Pethes Mária

Nyolc év együtt^*

„Péli-kék és Lorca-zöld”…

    Egyik délután hatalmas farost lapot helyezett az állványra. Korábban lealapoztuk, erre Van Dycke-barnával felvitte a vázlatot. Nemcsak a méret nyűgözött le, hanem a történet is, amelynek szálai lassan kibontakoztak az előrajzolásból. Rögtön tudtam, művészettörténeti jelentőségű kép készül. A cselekmény mozgalmasságán azonnal meglátszott.
    Óriási energiával vetette magát a festésbe. Valóságos csatatér látványa alakult ki az ecsetvonások nyomán. A kezében tartott palettán jószerével teljesen összefolytak a színek. Az arcok elgyötört, hitehagyott, éhes, a közelharctól sebes ábrázatokat mutattak, én mégis a véreres szemükből áradó hűségre és az ütközet tétje iránti elkötelezettségre figyeltem fel. A csatatéren vége a küzdelemnek, a sebesülteket már elszállították, mindenütt a fájdalom ráncával arcukra dermedt halottak hevernek, és zsebeikben hitvány alakok matatnak értékek után. Ez egyáltalán nem látszott a festményen, a történet magyarázata a szereplők totálba hozott arcából és szeméből olvasható ki. Szinte hallható a nyögés és a haldoklók elfúló hörgése, a páncélsisakos fejek, a rostély mögül kivillanó elszánt tekintetek megrázó látványa lebilincselő.
    A Lovagkor címet adtam neki – Péli művészi életének mérföldköve a festmény. Kétszer is eladta, kétszer is visszakerült.
    A világraszóló sztori, a következő, mondhatnám szokásos módon kezdődött. Megint nem állt a mellényzsebében pénz, amikor közeli barátja jómódú vállalkozót kalauzolt a Műterembe. Az újságírói körökben közismert személy híres volt róla, szereti a jó festményeket, és anyagilag megengedheti magának a vásárlást. Felfigyelt a nagyméretű képre. A Lovagkort helyben, készpénzben kifizette – nyilván nem okozott neki gondot a kialkudott összeg –, és magával vitte a festményt. Aznap késő délután értem a Műterembe, rögvest észrevettem, hiányzik a kép, bár Tamás a falról levett képeket másikkal pótolta. Elmondta, mennyiért adta el, mire csak kapkodtam a levegőt felháborodásomban.
    – Ne viccelj, Tamás, az remekmű! Festői munkásságod történelmi állomása! Ennyiért? Bagatell összeg a műremekért. Ne haragudj, nem hagyhatom. Hol a pénz, az érte kapott vételár?
    Tamás kezét dörzsölgetve eltervezte magában, mire fogja költeni, néhány kellemes estét eltölt barátaival. Már-már ajkán volt a szó, mit hozzak neki a boltból, de éktelen haragomat megértette, bosszúsan elővette zsebéből a pénzt, és indulatosan az asztalra dobta.
    – Mindjárt jövök – hadartam, és gyorsan kifordultam az ajtón, mielőtt meggondolná magát.
    Elviharzottam a vevőhöz. Határozottan bevágtáztam hozzá, lecsaptam az asztalra a pénzt, szó nélkül leakasztottam a képet a falról, és „Minden jót!” köszöntéssel kijöttem az ajtón. Vitába bonyolódni nem mertem vele. Ő döbbenten követte szemével mozdulataimat, óriási elszántságomat látva meg sem mukkant.
