Theisler György

Aki elvonult a világtól, hogy megajándékozza a világot…

    Mintha tegnap történt volna, pedig csaknem 24 esztendeje annak, hogy először csodálkoztam rá a „pécskődombi remete”, az akkor felfedezett, ám igazi jelentőségében korántsem felismert salgótarjáni cigány festő vásznaira. Mintha egy sosemvolt – seholsincs másik világ üzenetét tolmácsolták volna ezek a képek; egy olyan másik világét, amely azonban mindnyájunk számára mégiscsak ismerős saját tudatunk ritkán felsejlő archetipikus mélyrétegeiből. A hevenyészve összefércelt zsákdarabokra festett, tökéletlenül lekérgelt lécekre feszített képek a szénporfüstös gyárvárosból, a lélektelen munkáskolóniák peremvidékéről érkeztek, olyan tájról, melyről senki sem feltételezte, hogy művészt szüljön, piktúrát teremjen.
    Élete éppoly talányos volt, mint műveinek üstökösszerű felbukkanása. Felvidéki zenész cigányok leszármazottja, de kenyerét nem muzsikálással, hanem gombák, gyógyfüvek, rőzse és meddőhányóból válogatott szén gyűjtésével kereste. Iskolát alig végzett, bár írt és szenvedélyesen olvasott, egyetlen külföldi „tanulmányútja” a hároméves oroszországi fogsághoz fűződik. Gyermekkorában ugyan sokat rajzolt, de édesanyja eltiltotta e haszontalan foglalatosságtól.
    Balázs munkásságát először a naiv művészet körébe próbálták utalni, holott annak csak kis része tartozik e kifejezésmód körébe. Már első próbálkozásai között is több a századelő posztszecessziós rajzstílusát idéző munka, mint a valóban közvetlen belső élményt láttató alkotás. E modort azonban hamar elsöpörte az az expresszív-vizionárius, eruptív alkotóerő, melynek hatására a formák, motívumok nála nem „átíródnak”, hanem alkotóelemeikre válnak szét és elevenednek meg, mintha egy robbanás filmjét állítanók meg egy szempillantásra.
    Érett képein a sajátosan balázsi motívumok új képi logika szerint rendeződnek mitikus világrenddé, ahol minden képelemnek a közvetlen jelentésen túli, szimbolikus mondandója is van. 1972-től művei egyre inkább láncszemszerűen egymásba kapcsolódó, egymást feltételező elemei egy végtelen ciklusnak, mely térben és időben egyre távolabb terjeszkedve szól az életről, a természetről, a Jó és Rossz küzdelméről, az ember sikereiről és bukásairól, sorsról, végzetről és jövőről. Verseiből, önvallomásaiból is elősejlik világlátásának lenyűgöző tágassága, a legnehezebb kérdéseket is magvas egyszerűséggel megválaszolni képes életbölcsessége. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy madáchi ívű képciklusának voltaképpeni témája az emberiség útja, helye a világban; a történelem kozmogóniája, az élet céljának talánya.
    Sajnos Balázs életművét sohasem láthattuk együtt, szétszóródott a nagyvilágba, mielőtt valaki felismerte volna a művek összetartozásának-együttartásának jelentőségét. Ezért volt rendkívül örvendetes, hogy a Rom Som világfesztivál alkalmából a Néprajzi Múzeum termeiben rendezett Nemzetközi Cigány Képzőművészeti Kiállításon a mester 41 művét láthattuk egy térben, melyeket 61 egybegyűjtött és dokumentált alkotás közül választott ki a kiállítás rendezője. A tárlaton mód nyílt az egybevetésre is a legkiválóbb külföldi és magyar cigány alkotók munkáival, s elmondhatjuk: Balázs kollekciója kiemelkedett a nemzetközi hírű művészek mezőnyéből is.
    Mindez igaz öröm azoknak, akik tisztelik-szeretik a „pécskődombi remete” életművét, ám arra is figyelmeztet, hogy mennyi tartozásunk is felgyűlt vele szemben, hogy milyen égetően sürgős volna még elérhető munkáinak teljes számbavétele, bemutatása és tudományos feldolgozása. Ezután töprenghetnénk el azon, hogy hova helyezzük őt századunk egyetemes művészetének csúcsteljesítményei között. Ma még csak érezzük, hogy helye a legnagyobbak közt keresendő, ám a „művészeti Európa-ház” felső emeleteit ma még sok esetben méltatlanok bitorolják, elfoglalva azok helyét, akiket ez valójában megilletne.

(1996)

    Dr. Vajda Róbert műgyűjtő bevezetőjéből a Képek egy magángyűjteményből című 2001-ben a Budapest Galéria rendezésében bemutatott Balázs János emlékkiállítás katalógusában.

    1971-ben, 66 évesen kezdett el igazán festeni és csupán nyolc alkotó év adatott neki. Műveinek eredetisége, egyéni látásmódja lenyűgöző. Képein egy különleges világ tárul elénk: a mindennapi élet számos mozzanata, fantasztikus látomások és impressziók. Megismerhetjük belőlük egy nép, a cigányság hatalmas kulturális örökségét, misztikáját, élni vágyását és érzésvilágát. Mindez különleges módon ötvöződik a magyar kulturális hatásokkal.

        Lakatos Klára rajztanárnő, festő és grafikus, művelődésszervező szakon készített szakdolgozatából (Pécs, 2003. Részlet, 2–30. oldal)

    Balázs János életsorsa és képi világa a nagyapámra emlékeztet, aki saját világából, álmaiból, valóságából, őseim nyomorúságos sorsából kerekítette ki meséit nekünk. Balázs János képeit látva, fel-felvillan bennem nagyapám keserű arca. Az arc, amelyik bár mosolyog, mosolya mögött ott rejlik a világ összes bánata.
    Képeivel a világ legtávolabbi tájaira utazhatunk. Mesés tájai, figurái láttán újra szárnyra keltek nagyapám sárkányai, mesebeli hősei, sohasemvolt alakjai. Szárnyra keltek, és most együtt cimborálnak Balázs János képein.

    Dr. Kovács Anna
    Részlet Balázs János emlékkiállításának katalógusbevezetőjéből
    Salgótarján, 2002. (3. old.)

    „Hiszem, hogy kiállításunk tanúsítja, Balázs János a képi, gondolati látomás erejével öntörvényű, művészi univerzumot teremtett. Hihetetlennek tűnhet, de műveit szemlélve, olvasva, meggyőződéssel állítható, hogy manapság divatos szóval élve »univerzálzseni« volt a XX. században, ebben a városban kortársunk.”