Szekszárdon, 1937. február hó 22-én a család ötödik gyermekeként és szüleim hitvallása szerint áldásként érkeztem a szülői házba.
Édesapám, dr. Pálos József, paksi származású, tehetséges falusi gyermek volt, aki a pécsi Ciszterci Gimnáziumban érettségizett, három évig teológiai hallgató volt, majd a világi pályára térve jogi doktorátust szerzett.
Édesanyám, Weingärtner Crestentia, a Paks melletti szép kis, svábok lakta faluban, Dunakömlődön született. Az ő édesapját még az első világháború kitörése hónapjában bevonultatták a Monarchia hadseregébe, aztán 1914 szeptemberében fogságba esett, és anélkül, hogy a család valamit is tudott volna róla, több mint hét év hadifogság után teljesen váratlanul hazaérkezett.
Anyai nagyanyámat (nevét tiszta nagybetűvel írva) SCHMIDT ERZSÉBET-nek hívták. Amikor férjét elszólította a haza védelmének kötelezettsége, három kicsi lánygyermeke volt. Hetvennyolc hold földön gazdálkodtak, és a nagy gazdaság ember nélkül maradt. Akkor a nagymama felült a kocsibakra, kezébe vette a gyeplőt – hősiesen megőrizte az őseiktől átöröklött vagyont, emberfeletti munkával egybetartotta a családot. Édesanyámat gyermekként íratta be egy budapesti leánygimnáziumba, aminek végeredménye a Ranolder Intézetben szerzett tanítónői oklevél lett.
A nagypapa 1921 telén érkezett haza. Gyermekei addigra már felnőttkorba értek. Soha nem feledkezett meg arról, hogy a mindenható Istennek lerója háláját azért, hogy túlélte a sok-sok megpróbáltatást, a viharokat.
Szüleim, mint két szomszéd falu fiatalja, a tanulmányaik befejezése után találkoztak össze és kötötték egymáshoz életüket. Édesanyám öt gyermeknek adott életet, már csak ketten vagyunk életben.
A családfő az állam szolgálatában egy életen át védte a Magyar Államkincstár vagyonát, és mint kiváló pénzügyi szakember, az illetékjog művelése területén alkotott maradandót. Pénzügyi főtanácsos volt.
Anyánk a mi tanítónőnk volt. A gyermeknevelés lekötötte minden idejét, bennünket tanított és nevelt hitre, tisztességre.
A második világháború megpróbáltatásai, borzalmai elkerülték a családot. Az utána következő zavaros évek azonban mélyreható nyomokat szántottak, és ezek még ma is éreztetik kártékony hatásukat.
Apánkat 1949-ben pályája delelőjén az utcára tették, B listázták. Soha nem politizált, semmiféle pártnak nem volt tagja, szerette a családját és félte az Istent.
A kényszerű pályamódosítás az ő személyiségét is eltorzította. Soha nem adta fel a küzdelmet, mert érezte a családja iránti kötelességét és a felelősségét. A pénzügyi szakmáról a könyvvitelre képezte át magát, és mint nagy vállalatok főkönyvelője másfél évtizedig ezen a pályán produkált. Az 1960-as évek elején tapasztalható némi konszolidáció hatására visszahívták eredeti szakmájába, de a lelkén okozott sebek soha nem gyógyultak be.
Alsó és középiskolai tanulmányaimat Szekszárdon végeztem, és a Garay János Gimnáziumban érettségiztem az 1956–57. évben.
Történelmi idők voltak. Az 1956-os forradalom és szabadságharcban 19 évesen aktívan részt vettem. Tagja voltam a Nemzeti Bizottságnak és az ifjúsági mozgalmak élére álltam.
Egy tanárunk által vezetett, élelmiszergyűjtés és a forradalmárok részére való továbbítás feladatát végző csoport tagjaként egy orosz kommandó Budapest határában kis híján kivégzett bennünket. Nem vett erőt rajtam a rémület és a félelem, még hazaérkezésem estéjén jelentkeztem szolgálatra a Nemzetőrség parancsnokánál, Székelyhídi Géza kiváló barátomnál.
A forradalom elárulása és leverése után nehéz volt tisztának maradni, de sikerült. Az 1957 júniusában letett érettségi vizsga után egyetemi tanulmányaim folytatására benyújtott kérelmemet még csak nem is továbbította akkori iskolaigazgatóm. Két év fizikai munka következett, aminek eredménye egy szakma megszerzése volt. Soha nem bánkódtam miatta, sok értéket halmoztam fel magamban és hihetetlen kötelességtudásra nevelt.
