Jelenségek a Nap körül

    Aki kezébe veszi Aleš Šteger szlovén költő Protuberancia című verseskötetét (fordította Orcsik Roland), annak már aligha lesz szüksége teoretikus és lírafogyasztói érvek tömkelegére, hogy azok a legagyafúrtabb módon igyekezzenek bebizonyítani számára, hogy nem afféle hétköznapi instant irodalomhoz van szerencséje. Ezért is van nehéz dolgom, mikor írni szeretnék erről az esszenciális műről, hiszen régóta tudjuk: „Jó bornak nem kell cégér.” S még inkább tudhatjuk azt is, ha valahol, akkor a hazai irodalmon belül kétszeresen igaz az állítás ellenkezője is, hiszen sok jó címkével találkozhatunk, melyekről hamar kiderülhet a mögöttes tartalom hiánya, és akadnak remek alkotások szép számban, amik megmaradnak az ismeretlenség homályában, mert nincs aki foglalkozna velük, de ez már az irodalomkritika asztala. Mégis mindenképpen érdemes és szükségszerű megállni egy pár gondolat erejéig, hogy napjaink jó és rossz borokat egyaránt hirdető kulturális piacgazdaságában megpróbáljuk megtalálni a valódi érték mibenlétét, lefejtve, megtisztítva a kulturális sajátosságok, kánonok, okoskodások, érdekek figyelemelterelő fecsegésétől.
    E hangzatos, de nyilvánvalóan egyelőre javarészt a levegőben lógó kinyilatkoztatás után kellene jönnie annak a tematikailag idevágó, melankolikus résznek, hogy mennyire nem ismerjük a körülöttünk élő nemzetek irodalmát, milyen hiányosságaink vannak ezen a területen annak ellenére is, hogy sokan fektetnek energiát ennek az állapotnak az orvoslásába. Hadd tekintsek most el mégis a formaságoktól, melyeknek természetesen máshol megvan a maguk cseppet sem lebecsülendő helye, de Štegernek nincs szüksége efféle korteskedésre, illedelmes félmosolyokra, magyarázatokra ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak versei (az ütni talán megfelelőbb szó lehet). Összetettségük, gondolatviláguk kendőzetlen szakrális naturalizmusa nem bújik meg a nemzeti keretek, nemzeti gyökerek kollektív emlékezetéből építkező irodalmi patriotizmus mögött, ezért nincs is szükség ezek különösebb hangsúlyozására. De messze túlnő a versdivat, költészeti trendek tágasabb dimenzióin is, így felesleges az ezeken a szinteken felmutatott erényeivel foglalkoznunk.
    A fiatal költő nem ragad le a bizalmas toposzok, lokális eszmeiség, európaiság határain, azoknál sokkal többet céloz meg.
    Aleš Šteger költészete atmoszférikus. Lírája hihetetlenül nagy szuggesztív erővel hat, s mintha csak saját gondolataink csapongó, minden tudatos irányítástól mentes áramlataiból szondázna, rajtakapva érezzük magunkat sorait olvasva. A belső ráközelítés, az őszinteség melankóliája, a vágyakozás valamire, ami több a gyökerek lassú sorvadásának profetikus valóságánál, a pusztulásnál, a tél csendjénél, talán valami olyasfélén, ahogyan a „…Csillagok morajlását hallgatom a csőben / És az elnémulás ritka pillanatait várom / Hogy az isteni sár kegyelemként szakadjon könyörgésünkre, / A csatornákban sínylődőkre. Örökre”. Nyelvi professzionalizmusában a nyelvi funkcionalizmus tömörsége és képeinek kimunkáltsága bámulatos összhangban van egymással.
    Šteger versei nyers, őszinte érzések, gondolattöredékek vagy hétköznapi történések, benyomások szavakká lényegülése, amiket nem szűrnek meg az illedelmesség, a szigorúan vett tudatosság állította gátak, hanem megmaradnak valami ősi tisztaságban messze az emberi gondolkodás önvédelmi, önáltató, önigazoló védvonalaitól. Nem gondolatokat szeretne tolmácsolni, nem érzelmeket akar átélhetővé tenni szövegein keresztül, egyszerűen nem AKAR, csak végzi a dolgát. S ezáltal önkéntelenül tesz részesévé azoknak a dolgoknak, amik soraiban rejtőznek, hihetetlen pontossággal rögzíti a körülötte lévő világból érkező impulzusokat, mégsem analizál, megáll a merengésben, a két gondolat között tátongó hallgatásban. Nem AKAR, mert nincs is szüksége akarásra, hiszen minden rezdülése sajátunk is egyszerre. Nem idegen és újszerű, amiről beszél, hanem valami, aminek – akarjuk vagy sem – mi is tanúi, résztvevői, áldozatai, sőt elkövetői vagyunk. Ahogy egy nyomtatott papírlap néhány kurta szavából, a vérben mért anyagmennyiségre vonatkozó néhány jelentéktelennek tűnő számjegyből gyógyíthatatlan betegség diagnózisa áll össze, ahogy a kivágott, mozdulatlan, néma fatörzsekben megtestesül a mába rejtett lehetőség, felelősség, a mulandóság elháríthatatlan valósága. De a nyomtatott lapon lévő tinta, a csontokon, törzseken megpihenő fűrész kívülálló marad, nem osztozik a magányban. Nem ad választ a kérdéseinkre. Azokat nekünk kell megtalálni. Egy világ kérdései, kételyei ivódnak bele a legkisebb anyagrészecskékbe, a legelemibb történésekbe is, éppen ez az, amitől a Protubenciára, Šteger lírájára igaz az a szó, hogy egyetemes.
    „…Fagyos csendben amputálnak. / A kölyök a tortába vág. A benzinszag enyhül / Majd a levegő megremeg a nagy fa halk huppanásától / Amikor ébrednek a gyökerek, / Csupán a traktorgumi fakó nyomai / És a törzs aljnövényzetének fekete maradványai emlékeztetnek, / Kit is tápláltak, hogy segítségükkel megérintsék az eget. / Ptuj Pragersko Ljubljana. / Csupán az tudja, mi a száműzetés, aki a fatörzsek közé megy. / Mindenütt váratlan lehűlések. / Láncok nyomai a felpakolt tuskókon. Csupa ragyogás.”
    Darvasi László a kötethez írt utószavában hitelesen fogalmazza meg: „Šteger verseiben rendre jóvátehetetlen történik. Tragédia tanúi vagyunk, ám a lírai események nem az élet értelmét és célját negligálják, mint inkább a megnevezés felelősségének hangsúlyozásával különbnél különb súlyokat raknak az eljövendőre.”
    Ezek a versek rólunk, emberekről szólnak, rólunk, az emberiségről szólnak. Mikroszkópon keresztül láttatva a valóságot, s mikroszkóp alá helyezve önmagunkat.
    A Protuberanciát magyar nyelven megjelentető BabelPress Kiadó és Orcsik Roland, Šteger kötetének magyarítója egyaránt megérdemlik az elismerő szavakat, hiszen nem akármilyen élményben lehet része azoknak, akik a költő Szlovéniában először 2002-ben megjelent könyvét most itthon is megismerhetik.

    Aleš Šteger: Protuberancia. BabelPress Kiadó, Veszprém, 2006 (fordította Orcsik Roland)

Csepregi János