sportsikereimet. Egyébként is hiszek az igazgyöngy meséjében.
Apám elvesztése után rendkívül anyás lettem. Nehezen éltünk. Bátyám 16 évesen családfenntartó lett, mert a vasútnál kapott munkát. Anyám minden munkaalkalmat megragadott, mivel nyugdíjat apám után nem kapott. Nagyon nagy szegénységben, de nagy szeretetben teltek napjaink. Elkerülve a középiskolai kollégiumba, hosszú ideig szinte fizikai fájdalmat éreztem anyám távolléte miatt. Mindig szerettem volna valami nagy-nagy boldogságot szerezni számára. A helsinki olimpia évében az egész ország sportlázban égett. Történt, hogy Csermák József húszéves tapolcai fiú megnyerte a kalapácsvetés olimpiai bajnokságát. Imponáló volt számunkra, de nekem mégis a legmeghatóbb történet erről, hogy édesanyjának Tapolca főterén lemérték a 60 méter 34 centis, fia által elért világrekordot. A hajdani krónikás szerint édesanyja sóhajtása nem hallatszott el a világcsúcsot jelentő távolság végére. A mai napig úgy érzem, hogy ez volt az a pillanat, amelyik Mexikóban az olimpiai dobogó tetejére juttatott.
Természetesen addig nagyon sok boldog és nehéz pillanatot éltem át sportpályafutásom során. A sors tartogatott számomra sok örömet, kudarcot, boldogságot és szomorúságot. Mindemellett a sors megadta, hogy sportágamban mindent elértem. Eredményeim közül legnagyobbra világrekordjaimat tartom. Kérdezhetik, miért? Elhihetik, hogy ha kis időre is, valamiben olyat teljesíteni, amit még ember nem ért el, fantasztikus és megismételhetetlen érzés. A másik ilyen pillanat a dobogón állva, a himnuszt hallgatva érezni azt, hogy egy egész nemzet követi és csodálja a legmagasabbra kúszó nemzeti lobogónkat. Ebben a rövid időben minden fontos pillanat lejátszódik az ember életéből. A mai napig ez a szeretetteljes pillanat elkísér mindennapjaimban.
Milyen érdekes, hogy versenyzői pályafutásom során csak nagy dolgokat, hősies tetteket tudtam elképzelni az életről. Életem ezen szakaszát befejezve ismét meg kellett tanulni kis dolgoknak is örülni és fontosságukat elismerni. Lám, visszaköszöntek a háború utáni apró örömök és bánatok. Boldog ember vagyok, hiszen a család sportpályafutása töretlen. Mi sportcsalád vagyunk. Nejem sokszoros magyar magasugró bajnok és csúcstartó volt. Elsőszülött fiam, Gyula többszörös magyar bajnok és kupagyőztes labdarúgásban. Attila fiam a világ legjobb tízpróbázói közé tartozik. Boldoggá tenne, ha egyszer édesanyja nagyot sóhajtana miatta.
