Kárpáthy Gyula (1922–2005)
„Mint ama szinópei Diogenész…”
Emlékem Balázs Jánosról
1971 nyarán történt ezt a találkozónk, amelyben én a Bartók Színház igazgatóhelyetteseként lekísértem egyik produkciónkat Salgótarjánba, vendégszereplésre, s közönségszervezőnk – ismerve a cigányság iránti kötődéseimet – felhívta figyelmemet: nézzem meg egy cigány festő kiállítását a városban. Megnéztem. S mi sem természetesebb, hogy megtudván, a festő itt él a városban, a Pécskődombon, másnap kora délelőtt utam egyenesen hozzá vezetett. (Ragyogó, napfényes idő volt, de az előző napi felhőszakadás után nehezen vergődtem a még fel nem száradt sáros-meredek úton.)
Tiszta, de meglehetősen viseltes ingben ült egy rozzant kis viskó előtt. (A kép tisztán rögzül az emlékezetben. Nem képzeltem modern komfortos lakásba a festőt, de ez így kissé meghökkentő volt…)
Bemutatkozás után rögtön arról kezdtem beszélni, hogy milyen hatást váltottak ki bennem a képei. Majdnem egykedvűen hallgatta, aztán fürkészően nézett rám.
– Újságíró?
– Hát… úgy indult a pályám, de abbahagytam.
– Miért?
– Mert olyan politikai idők jöttek, hogy az már nem volt igazi újságírás.
– S hol indult a pályája?
– A Pesti Hírlapnál.
– Aha… az jó lap volt. Okos. (Így.) S most mit csinál?
– Színházat.
– S ott mit? Rendező?
– A dramaturgiát vezetem… (S itt gyorsan arról kezdtem beszélni, hogy a klasszikus művek adaptációja mellett egyik nagy sikerű előadásunk Halasi Mária, Grabócz Miklós Az utolsó padban című darabja, amelynek témája, hogy egy kis vidéki cigánylány milyen konfliktusokba kerül az iskolával… Drámaian ecseteltem ezt – a festő érdektelenül hallgatta. Elakadtam.)
– Szóval dramaturgia… (szólalt meg, majd nagyon fürkészően nézett rám.) Aztán?... Kit szeret legjobban a drámaírók közül?
(Most ő csinál velem interjút?)
– Shakespeare-t – feleltem.
Bólogat. Csönd.
– Helyes. Én is… És maga… miért?
– Hát… kedves bátyám (arra nem számítottam, hogy Shakespeare-ből kell vizsgáznom…), éppen mert annyira szeretem, órákig tudnék beszélni róla.
– Egy szóval is lehet… Ha igazán érti őt.
– Számomra minden drámaköltők sorában ő az egyetemes.
Felcsillant a szeme.
– Na, ez már majdnem jó… – előrehajolt és áthatóan nézett rám. – Ő kozmikus! – s figyelte a hatást.
Figyelhette is, volt mit. Abban a miliőben ez a szó, meghatározás, s hogy én akkor még lényegében egy kivételes tehetségű naiv festőt láttam benne, természetesen frappírozott. (A kiállításon elmondták nekem, hogy két elemi iskolát végzett, s rendkívül nagy szegénységben élt, sínylődött. Bár, aztán egyre inkább rákapott az olvasásra, mohón igyekezett könyvekhez jutni. Hogyan tudta hát így beásni magát például Shakespeare világába, mert beásta, hiszen szuggesztíven mondott meghatározása valóban lényegi volt. Mert ahogy aztán folytatta, indokolta meghatározását, egyre jobban magával ragadott. Az emlékezetben lüktetnek szavai.)
„Ősi… mitologikus mélységekből ösztönök és szenvedélyek áradnak belőle…”
„Megelevenedik képzeleti színpadán a természet, az erdők, a viharos tenger…”
„Odaidézi a napot, a holdat, a csillagokat…”
„Boszorkányok, kísértő szellemek, látszólag vidám és mégis tragikus tündérvilág… mint a Szentivánéji álomban…”
(Már nem tudom pontosan idézni, de olyan kifejezéseket mondott, amelyek engem Jan Kott merészen új elemzéseire emlékeztettek.)