    Útiköltségre nem volt pénzem, a hátamra véve gyalogos mozgóreklámként az egész városon átcipeltem a százhússzor száz centiméteres bekeretezett festményt, amíg visszaértem a Műterembe. Többen megállítottak, megcsodálták alkotását. Majdnem három óra múltán értem vissza, hang nélkül akasztottam a régi helyére. Úgy látszik, nagyon határozott lehettem, mert Tamás sem vitatkozott, éppúgy némán követte mozdulataimat tekintetével, mint az újságíró, amikor elhoztam tőle a képet. Fáradtan lerogytam a fotelba, hálásan megcsókolt. Úgy megizzadtam, mintha eláztam volna, de mindketten elégedettek lehettünk, a kép visszakerült megszokott helyére, ágyunk fölé, a falra.
    Tulajdonképpen sajnáltam a vállalkozót, értett a képekhez és szívesen áldozott a művészetre, de mégsem hagytam, bárki is megvegye ezt a képet. Úgy éreztem, Péli művészetében kiemelkedő festményeket fontos összegyűjteni a Műteremben. Általában ott fogadta a vevőket, hadd lássák ők is csodálatos, vevőcsalogató képeit. Péli ilyesmire nem gondolt, örömmel vette, ha menedzseltem művei értékesítését.
    Kifejezetten gyűlölte azokat az ismerőseinket, akik nem tőle, hanem más festőktől vásároltak festményeket. Akadt közöttük egy közismert énekes, aki találkozásaink alkalmával megígérte, következő nap feljön a Műterembe és választ festményt, de sosem tette. Tamás hiába várta az előre egyeztetett időben. Csalódottan ért haza, becsapva érezte magát. Az énekes sztár a legközelebbi találkozáskor csak annyit mondott, most nem jött össze. Hétvégi kerti partijára ezzel szemben költött bőven, kis hányadából két-három festmény is kitelt volna. Péli sajnálta az elpocsékolt összeget, és mérges volt rá, hogy nem látta a kéznyújtásra lévő igazi értéket.
    Tamás sértődötten kijelentette:
    – Marikám! Bármi történjék, akármilyen szegények lennénk, vagy akárhogyan is könyörögne ez a férfi, sose lehet Péli-képe!
    Nem is lett (amúgy hivalkodó lakása telezsúfolt művészileg értéktelen, drága holmikkal).
    Ebben a korszakában festette a Hódolat az asszonyoknak című képet. Valamivel nagyobb, mint a Lovagkor, életének négy női főszereplőjét ábrázolja. Három feleségét és engem. Miközben az ő nevében írtam a verset a képhez, mérhetetlen öröm töltött el.
    Nemcsak azért, mert a legszebb voltam közülük, a másik három nőalak, személyiségének megfelelően, szigorú, elszánt vagy egyszerű gondolkodású, az én szememben a szeretet fénylett, kedvesnek és odaadónak látszottam, virágkoszorúval és csodálatos királynői ékszerekkel felékesítetten. Azért is megelégedéssel töltött el, mert a korábbi beszélgetéseinkből levonta a tanulságokat házasságai során elkövetett hibáiról, alkotásával köszönetet mond közülük annak a háromnak, akiknek – ha másért nem, de mint a gyermekei anyjának – megbocsátott, és tiszteletteljes hódolatát kifejezte. A verset Péli nevében, egyes szám első személyben fogalmaztam.

