Mire számíthatunk Nap mint nap?

    „Semmi kedvem elmagyarázni, hogy miért beszélek éppúgy, mint ők. Ez a legbiztosabb módszer, hogy megőrizzem idegen voltomat, márpedig ehhez mindenekfelett ragaszkodom. Ha akcentusom volna, percenként és mindenütt kiderülne, hogy idegen vagyok. Hétköznapivá válna, nyilvánvalóvá.”¹ Jose Semprun Nobel-díjas regényének főhőse a nyelv általi tökéletes asszimilálódás látszatával őrzi meg saját identitását, amely a valahová tartozás vágya felett áll.
    Abel Nema, Terézia Mora első regényének főszereplője tíz nyelvet is elsajátít steril, laboratóriumi körülmények között, olyan tökéletesen, ahogyan ezeket a nyelveket sehol sem beszélik – bármiféle akcentus, nyelvjárási hatás, hiba nélkül –, miközben egyre inkább kommunikációképtelen, otthontalan, identitás nélküli lesz: egyszóval idegen (néma) marad: „úgy beszél, mint aki sehonnan se jött”. Idegensége azonban nem egyedülálló. Az életét keresztező alakok mind magányosan, idegenként mozognak a világban, amely „csupa szívettépő, ésvagy komikus” történetből áll, továbbá „telis-tele van szörnyű véletlenekkel és megszámlálhatatlan eseményekkel” (így előlegezi a regény önmagát egy ismeretlen szerkesztő megfogalmazásában), és amelynek koordinátái az „itt” és „most” általános határozók (a korántsem egységes hangú, beazonosíthatatlan narrátor alapján). A szereplők idegensége ennek következtében már nem elhatározás kérdése, mint az idézett Semprunnál, nem az identitás erősítését szolgálja, hanem a meghatározhatatlan „itt és most”-ban való sodródásból adódik.
    A regény a szerző Ingeborg Bachmann-díjjal kitüntetett novelláskötetéhez hasonlóan „különös anyag”²: olvasható például metaregényként, amely játszik az elbeszélés elbeszélhetőségének lehetőségeivel, ironizálja az elbeszélő szerepét, miközben ellenáll minden egyértelmű műfaji besorolásnak. Mivel az időrendben jól rekonstruálható cselekmény Abel Nema bolyongását meséli el egy kamasz, vágyakozó létből, egy háború és felkelések sújtotta (feltehetően jugoszláv) hazából a normális családi életbe valamelyik (Berlin multikulturális jegyeit is magán viselő) nyugati nagyvárosba; a regény felfogható Abel fejlődésregényeként, felnőtté válásának történeteként is. Az utolsó, Kijárat című fejezet végkifejletének normalitását, békéjét azonban maga a regény kérdőjelezi meg: Abel Nema végül elégedett a világgal, hálásan él azok között, akik szeretik. Élete bizonyos tekintetben korlátozott, kevéssé összetett és reflektált, de vegetatív vonásai ellenére boldog létté alakul: „a legszívesebben még mindig ezt mondja: Ez jó.” Ennek ára azonban múltjának feledése, különleges képességeinek, sőt, egy átlagos ember beszédkészségének elvesztése.
    A számos bibliai utalás és a regény kerete hordozzák magukkal a bulgakovi megváltás-regény elemeit is. A nullával jelölt, Most című nyitó fejezetben Abel, a roma gyerekcsapat által félholtra vert, bukott, fekete angyalként, fejjel lefelé lóg egy játszótéri mászókán. A szintén nullával jelölt, időrendben közvetlenül ez után következő, ám a regényben utolsóként szereplő Kijárat című fejezetben mintegy megváltásra lel Mercedes (’jóindulat, fogolykiváltó’) – akivel korábban látszatházasságban élt – és annak fia, a kis Omar (’kiút, megoldás’) oldalán. Az olvasó a Most fejezete után következő, de tulajdonképpen időrendben és logikailag hozzá vezető fejezeteket nyomozóként is olvashatja, mintegy arra keresve a választ: ki és miért verte, kötözte meg Abel Nemát, és lógatta fel őt a játszótér mászókájára. A regény eközben alvilági helyekre kalauzolja olvasóját, nem mellőzi a nagyvárosi gettók, másvilágok leírását, és kifejezetten izgalmas, akciófilmekre emlékeztető üldözési jeleneteket, homályban hagyott bűneseteket tartalmaz.
    A cselekményvezetés korántsem lineáris; a helyszínek nehezen beazonosíthatóak, folyton változók, akár egy pikareszk regényben, ahol a furcsa, változatos, csodás kalandok, katasztrófák egymásutánján, valamint a helyváltoztatáson van a hangsúly. Eközben a legkülönfélébb emberek keresztezik a főszereplő útját hosszabb-rövidebb ideig, akiktől ő maga a picaro-hősökhöz hasonlóan független marad. Ez a függetlenség viszont már nem a kópék könnyed szabadságában gyökeredzik, hanem Abel titokzatos magányában, melynek alapja a gyerekkori apahiány és visszautasított kamaszszerelme az egykori barát, Ilja iránt. A regény Abel gyerek- és ifjúkorával kapcsolatos szálai és több női szereplő sorsának részletei utat engednek egy pszichoanalitikus megközelítésnek is.