„Szörnyek, mint Richard vagy Machbet vagy éppen az a Caliban!... No, hát ez nem egy mitologikus alak? Hány ilyen alak jelenik meg nekem festegetés közben?”
Fölzaklatódott saját gondolataitól és engem is felkavart: ki ez a különös cigány ember a pécskődombi életperiférián egy ilyen világképpel… magányban?
Hirtelen megállt:
– Hogy is mondja Hamlet a színésznek? Na, az a mondása, amely olyan híres, annyit emlegetik…
– hogy tükröt tartson mintegy a természetnek…
Kicsit felnevetett.
– Na, ez az – és hamiskásan rám kacsintott. – Csakhogy az én tükröm homorú!
És nevetett hosszan ezen a meghatározásán, s ettől kezdve egyre oldottabbá vált beszélgetésünk. Festészetről viszonylag kevés szó esett. (Legfeljebb például annyit, hogy a festő Rousseau-t is odavetette, vajon a negyvenéves korában festeni kezdő vámhivatalnok is naiv festő volt? Meg hogy szereti Goethét, de ilyen nagy ember, író minek téved olyan területre, amelyhez nem ért, a színelméletről szóló tanulmánya például bumfordiság, ezt minden festő tudja. Legigazábban azonban őt a bölcselet, a filozófia érdekli, Shakespeare-től Nietzschéig.)
Szótlan ámultam. Megbocsátó mosollyal nézett rám.
– Nem így képzelt el engem, igaz?
– Igaz.
– De ez a pécskődombi nyomorkörnyezet, ez a viskó nem lepte meg?
Nem kitérésképpen, ám a kérdésre továbbíveltetően azt feleltem:
– Ahogy itt él, a maga bölcsességével, kedves bátyám, olyan, mint ama régi szerény és szegény filozófus… mint egy Diogenész.
Vizsgáztatóan szegezte nekem:
– Úgy? És melyik Diogenész?
Meghökkentem.
– Hogyhogy melyik?
– Ejnye. Azt sem tudja, hogy kettő volt belőlük?
Zavartan nevettem:
– Valóban nem.
– Maga persze – kis ironikus mosoly – arra a „hordólakóra” gondolt, mi?
– Arra – vallottam be töredelmesen.
– Hát – bólogat –, ezt a putrit tényleg lehet egy nagy hordóhoz hasonlítani. De még mennyire, én az egri érsek pincéjében láttam ennél a rozzant viskónál kétszer nagyobb hordót is. Várjon csak…
Bement a szobába, a földön könyvek halmazából keresett egyet… Vaskos, kopott fekete vászonba kötött könyvet hozott ki, s mutatta: a Pesti Hírlap Könyvtára kiadásában Lexikon egy kötetben.
– Ismeri? Maguk adták ki… Gratulálok.
– Én akkor még nem voltam a Pesti Hírlapnál.
Leült. Lapozni kezdett.
– Hasznos, praktikus könyv. 1200 oldalon mennyi rengeteg adat! Na, itt van, amit keresek. Előbb az Apollóniai Diogenész, Krisztus születése előtt az V. században, s a másik, akire maga gondolt, száz évvel később. Azt írják: „Az életszükséglet leszorítása, a teljes függetlenség volt az ideálja, hirdette a kozmopolitizmust, a tiszta morált…” Logikus volt, mert a függetlenség, az igazi, az nem lehet úgy, hogy valaki pénzre, jólétre vágyik, netán még tülekszik is érte…
Becsukta a könyvet, s aztán kedves mosollyal, mint aki a másiknak örömöt akar szerezni, hogy „ráhagyja”…
– Szóval… így élek itt! Mint ama szinópei Diogenész…
(1996)