Mindig is vallottam Petőfivel: én használni s nem ragyogni akarok. Úgy szóltam s ma is úgy szólok tehát, hogy a szakmán kívül is értsék. Nem feltétlenül egyszerűen akarok írni, csupán világosan. Rengeteg hermetista olaszt és szürrealista – sőt lettrista – franciát fordítottam. Tudnék tehát divatosabban is verselni. Csak éppen nem akarok. Korszerű szeretnék lenni, nem divatos.
A költészet ma már nem a szociológiát, a filozófiát vagy a politikai röp- és vitairatokat helyettesíti, mint hajdan. Azért, ha egy mai költőt – horribile dictu! – szociális érzékenység is jellemez, nem kell mindjárt múzeumba utasítani. Kiváltképp egy olyan országban, ahol a költészet sohasem csak az irodalom egyik műfaja volt, hanem a küzdőtér egy darabja is. Amíg előfordulnak társadalmi igazságtalanságok – márpedig azok rohamosan szaporodnak, ahelyett hogy fogyatkoznának –, addig szükség van a költészet eszköztárával dolgozó publicistákra is. Mert a közéleti – vagy inkább közszolgálati – költő valami ilyenféle.
Már rég nem érdekel a költészet maga. Csupán azok a versek érdekelnek, amelyek képesek a legkonstruktívabb emberi indulatok cinkostársaiul szegődni, amelyektől felbátorodottabb, magabiztosabb lehet egy kicsit a félszeg – sőt, mind félszegebb! – humánum a világban.
Nyomtatásban először 1954. július 11-én láthattam Baranyi-opust a területileg illetékes megyei lap: a Pest megyei Népújság hasábjain. Nem vers volt, sóhajnyi glossza csupán. Üröm volt a mérhetetlen örömben, hogy Baranyainak szedték a nevemet. Azóta többféle műfajban bizonygatom, hogy Baranyi vagyok. Egyszerien és megismételhetetlenül.
Tizenhét éves voltam 1954-ben. Előttem volt az élet és a költői pálya, amelyre most, ha nem is maradéktalan elégedettséggel, de jó lelkiismerettel tekinthetek vissza. Világjobbító elszántságom már akkor is komoly volt, legalább olyan komoly, mint évekkel később, amikor Ballada a dolgok etikájáról szóló versem strófavégeken visszatérő refrénjeként ezt ismételgettem: a törvény új, de régi az ítélet.
Most, hetvenedik életévem küszöbén be kell látnom, hogy a törvény sem egészen új, és az ítélet is konokul a régi még. A világ tehát nekem sem engedte, hogy megváltsam. Mindazonáltal, ha egynémely művemmel sikerült akár csak picikét is felbátorítanom, magabiztosabbá tennem azt a tétova moccanást az emberi lélek legmélyén, amely az új törvény és az új ítélkezés felé tájékozódik, akkor talán nem éltem hiába.
