Harcra kényszerültem, pedig csak festeni akartam. Pályám 1950-ben a békéscsabai Képzőművész Körből indult. Attól a perctől kezdve mindennel felhagytam, amit szerettem: többé nem fociztam (pedig saját focicsapatom volt, mert tudtam bőrfocit varrni), nem pingpongoztam, nem koriztam, nem kártyáztam. Kizárólag rajzoltam, tudatosan készültem a pályámra. Megtaláltam, amit kerestem.
Mire 1956-ban felvételt nyertem az Iparművészetire, már kész akadémiai képzettségű festőnek számítottam.
1957-ben szerény, naiv vidéki fiúként dobott be bábunak Schubert Ernő, a textil tanszék vezetője – a nagy cselszövő – a közélet mélyvizébe (a sok dörzsölt pesti vagány közé).
1961-től 1967-ig nagyon mozgalmas utat tettem meg. (1963-ig benn maradtam tanársegédként Hincz mellett a főiskolán.) A Fiatalok Stúdiójában és a Fiatal Művészek Klubjában vállaltam szerepet, szerveztem. Ezek az évek számomra a kialakulás, a forrongás évei voltak, itt harcoltam ki önmagamat.
1963-ban már Kassák mellett álltam.
1967-ben a Stúdió ’67 kapcsán a rendszerről alkotott gyerekes illúzióim végére értem. Tudatosult bennem, saját tapasztalataim alapján – és mestereim életét is látva –, hogy hol is élek. Akkor éreztem először, hogy itt valami nagy baj van, amikor már a „burkon” kívülre kerültem. Gúzsba kötöttnek, korlátok közé szorított fogolynak éreztem magam. Akkor tapasztaltam meg először, hogy hitem szerint festett képeimet nem vihetem emberek közé, nem hagyják kiállítani őket. Az akkor kialakult kettős esztétika számomra elfogadhatatlan volt, hogy tudniillik délelőtt a pártnak, délután pedig magamnak festek. De itthon akartam maradni. Ide születtem, itt tanultam, itt élnek a szeretteim. Szerettem a hazámat és az addigi életemet.
1967–71-ig a Fészek Művészklubban szerveztem kiállításokat, de oda is utánam nyúltak. Hála Kassáknak és Kassáknénak, addigra már kialakultak nyugati kapcsolataim, ki-kijárva kiállíthattam, eladhattam műveimet.
Tudatos stratégiát alakítottam ki magamnak, tudtam, hogy az életemért küzdök. Fel kellett vállalnom a művészetszervezői munkát, mert ez állandó fórumot jelentett. Igaz, festhettem volna többet is, de az elfogadtatás minden reménye nélkül semmi értelmét nem láttam (amúgy sem volt miből, mivel egy fizetésből élő szegények voltunk).
Érveltem, vitatkoztam, ahol csak lehetett.
Egy igazi négyévenkénti fórum – ahol direkt, szemtől szembe a politika legfelsőbb irányítóival mondhattam a magamét – a szövetség közgyűlése volt. Ott nem tudtak betiltani! Három kemény felszólalásomat nyelettem le velük.
Nem volt más út, csak a periféria, ahol mozgalmat és fórumot teremtve dolgozhattunk, harcolva egy mai – egyetemes érvényű – művészeti szemlélet elfogadtatásáért. Ez 12 évig jól működött a vezetésem alatt a Józsefvárosi Kiállítóteremben.
1988-ig nem voltam állásban. Társadalmon kívüli eltartottként, „szabadúszóként” megpróbáltam sorsomat az államtól függetleníteni, mivel a nagypolitika falai áttörhetetlennek bizonyultak. (Csak jóval később tágultak.)
Mindennek ellenére mégis megtaláltam a magamhoz vezető utat, kibújtam a körülmények szorításából. A XX. század legnagyobb művészeivel kerültem munkakapcsolatba mint szellemi családjukhoz tartozó fiatal. Együtt dolgozhattam Victor Vasarelyvel, Max Bill-lel, Nicolas Schöfferrel, segítettem munkáik kivitelezésében.
A Pesti Műhely szerigráfia mappákat adott ki tőlük. Ingolstadtban 1992-től a Binder Stúdiót vezettem, ahol – többek közt – három különböző plasztikát nagyítottunk fel Max Billtől, és Vasarely lézer-vágott objectjeiből készítettünk edíciót. Megteremtettem egy olyan partitúra szerinti előadói műfajt, amely addig nem volt, amelyből megéltünk és életművet finanszíroztunk.
Olyan idők voltak, amikor életünket tettük fel arra, amiben hittünk és amit csináltunk – önerőből, konyhapénzből – az egész manipulált társadalom és minden ellenében.
Mégis eljutottunk igazi önmagunkhoz, és olyan életművet és szellemiséget hoztunk létre, amire, igaz, hogy társadalmi körülményeink rányomták a bélyegüket, de egyben hitelesítették is azt. Nekünk sem menedzserek, sem párttitkárok nem dirigáltak, ezért hitelesebbek vagyunk, mint nyugat-európai kortársaink, mert mindent kockára tettünk, és tűzön-vízen átvergődtünk elveinkért.
Tizenöt éven át az Iparművészeti Egyetemen tanítottam, és három évtizede szabadiskolát vezetek. Számos tehetséges fiatal került ki a kezeim alól, sokan közülük már kollégáim, munkatársaim, építészek, tanárok vagy csak egyszerűen művészetet értő és szerető értelmiségiek lettek.
Európai kortársaimmal munkakapcsolatban állok, együtt dolgozunk, közös akciókat szervezünk. Legutóbb 2006 májusában Moszkvát rengettük meg a növendékeimmel együtt egy nagy MADI kiállítás és konferencia keretében, igazán jelentős siker volt.
Rendszeresen részt veszek egyéni és csoportos kiállításokon itthon és szerte a világban. Munkáim megtalálhatók jelentős hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben. Három nagyméretű plasztikám áll köztereken. (Kevés szobrász mondhatja el magáról, hogy Max Bill szobrot vásárolt tőle.)
A kilencvenes évek rendszerváltása számomra az útlevélen kívül semmit sem hozott. (Igaz, ma sem vagyok elégedett bárányka, ugyanúgy vitatkozom és mondom a magamét, mint akkor.)
Nem lettem hivatalos, támogatott, díjazott művésszé, akadémikussá, továbbra is ugyanaz a státusom, mint amilyen a Kádár-rendszerben volt.
De ekkorra már én és a növendékeim régen nemzetközi vizeken voltunk Európában.
