Remete volt és bölcs, egy XX. századi cigány Diogenész. Egész életében elvonultan, magányosan élt, gyűjtögető életmóddal tartotta fenn magát a gépi civilizáció korszakában. Ám ez a szerény életmód egyben szabadságot, függetlenséget, lehetőséget adott neki, hogy szemlélődjék és megítélje a világot, s megfogalmazza a maga véleményét, üzenetét írásban és képben.
Balázs János a maga spontán, kisebb részben naiv, nagyobb részben expresszív vizionárius alkotásmódjával, bizarr képi világával valósággal berobbant a magyarországi művészeti életbe. Újságcikkek, képes riportok, tévéfilmek, kiállítások adtak hírt munkásságáról, és kíváncsiskodó műgyűjtők, képkunyerálók keresték fel őt pécskődombi magányában. Művészetét egyértelmű elismerés kísérte, ám ez az érdeklődés bizonyos fokig megrekedt a kuriozitás szintjén, és nem vált egyértelművé, hogy ő nem egy a sok kiváló tehetségű naiv alkotó közül, hanem jelentősége nemzetközi viszonylatban is csak a legnagyobbakéval mérhető. Balázs János helye ott van a spontán alkotásmódú művészek között Henri Rousseau és Nico Pirosmonasvili mellett. A legjelentékenyebb naiv művész minden bizonnyal Henri Rousseau, aki a szélső pólusokig kitágította a naiv alkotásmód határait, és akit a XX. század eleji modern művészek fedeztek fel és fogadtak maguk közé alkotótársnak. A XX. század eleji grúz festészet perifériáján bontakoztatta ki a maga eredendően naiv látás- és kifejezésmódú festészetét Pirosmonasvili. Balázs János művészete viszont mindkettőjüktől minőségileg eltér. Festészete csupán – mint mondottuk – kis hányadában sorolható a naiv művészet körébe, túlnyomó részében egy spontán expresszív, expresszív vizionárius művészethez tartozik. Balázs átéli és kifejezi az emberiség történetét az ősember világától az űrhajózás koráig, s magát az emberi létet természeti, társadalmi és kozmikus összefüggéseiben tudja megragadni. Balázs tehát a lét egészét jeleníti meg a maga harmóniájában és ellentmondásosságában, egy olyan korban, amelyben a művészek többsége megelégszik a létezés egy-egy szeletének alkotói ábrázolásával, kifejezésével. Személyes vízióját önálló motívum- és jelképrendszert teremtve fogalmazta meg az emberiségről, a lét összekuszált szerkezetéről. Művészetének ez ad különös egyediséget és kivételes jelentőséget. Balázs János mesei és mitikus formában szintézist teremtő művész. Valójában Henri Rousseau naiv tárgyias alkotóművészetétől eltérő, de vele egyenrangú festészetet hoz létre. Pontosabban Rousseau fő művei, az Alvó cigánylány, az Álom, a Háború nem csupán nagyobb formátumú, hanem nagyobb arányú, nagyobb belső koncentrációjú művek, mint Balázs János festményei. Balázs művészetének ereje a művek szerves rendszerében, az egymáshoz harmonikusan kapcsolódó alkotásokban, de még inkább az egymással feleselő művek sokaságában rejlik, melyekből összességében egy sokrétű, teljes képi világ kerekedik ki. Mindezek ellenére csupán egy 1977-ben, F. Mihály Ida utószavával, 17 színes reprodukcióval megjelent kötet dokumentálja munkásságát, melynek kiadására annak idején a Corvina Kiadót sikerült rábírnom, holott kallódó és rejtezkedő műveit is felkutatva monográfiák sorában kellett volna már feldolgozni életművét és felmutatni művészetét a magyarországi cigányság és a magyarság előtt, igazolva egyben alkotói világának, művészetének jelentőségét, és bizonyítani kivételes jelentőségét a nagyvilág előtt is. S említsük meg városának, Salgótarjánnak a Történeti Múzeumban 2002-ben megrendezett emlékkiállítását, amely igyekszik felhívni a figyelmet kivételes jelentőségére. Itt az idő, hogy felkutassuk, számba vegyük egész életművét, megismertessük pályájával, munkásságával a szakma illetékeseit és a világ művészetszerető közönségét.
Balázs János a társadalmi kötöttségek láncolatából kiszakadva, remeteként elvonulva a maga módján újra felvetette és végiggondolta a létezés, az emberi történelem és sors alapkérdéseit. Művei – mondhatni – létmodellek, melyekben a megidézett életjelenségek jellemző mozzanatai tárulnak fel, és fantasztikus, víziószerű formában teremtődnek újjá. Attitűdje – szándéka szerint – a sztoikus, szemlélődő emberé, de a szenvtelenséget gyakran felfokozott érzelmi, indulati viharzás váltja fel. Az emberi történelmet mintegy személyes problémaként éli újra, és az alkotás kínzó viaskodássá, a feloldatlan ellentmondások indulatos megidézésévé válik.