Közvetlenül jelentkezhettem az egyetemre 1959 nyarán mint fizikai munkás, és, hála egy talpig becsületes mentor professzornak, valamint a sikeres felvételi vizsgának, felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának nappali tagozatára.
Az egyetemi tanulmányok végzése gondtalan és kiegyensúlyozott éveket hozott. Semmit nem tudtunk arról, hogy a kulisszák mögött egy hazaáruló, kollaboráns államvezetés kegyetlen terrorral torolta meg 1956 dicsőséges forradalmát. Évekkel később tudtuk csak meg, hogy gyerekeket és aggastyánokat, deli férfiakat és szép fiatal lányokat egyaránt, gyalázatos módon megalázva, hóhérkézre adtak.
Az egyetemi tanulmányok befejezése után négy kiváló principális nevelése alá kerültem egy szekszárdi ügyvédi irodában. Három év alatt megtanítottak az ügyvédi munka minden szépségére és, ami a legfontosabb volt számomra, az etikus ügyvédi magatartásra.
Sikeresen szakvizsgáztam, és tíz hónapig szépen halmoztam a pályán a szakmai ismereteket.
A politikai rendőrség 1968 márciusában éjszaka ránk törte lakásunk ajtaját, és családunk ellen elkezdődött az a politikai hajsza, amelynek végeredménye az lett, hogy 13 évre eltávolítottak az ügyvédi pályáról, testvéremet két évre börtönbe zárták, és megölték egy kisgyermekünket.
A történet a következő:
Nagyszüleimet és az egész anyai ágú családunkat 1946-ban német származásuk miatt kitelepítették az országból. Száznál is többen voltak azok a közvetlen hozzátartozók, akiknek a háború utáni zavaros évek kalandorai vándorbotot nyomtak a kezébe.
Istennek hála, hogy a koldusbatyuval kiüldözött rokonok végül is meglelték régi-új hazájukat, sikerült a beilleszkedés, és az ottani nemzet alkotó részévé váltak. Nagyanyánk akkor már özvegyen élt Németországban, és 1968 márciusában meghalt.
Testvérem szeretett volna kiutazni a temetésre, amihez – minthogy bíróként és közjegyzőként dolgozott – az igazságügy-miniszter engedélyére lett volna szükség. A cipészsegédek nélkülözhetetlen kellékét képező háromlábú székből a miniszteri bársonyszékbe avanzsált káder azonban közönséges és otromba módon visszautasította. Ez felbőszítette az önérzetében sértett testvért, és egy kemény hangvételű levéllel hozta az ottani családtagok tudomására, hogy a temetésen való részvételre az ostoba és gőgös hatalom nem ad neki engedélyt.
A levelet a hatóságok mindenféle törvényt megsértve felbontották.
Házkutatások, letartóztatások és a különböző vegzatúrák eredménye az lett, hogy mindkettőnket ellehetetlenítettek.
Otthonainkat feldúlták, magánlevelezésünket górcső alá véve elemezték, és megállapították rólunk, hogy a szocializmus építésének eredményeit nem ismerjük el, a szocialista társadalom ellenségei vagyunk.
Az éveken át tartó megfigyelés, a spiclik népes táborának nyakunkra küldése sem tudta megrendíteni egy jobb világba vetett hitünket. Soha nem engedtünk a kényszerítésnek és fondorlattal előkészített kísértésnek, nem hagytuk megtörni gerincünket. Minden aljas és alattomos munkáért való ellenszolgáltatást visszautasítottunk, vállaltuk a mártíromságot. Ennek lett eredménye a 13 évi gyarmati szolgálat, az ötszöri sikertelen pályázat. Rokonainktól hosszú évekre elzárva tagadták meg tőlünk a közvetlen hozzátartozóinkkal való családi kapcsolattartást.
Fájdalmas időszak volt ez, de a hithű elkötelezettség és kitartás végül is meghozta eredményét.
A vészkorszak elmúlt, közben gyarapodott családom, s a kellően el nem ítélhető módon elvett kis magzat után két szép gyermekünk született.
Lányom, dr. Pálos Ágnes az apai mesterség továbbművelője lett, szakképzett ügyvéd. Miután megtalálta társát, otthont teremtettek maguknak, bennünket pedig három gyönyörű fiúunokával ajándékoztak meg.
