Kárpáthy Gyula

A duende jegyében…

(Jónás Juditról)

„Nem véletlen, hogy a földdel oly
elválaszthatatlanul összenőtt spanyol
művészet csalánokkal és éles
szögletű kövekkel volt tele.”
(F. G. Lorca)

Jónás Judit Cigány románcok-előadóestje

    Mit is rejt ez a szó, ez a fogalom: „duende”? Lorca mosolyogva utal a szótári jelentésre: pajkos kobold, csintalan manó. Ámde a költő nagy jelentőségű esszéelőadásaiban olyan mélyrétegeit tárja fel ennek a fogalomnak, amely így nyitja, kulcsszava egy legsajátosabb, szenvedélyes önfelmutatásnak. Igen, a szubjektum a döntő elem ebben a leglorcaibb-lorcai értelmezésben. S a költő, felfogásának igazolására, idézetek sorával nyitja egyre szélesebbre a duendére való rálátásunk fénykörét.
    A hétköznapokból indul ki, hogy spanyol tájon milyen gyakran hallani ezt a mondatot: „Ebben sok a duende…” Személyek szerint is sorolja: az őserejű cigány táncosnő, La Maléna, egy napon, amikor Brailovszkitól egy Bach-részletet hallott, így kiáltott fel: „Olé! Ebben aztán van duende!” Ám unatkozott Gluck, Brahms és Milhaud hallatán. A Devla alkotója, Labrijano, a csodálatos énekes mondta egy alkalommal: „Azokon a napokon, amikor duendével énekelek, nincs, aki bírjon velem!” Egy öreg cigány gitárművésztől hallottam: „A duende nem a torokban van: a duende belülről jön, föl a talpból…” Manuel Torres – minden ismerősöm közt az ő vérében volt a legtöbb kultúra – egyszer, amikor maga Falla játszotta a Generalitei Nocturnót, ilyen nagyszerű szavakkal illette: „Mindenben, amiben fekete hangok vannak, az duende.” Nincs ennél nagyobb igazság!
    „Fekete hangok” – mondta a spanyol nép fia, és Goethe azonos gondolatot fejezett ki, amikor Paganiniről szólva így határozta meg: „Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni.”
    „Dél-Spanyolország nagy művészei, cigányok, flamencók, akár énekelnek, akár táncolnak, akár hangszeren játszanak, tudják, hogy hevület nem lehetséges duende nélkül.”
    Lorca a duende érzékeltetésére – képzettársításaira – az Ó- és az Új-Testamentumtól kezdve végigtallózik az európai és arab-mór irodalom, művészet személyein, a művek példázatain… Végigolvasva a húsz-egynéhány oldalas gazdag anyagot, világossá válik, hogy a duendéről szóló esszéelőadások a költő nagy lélegzetű önvallomásai, ars poeticájának leglényege!
    Kulcsot is ad ez ahhoz, hogy valóban mélyen megértsük műveit; drámáit, a Bernarda házától a Vérnászig, egész költészetével egyetemben, s enélkül igazán nem lehet a maga teljességében fölmérni csodálatos szépségű verskötetét, a Cigány románcokat.
    Aminthogy mély meggyőződésem: a duende nélkül nem lehet igazán megérteni a cigányság legősibb önfelmutatását, énekeinek, táncainak, egész művészetének a leglényegét sem.
    „Fekete hangok”… Ez, a duende sejlett fel bennem, amikor néztem Jónás Juditot a televízióban, a Bernarda háza Adéla-szerepében. Megjelenésében első pillanattól fogva érződött az eruptív indulatok elfojtása, feszültsége, hangjában, mozdulataiban, mélybarna szempárjának tragikai árnyaiban… Lojko-Lakatos rendezésében, úgy vélem, valóban ő hordozta ezt a spanyol (cigány) duendét…