Varga Gusztáv

Emlékeim Péli Tamásról

    Péli Tamással valamikor 1976-ban találkoztam először, amikor mindenféle roma értelmiségi körökben vettem részt. Én akkor egy sovány, nagyon vézna kis cigánygyerek voltam, és pici kecskeszakállal rendelkeztem, és Péli úgy hívott engem, hogy „a kis Petőfi”. „Na, itt van a kis Petőfi, és mondjon valamit nekünk.” Jártuk a cigány klubokat és alkotótáborokat, s valahányszor megjelentem egy ilyen táborban, mindig ott találtam Péli Tamást is, és a cigány értelmiség színe-javát: Lakatos Menyhértet, Szentandrássyt, Bársony Jancsit, Daróczi Ágit, Szepesi Jóskát és Fátyol Tivadart. Egyre nagyobb körben kezdett kibontakozni a cigány értelmiség, mindazok, akik megpróbáltunk a cigányság jövőjén gondolkodni, azon, hogy melyik úton induljunk el és mit csináljunk. Pélinek mindig volt valami megszívlelendő intelme felém: „Vigyázz, kis Petőfi, csak úgy lépkedj, hogy semmi se törjön össze körülötted, te mindig a földön maradj, még akkor is, ha szilánkok támadnak körülötted.” Szavai nagyon komoly háttérgondolatokat ébresztettek bennem, mert valóban úgy kell lépni, tevékenykedni, hogy semmit és senkit se sértsen az ember, hogy minden ott maradjon egészben magunk körül. Az ember gyakran ütközik, de úgy kell nekimenni a falnak, hogy aztán vissza tudjunk lépni, s ne úgy ütközzünk, hogy beleroppanjak.
    Nagy élmény volt, amikor együtt mentünk le Tokajba a nagy alkotótelepre. Magával ragadott az alkotótábor nyüzsgése, szabad alkotó tevékenysége. Péli pártfogásába vett: „Te csak akkor leszel nagy művész – mondta –, hogyha velem jössz a pincébe.” Jó, hát hová menjünk a pincébe? Elmentünk a tavernába, és ott ültünk, iszogattunk, diskuráltunk vagy három óra hosszat, és nagyon sok jó tokaji bort megittunk. Ám este előadásunk volt a táborban. Az előadáson ott volt Bábutu, aki szintén a Kalyi Jag együttes tagja volt, János és jómagam. Megpróbáltunk az összegyülekezetteknek zenélni, na de én olyan részeg voltam, hogy nem láttam semmit. Csak arra emlékszem, hogy Péli gondosan megetetett egy nagy kondérból, szedett nekem tésztát meg húst, és melegített úgynevezett korhelylevest, hogy ébredjek föl, térjek magamhoz, hogy koncertezni tudjak. Valójában nem is szabályos koncert volt, hanem valami oldott, baráti hangulatban telt az idő, és egész éjjel együtt mulattunk, zenéltünk, énekeltünk.
    Ez volt a mi barátságunk kezdete, ami ma is romolhatatlanul él bennem. Az igazi barátság ugyanis olyan, hogy soha nem ér véget, még ha eltávozik is az ember az élők sorából, akkor sem. A barát az mindig itt marad az ember lelkében. Az a néhány szó, amit Péli rám tett, az nagyon sokat jelentett. Egy-két szó, egy-két tanács, intelem, amit mondott nekem, és ezek sokat segítettek az életem során. Péli akkor már ismert, nagy művész volt, nemrégen érkezett vissza Hollandiából, és nekilátott, hogy megcsinálja a roma festészetet, s később is újra és újra találkoztunk, és azután is csak kis Petőfinek szólított. Petőfi vagy Péli, nagyon nagy mind a kettő. Tamás nagyszerű ember volt, és talán a cigányság legméltóbb korszakát élte meg ekkor, és ennek a nemzedéknek a legjobbjai olyan kulturális értéket hagytak ránk, amiből halálunkig táplálkozhatunk. Éppen ezért az egyesületünk, a Kalyi Jag Roma Művészeti Egyesület, úgy döntött, hogy az ő emlékére nyitunk az iskolában egy Péli Tamás-termet is, amelyben egy képzőművészeti műhely, egy szellemi központ fog létrejönni, és ezzel a működő szellemi műhellyel fogunk fejet hajtani az ő munkásságának, s ezzel állítunk emléket az ő megtisztelő barátságának és követjük az ő szellemi útmutatását. Úgy gondolom, hogy a felelősséggel élő roma értelmiségieknek követniük kell az ő példáját.