Fiam, Miklós jó nevű szőlész-borász, két diplomával a nagy hírű szekszárdi Takler Pincészet szőlészeti vezetője. Nyelvtanárnő feleségével a rövid időn belül megérkező gyermekáldást várják egészséges türelmetlenséggel.
A megpróbáltatások alatt is hűségesen kitartó Ágnesommal most békés éveket töltünk. Negyvenegy évi házasság után otthonunkat a béke szigetévé varázsoltuk, és a példamutatóan szép családi együvé tartozás a mindennapjaink részét képezi.
A kommunista diktatúra végleges összeomlása előtt, már 1985–86-ban megismertem, majd magamévá tettem a változtatás igényével fellépő és a nemzet jövőjéért felelősen gondolkodó monoriak és lakitelkiek hitvallását a változások szükségességéről.
A Magyar Demokrata Fórumban kezdtem ismételten politizálni, majd alapító tagja lettem a Kereszténydemokrata Néppártnak.
A Márton Áron Társaságként működni kezdő és az 1945 utáni koalíciós időkben példátlan sikert felhalmozó Demokrata Néppárt életre hívásában aktívan részt vettem. Beérkezésem után minden eszközt megmozgatva arra ösztönöztem a csoportosulást, hogy haladéktalanul alakuljon át a társaság politikai párttá, és váljon aktív részesévé a szépen bontakozó demokráciának.
Az újonnan megalakult Kereszténydemokrata Néppárt egyik alapítója vagyok, nyolc éven át, egy rövid időszakot kivéve, alelnöke és elnökségi tagja.
Az első szabadon választott parlament kereszténydemokrata képviselője lettem, és nyolc munkás évet töltöttem a Parlamentben. Dr. Antall József miniszterelnök úr felkérésére négy évig a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára voltam.
Legfőbb feladatom az volt, hogy dolgozzam ki az állam és az egyház újszerű kapcsolatrendszerének minden részletét, és az egyházak hatalmas értékhordozó tevékenységének kiteljesedéséhez úgy biztosítsam a feltételeket, hogy azt többé ne lehessen visszafordítani.
Azt, hogy a kormány által meghirdetett és végrehajtásra rám bízott új kapcsolat sikeresnek és maradandónak minősült-e, majd az utókor és a história eldönti.
Szép feladatnak tekintettem és sikeresen működtem közre abban, hogy Mindszenty József mártír bíborosunkat újratemessük, elnyerje végső nyughelyét a magyar földben.
A magyar történelem első pápalátogatásának kormányszintű felelőse voltam.
II. János Pál pápa magyarországi látogatása az egész nemzet lelki megújulását szolgálta. A pápalátogatás sikere vitathatatlan, az ebben való közreműködésemet életem legfelemelőbb munkájának tekintem.
Amikor 1998-ban, a KDNP alelnökeként, az érseki székhelyen, Kalocsán megnyitottam a Kereszténydemokrata Néppárt kampányát, rövid audienciát kértem dr. Dankó László érsek úrtól.
Megilletődve léptem be a csodálatos érseki palota auditóriumába. Az érsek úr jött elém méltósággal viselt papi ornátusában, és messziről nyújtva kezét azzal köszöntött, „Államtitkár úr, az egész katolikus egyház nevében köszönöm, amit értünk tettél. Te vagy a fundamentum, mert amink most megint lett, azt mind a te közreműködésed eredményeként kaptuk.” Az egyházak részéről ez volt az egyetlen elismerés egy olyan munkáért, aminek sikeréért a lelkemet tettem ki…
Ezutáni osztályrészem a teljes feledés lett.
Az aktív politizálást a Kereszténydemokrata Néppárt belső és külső szétverése miatt hagytam abba. Képtelen voltam tolerálni a gátlástalan karrieristák, félben maradt egzisztenciák és a letűnt hatalom által a pártunkba beépített ágensek ármánykodásait.
Az élethivatásomnak tekintett ügyvédi pályát sok-sok bölcsességgel és önmérséklettel gyarapodva folytatom. Tudom, hogy az ellopott éveket soha senki nem adhatja vissza, de amíg eszmélettel bírom és átlátom ügyeimet, addig igyekszem a közösség érdekében szolgálni.
A kissé hosszúra sikeredett curriculum vitae sok olyan epizódot tartalmaz, ami a felületes olvasó részére talán egyfajta hősködésnek és a valóságtól elrugaszkodott dicsekvésnek tűnik.
Azok számára azonban, akik szenvedő részesei és túlélői voltak a magyarság XX. századi tragikus történelmének, bizonyára érthető lesz.