    Terézia Mora mindezeken túl magabiztosan vezet különféle réteglétekbe és peremvidékekre (mint egy multikulti, antropológiában és gender studiesban jártas Dante, amint pokolra száll): bevezet a pedofilok, homoszexuálisok éjszakai világába, vissza-visszatérnek az otthontalan cigánygyerekek, a hajléktalanok, bevándorlók, gettólakók, piti bűnözők, vándorzenészek és egy kurva kisközössége. Road movie-ként (amely műfaji megjelölés egy fejezet címe is) eljuttat a nagyvárosból vidékre, a Balkánra, Abel származási helyére; szürreális tudatfolyam technikával pedig lehetővé tesz egy tér- és időbeli utazást is, ahol a kábítószer hatása alá került Abel kafkai bíróság előtt találja magát.
    A Nap mint nap ugyanígy bepillantást enged az értelmiség világába is: az egyetem, az Abelt támogató professzor, az agyát kutató tudósok, a szomszédban lakó őrült káoszkutató és vendégdiákok által egy egész társadalmi tablót kínál, és részben Abel anti-karriertörténetét tartalmazza. A politikai, társadalmi miértek azonban nem kapnak hangsúlyos szerepet; a történelmi események, így a háború(k) épp csak tényként említett háttér marad(nak). Annál nagyobb tér jut a média torzító hatásának. A legkülönfélébb hírek az izmusok versépítésére jellemző montázsok formájában idézetként vagy a regény valóságának eseményeivel groteszk módon keveredve szóródnak szét a szövegek között.
    A kisközösségek mellett Abel valós bolyongásai során – aki valóban képtelen tájékozódni, akár a hazafelé vezető úton is eltéved – pedig egy-egy villanásnyira fény vetül egyes férfiak, nők, gyerekek, idős emberek magányára, elhagyatottságára, amely rövid ideig feloldódik Abel közelségében, aki némán (meg)hallgatja mások történeteit. A kötetben szereplők általában csak rövid időre érzékelik egymást, mint ahogy az olvasó is csak rövid ideig nyerhet közvetlen rálátást az adott figura gondolataira, belső világára; ez a fókuszok és az elbeszélői hangok akár egy mondaton belüli rövid váltásaival valósul meg. Mora mesterségbeli tudása nemcsak az írói technikák biztos használatában válik nyilvánvalóvá: nyelvhasználata minden nyelvi szinten, minden stílusrétegében átgondolt, a legapróbb részletekig megkomponált. Az események sorrendje, valamint a szereplők mátrixa a bonyolult időkezelés, az elliptikus szerkesztés, a gyakori perspektívaváltás és a különös tipológia ellenére is felfejthető.
    Hogy a gazdag intertextuális, akár filmes, zenei utalások (pl. Biblia, I. Bachmann, Beatles, A. Döblin, R. M. Rilke, Tamási Á., W. Wenders), a beszélő nevek – melyek etimonját a legtöbb szereplő ismeri és mintha identitása részeként, helyett igyekezne használni – (Abel, Ilja Bor, Kinga ’harcos nő’, Mira ’csoda’, Nema ’néma’ ’barbár’, Mercedes ’jóindulat, fogolykiváltó’, Omar Alegre ’megoldás, ellenszer, kiút’, Thanos ’Thanatosz ellentéte’), a nyelvekkel való játék (latin, cigány, szláv szavak, mondatok, etimonok, magyaros káromkodások) a német és magyar olvasókban milyen asszociációs mezőket nyit fel, külön dolgozat témája lehetne. Ugyanígy érdekes kérdés Terézia Morával kapcsolatban, hogy a tíz éve Berlinben élő műfordító-író bilingvális volta hogyan érvényesül német nyelven írt műveiben.
    Annak ellenére, hogy a szerző könyve nagyon tudatosan rendkívül sokat markol, a történet miatt is (ld. bűnügyi szál) izgalmas olvasmány, és sokféle olvasói elvárásnak képes megfelelni.
    A regény, mely címében is idézi Ingeborg Bachmannt, nem csupán oldalszámát tekintve polifonikus nagyregény: Balzac, Bulgakov, Kafka, Joyce, Semprun felől érkezik, nagyon is európai ’Kulturgut’. Kellően konkrét, hogy felismerjük benne Európa mostját, és kellően művészi és rögzíthetetlen ahhoz, hogy ezen az „itt és most”-on túlmutasson egy lehetséges Kijárat felé.
    És mire számíthatunk biztosan nap mint nap, ami elnyomja az emberi faj saját ’bábeli’ hangzűrzavarát? „Nap mint nap dél körül, valamint vasár- és ünnepnapokon szinte folyamatosan […] A park melletti templomban harangoznak.” Akármilyen bosszantó, monoton, kiüresedett, nem korunkhoz illő, de legalább biztos.

    Terézia Mora: Nap mint nap. Magvető, Budapest, 2006 (Fordította: Nádori Lídia)

Marion Wagner

¹ Jose Semprun: A nagy utazás. Európa, 2001. 99.
² Terézia Mora: Különös anyag. Magvető, 2001.