    Az Egyesület jubileumi évfordulójára rendezett programunkban nem véletlenül idéztük külön irodalmi esten az ő munkásságát, és tanítványai, Szentandrássy István és Kunhegyesi Ferenc nem véletlenül tisztelegtek kiállítással az ő emléke előtt, és nem véletlenül idézzük fel itt most együtt, baráti körben, az ő feledhetetlen piktúráját, színes egyéniségét, gesztusait. Ő figyelmeztet adósságainkra és elodázhatatlan feladatainkra, az értékek megbecsülésére és méltó megőrzésére. Most kell újra és újra ráeszmélnünk, hogy a magyarországi cigányság két nagy, korszak-meghatározó alkotójának, Balázs Jánosnak és Péli Tamásnak a festményei az utóbbi évtizedekben a szemünk láttára szóródtak szét, s elmulasztottuk, hogy ezeket megvédjük, és múzeumban gyűjtsük össze a legfontosabb műveket, hogy számunkra és a jövő nemzedékek számára magasrendű örömet és ösztönző példát adjanak.
    E két nagy alkotó életművének megmentésében, összegyűjtésében nekünk, a roma kulturális szervezeteknek is szerepet kell vállalniuk, és ösztönöznünk kell az illetékes minisztériumi szerveket a Roma Képtár létrehozására, és egy cigány néprajzi múzeum felállítására, s a későbbiekben egy olyan múzeum megalapítására, amely a cigány kultúra valamennyi ágazatát összefogja az irodalomtól a zenéig és a táncig.
    Az évforduló alkalmából rendezett néprajzi konferencián azért idéztük föl a magyarországi cigány néprajzi kutatás első nagy nemzedékének munkásságát, hogy ezzel is ösztönözzük egy ilyen jellegű múzeum létrehozását, és felhívjuk a figyelmet egy évek óta tervbe vett cigány lexikon kiadásának szükségességére.
    Gyűjtenünk kell a roma képzőművészet közelmúltjának értékeit, és támogatnunk kell a jelenkori cigány képzőművészetet. A Cigány Ház betölt ilyesfajta gyűjtő szerepet, és a Kalyi Jag is megpróbál – a maga lehetőségei szerint – létrehozni egy képzőművészeti gyűjteményt. Így például megszereztük a CISZ kis képzőművészeti gyűjteményét, és hálás vagyok, hogy megvásárolhattam Szentandrássy Istvánnak a tizenhárom roma mesterséget bemutató diópáccal festett képsorozatát.
    Igen, ez volt Péli Tamásnak is a felismerése, hogy kell egy roma színház, képzőművészeti alkotóműhely, múzeum, hogy jöjjenek létre iskolák. Azt gondolom, hogy itt vagyunk, érezzük a súlyát ezeknek a feladatoknak, és megpróbálunk ebben előre lépni, segíteni a romák képzését, oktatását, s ezen keresztül a mindennapi életben való boldogulását. Országos hatókörrel, régiónként ki kívánjuk munkálni a roma kultúra élő műhelyeit, amelyekben megvalósulhat és hatékony erővel fejlődhet a cigány kultúra, önmagunknak és a többségi társadalomnak is teremtve, valamint idegenforgalmi érdeklődésre is számítva.