A test költészete

    Szabó T. Anna kötetét illetően megfordíthatjuk a címben szereplő szóösszetételt, s akár beszélhetünk a költészet testéről is. A test költészete avagy a költészet teste. A szerző legújabb, Elhagy című verseskötete a test problémáját járja körül. A testét, mely hol a fájdalom, hol a gyönyör forrása, s a költő hol gyermekként, hol anyaként, hol nőként reflektál rá. A nézőpontok meglehetősen különbözőek: mást sugall az anyához ragaszkodó csecsemő teste, s mást a gyermekbe kapaszkodó anya teste. Mást az odaadó szeretőé, mást a férfié, s megint mást a haldoklóé. Szabó T. Anna verseiben azonban nemcsak az anyagi valósághoz köthető emberi korpusz jelenti a középpontot: a szövegek önmagukra is figyelnek, s egyszerre szólnak a már említett embertestről és az elvontabb verstestről. Egyes szövegeket a versformára, a vers létezési módjára történő önreflexióként is olvashatunk, s ezzel ezek a költemények önmagukkal hoznak létre érdekfeszítő dialógust.
    Mindezek fényében érdemes közelíteni az Elhagy című vershez. A megszólaló lírai hang egy csecsemő nézőpontjából szemléli a kicsit sem feszültségmentes gyermek-anya viszonyt. „Elárul és elhagy. / Kilök magából és elhagy. / Önmagát adja ennem és elhagy.” A gyermeki ragaszkodás vívódásokkal és csalódásokkal teli hangja szólal meg, a születés pedig nem örömteli pillanatként tárul elénk: a megszülető csecsemő az anya testének elhagyását traumaként, az anya árulásaként éli meg. A továbbiakban egyszerre jelenik meg az anya szeretete, odaadása és minden esetben ellenpontként az elhagyás aktusa, mely minduntalan figyelmeztet bennünket az anya-gyermek viszony feszültségeire, problematikusságára: „Este lefekszik az ágyra velem, / aztán kioson és elhagy.” Alapvetően természetes reakció a gyermeki sértődöttség, miután megtörténik annak a felismerése, hogy az anya egy teljesen különálló, tőle különböző lény, aki – hiába test a testből – nincs mindig mellette. Sértődöttség és frusztráció. S végül a beismerés: „Egy csak a lecke: nem ő vagyok én, / idegen, idegen, elhagy.” A fentebbi sorok egyszerre jelzik a gyermek keserű rádöbbenését az anya különálló létezésére, másfelől pedig határvonalat is jelölnek: a következő sorokban már egy másik lírai hang szólal meg. Egy másik nézőpont, mely vigasztalólag lép fel, s az eddig megszólaló megszólítottá válik: „Ott a világ, lesz más, aki vár! / Lesz majd benne, kit elhagyj.” Mintha az anya hangja szólalna meg, mintha ő vigasztalna, azonban ez a vigasz sem teljesen felhőtlen: nemcsak a jövőbeli társ megtalálása jelenti a vigaszt, hanem egyúttal a kölcsönös elhagyás lehetősége is. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a szöveg önreflexiójáról sem: az anya-gyermek viszony analógiája nem más, mint a szerző-szöveg viszonya. Ebben az olvasatban pedig maga a szöveg beszél, mely szintén „egy test” volt valaha a szerzővel, s a kiszakadás, a különválás pillanatában válik önálló létezővé. És itt a megtalált társ szerepébe magát az olvasót, a befogadót képzelhetjük, akinek köszönhetően a szöveg létezése újabb dimenziókat nyerhet. Az Elhagy című versben megszólaló hangok jól tematizálják a viszonyok (anya-gyermek, szerző-szöveg) feszültségét, s a hangpárok egymásba illesztése pedig áttételessé teszi az értelmezést.
    Az anya gyermekhez való viszonyát pedig nemcsak a fentebb bemutatott vers emeli ki, hanem az első két kötetbeli ciklus (Elhagy, A tanulság) szövegei szintén ezt a témát járják körül. Az anya teste eleinte védelmet adó otthonként jelenik meg („Alszanak. Hogy legyek éber? / Fordul a kisbaba bennem. / Tartani, védeni őket. / Vérmeleg fészek a testem.”), majd ez fokozatosan átalakul, s a megszólaló lírai hangok (Mária, Magdolna) révén szinte szentéllyé válik a test.
    S ha már a kötet ciklusairól szólok, nem szabad figyelmen kívül hagyni a kilences számot sem. Kilenc versciklus szerepel a könyvben, és az anya-gyermek viszony felől olvasva ezt a számot, egyértelművé válik az utalás arra a kilenc hónapra, mely alatt az anya kihordja magzatát. A ciklusok általában hat-hét versből állnak, kivéve a kötet középpontjában elhelyezkedő ötödik ciklust (Lenni a mindent), melyben összesen tizenhárom szöveg kapott helyett: kétszer annyi, mint a többiben. Egyrészt a kötet közepén való elhelyezés, másrészt az itt szereplő versek mennyisége kiemeli a ciklust a többi közül, s ráirányítja az olvasó figyelmét. Sokkal erőteljesebb itt a természet megjelenítése, látványos természeti képek lendítik tovább a gondolatmenetet, s egyes szövegek szinte imába, deista ráolvasásba fordulnak: „esőszag testszag föld szaga füvek / kis lángjai / szirmok a földön szerte illatok / szilánkjai // tűzborzoló esőhozó hideg / szél őszi szag / az ég alatt a száraz lomb zizeg / add meg / magad”. A természet képei fonódnak össze a test képeivel, egymásba mosódnak a határvonalak, hogy egy olyan mindenség keletkezzen, melyben nincsenek jól elkülönülő létezők, hanem csak összefolyt és elkent átmenetek: „Úgy bomlani ki minden mozdulatból, / mint szárnycsapásból lebegő madár, / ahogy a tágas, áramló magasból / a célra tart, a zuhanásra vár. / Telítődöm a tűzzel: lebegek. / Magamban hordom saját egemet.”
    Annak ellenére, hogy Szabó T. Anna verseskötete az anyaságot, a családi kapcsolatokat, a természet csodálatosságát tematizálja, valami vészjósló hangulat lepi el néha szövegeit. Úgy tűnik, mintha a természet csodái felett folyamatosan ott lebegne a halál és az elmúlás gondolata és lehetősége, mely gyakran a legszebb és legcsodálatosabb pillanatokat is megmérgezi. Mégsem lehet pesszimizmusról beszélni, inkább reális számvetésről, előretekintésről: a csodák mögött mindig felismerhető a hétköznapok monoton hömpölygése, mely vissza-visszarántja az olvasót a valóságba. Elgondolkodtató és érdekfeszítő Szabó T. Anna könyve, hiszen szövegei több síkon mozognak; egyszerre szólnak testről, anyáról, gyerekről, természetről és szólnak magukról: a versformáról, a vers létezéséről. A költészet testéről.

    Szabó T. Anna: Elhagy. Magvető, Budapest, 2006.

Vincze Ferenc