A kétféle attitűd egyben kétféle alkotásmódot eredményez. Balázs művészetének csupán egyik, szám szerint kisebb része tartozik a par excellence naiv művészetnek nevezett, tárgyias típusba, művészetének másik, nagyobbik részét elsősorban – a jelképteremtő, szimbolikus vonásokkal is gazdagított – spontán expresszív alkotásmód határozza meg.1 A naiv tárgyias típusban a mondandó kiegyensúlyozottan, világosan megfogalmazott, és a kép deduktíve, a megtalált világmagyarázat szerint inkarnálódik. A második, a spontán expresszív típusban a belső indulat és vízió elragadja az alkotót, a mondanivaló nem egyértelműen világos, elsősorban a lét megoldatlan ellentmondásai érződnek belőle, a megfejtés homályosabb, talányosabb, az értelmezés rejtettebb, vagy az alkotó nem is értelmezi, csupán megidézi, felmutatja a világ rejtett, talányos arcát, a jelenségek fonákját.
Az első típusban a naiv művészetre jellemző belső teljesség, harmonikus kiegyenlítettség érvényesül (Anya gyermekével, Szívkirály, Közös konyha). A második, expresszív típusban, a teljességélmény nem a harmónia, hanem a disszonancia, az egymást átható belső ellentétek jellegében valósul meg (Apostoli látomás, Fészek, Káprázat). Az első típust statikus jelleg, állapotszerűség, a másodikat belső mozgalmasság, a jelenségeket ellentmondásaiban felfogó szemlélet jellemzi. Az előbbiben a világkép közvetlenül talál formát, s a részletek egyenértékűen megrajzoltak, az utóbbiban erős szubjektív áttételezéssel történik a formaalkotás, és a belső érzelmi telítettség, indulat expresszívvé, mozgásossá alakítja a formákat.
Érdekes módon – de az előbbiekből érthetően – a művész a naiv tárgyias képeknek könnyűszerrel tudott címet adni, az expresszív jellegűeknek pedig többnyire csak nehezen, vagy gyakran le is mondott a címadásról. A naiv, tárgyias típusnál ugyanis a kép megfestését megelőzően már világosan, egyértelműen tisztázott a mondanivaló, a spontán expresszívnél az ösztönösség és tudatosság bonyolult dialektikájáról van szó, a képi vízió magával ragadja a művészt, s alkotás közben meg kell küzdenie azért, hogy a képek burjánzását valóban belső jelentéssel teljesítse, a kavargásba összefüggést vigyen. Az alkotófolyamat oldaláról nézve maga a művész is megkülönbözteti a kétféle alkotási módot: „Itt van köröttem rakáson: egymás hegyire-hátára dobálva a sok színes, alig érthető furcsa-érthetetlen összevisszaság, amelynek bonyolult szerkezetére még nevet se talál a szemlélődő. Néhányra, ha nincsen is ráírva, mintha mondaná: ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek. De bizony legtöbbje névtelenül, bambán vigyorog. Ha rájuk vetem tekintetemet, szemlélem őket, olyan a látszat rajtuk, mintha könyörögnének: szánj meg minket, adj valamilyen nevet nekünk, hiszen belőled születtünk s rajtad keresztül mink is az élet tartozékai vagyunk.”
A spontán expresszív alkotási módot kísérő alkotói küzdelmet találóan jellemzik a következő önvallomásszerű sorok: „Így zsonganak gondolataim, miközben ecsetemmel színekben gazdag, életet utánzó ábrázolásokat kenek a vászonra és életet nyernek a képek: olyan életet, amik csak a lángoló elképzelésekben élnek és a lángolás fénye világít meg, ha ez a lángolás rejtélyben csak légből kapott, homályosan pislákol és nem nyernek némán suhanó villanásokat: ezek a légből kapott, de mégis a világból termett, életet utánzó képek önmagukat emésztik meg. A sors, avagy egy ismeretlen, törvényszerű hatalom rendelkezése ez a félelmetességben derengő, de mégis csodás emberfeletti megnyilvánulás!? Visszatér a gondolat, megszelídül a vibráló káprázat és megvilágosul a rongyos valóság. Viaskodok egymagamban: önmagammal! Ecsettel, irónnal kezemben; a hatalmas világgal szemben!”2
Idézzük fel néhány értő írással Balázs János személyiségét és páratlan művészetét.