Körülvesznek, hódolat nekik
Lelkiismeretem tükörcserepein
tapodva szürke ló némán
fejet hajtva néz rám

    – Marikám, drága kis virágom! Hogyan lested el gondolataim festés közben? Látod, ezért szeretlek oly nagyon, belelátsz a fejembe, érzéseimbe – mondta könnyekig meghatódottan.
    Ezt a képet méretére való tekintettel a Műteremben tartotta, az Evolúció című kép mellett. Az utóbbi elkészítésére hónapok óta készülődött. Vázlatokat rajzolt róla, legalábbis a komponálásról, a szereplők helyéről, közben többször megváltoztatta eredeti elképzeléseit. Az elkészült festményen Jézus a középpontba került – arcvonásaiban Pélit véltem felismerni –, fa törzse a teste, és a keresztre feszített kézmozdulat képezte az ágakat. A fát – immár Jézust – az állatvilág létező és a Péli által álmodott legkülönfélébb fajtái vették körül. Csúszómászók és gerincesek. Hamisítatlan sci-fi alkotás lett.
    Rákapott a nagyméretű képek festésére. Akkoriban volt elég pénzünk. A Művészellátó boltban beszereztem húsz darab százötvenszer százötven centiméteres farost lapot és festékeket. A szükséges kellékeket Tamás előzőleg papírra felírta, mit, milyen minőségűt vegyek, én elmentem és beszereztem. Az üzletben már ismertek, a művész úr feleségeként üdvözöltek, és összeállították a csomagot. Az eladó tréfásan megjegyezte:
    – A művész úr kérésének megfelelően mindenféle kéket csomagoltam, de egyelőre Péli-kék még nincs forgalomban.
    A Péli-kék saját találmánya, egyedülálló volt. Tűz ég benne, kobaltkékből, párizsi kékből, fehérből és ezüstből keverte.
    Mire a Műterembe értem, már izgatottan fel-alá járkált, leülni képtelen volt, mintha szúrná a szék. Láttam rajta, valami monumentális téma megvalósításához készülődik.
    Elkezdte a Jézus-sorozatot.
    Lélegzetelállító festménysorozat. Színeiben Jézus korabeli – azaz teljesen azonos Péli-színvilág uralkodik, kék, bíbor, vörös, arany. Drámai feszültség árad belőlük. Nem voltunk templomba járó emberek, a bibliai történeteket az általános műveltség kötelező olvasmányaként ismertük, bár Péli családja – főleg Hilda néni – keresztény hitben éltek, rendszeresen imádkoztak. Tamás is kijelentette alkalmanként, a jó isten megsegít, a Szűzanya vigyáz ránk, de csak felszínesen törődött a vallással. Képei nem pusztán a Biblia illusztrációi. A megálmodott és megfestett karakterek a hatalmas képekről sugallták jellemüket. Jobbára arcokat ábrázolt, szemeikre közelítve a „nagytotált”. Döbbenetes Júdás, Jézus, Mária, Pilátus arcát száznegyvenszer százhatvan centiméteres nagyításban látni. A képeken a szemek kiemelten hangsúlyosak.
    A képekhez versek születtek. Termékeny, gyümölcsöző alkotói időszakot éltünk. Legkedvesebb képem a Pičta. Amikor megláttam az összetört, emberfeletti fájdalmat sugárzó asszonyi arcot, szívembe nyilallt a felismerés, a legnagyobb áldozatot Mária, az Anya hozta. Hagyta, hogy egyszülött fia beteljesítse küldetését, feláldozza életét az emberek bűneinek megváltásáért. Életem során nem láttam még ilyen keserveset, amit a Péli Máriája kifejez. A balladák erejével vált hatványozottan drámaivá Jézus lehunyt szeme, a sorozat többi képein lévő nyitott szemhéjakkal ellentétben.
    Tágra nyílt, becéző, csodálkozó, rémült, unott, nyájas, alattomos, megtört – az emberi mimika összes lehetséges formáját ábrázolta.
    Komoly terveket szövögetett a képek elhelyezésére, valamelyik hazai templomunkat kívánta gazdagítani velük. Küszködött a céljáért, végül Hontalan segítségével a veszprémi altemplomban sikerült kiállítást szervezni. Reméltük, ott állandó helyet kapnak; sajnos nem így történt. A csalódottság, hogy műveit megint és ismét mellőzték, eluralta hangulatát. Többet időzött a Műteremben. Bizonyos fokig örültem, arra számítottam, keserűségét újabb, még szebb művek megalkotásába fojtja.
    Alighogy befejezte a sorozatot, máris a következőn törte a fejét. Lorca Cigány románcok című versét akarta megfesteni. A megrendítő erejű történet – amikor egy éjszaka alatt több ezer ártatlan romát, férfit, nőt, gyermeket lemészároltak a csendőrök – folyamatosan ott motoszkált a fejében. Álmaiban szerepelt a sorozat létrehozása. Gondosan készült, rengeteget olvasott hozzá, anyám nem győzte hozni az erről megemlékező irodalmat a könyvtárból, kritikákat, értékelő cikkeket. Firkákat készített elképzeléseiről, a lehető legfelületesebben, nehogy „ellője” a kép erejét. Ábrándozott a megvalósításáról.
    Langyos nyári estén a Fészek klub teraszán ültünk, figyelmesen felnézett a gesztenyefákra, mutatóujjával rájuk bökött:
    – Látod, gyöngyöm, ezeket a zöldeket kell majd kikevernem. Ragyog benne a nap aranya, a hold ezüstje, és mégis annyira égő zöld, amennyire vörös a vér. Lorca-zöld a szín neve.

„Felelősséggel tartozunk érte”

    Első közös karácsonyunk a békásmegyeri lakásban – a Hilduskánál töltött kegyetlen este után – bensőséges, meghitt hangulatban, a szeretet jegyében telt.
    Felesége megengedte, hogy Dádi hosszabb időre velünk lehessen, ami Tamást roppant boldoggá tette. A két gyerek testvéri szeretettel viselkedett egymással. Ricsi büszkén fogadta hirtelen felbukkant, öt évvel idősebb bátyját, Dádi örült az apjával eltölthető időnek és élvezte az öregebb testvér előnyeit. Meglepett, Dádi, aki egykeként nőtt fel, önzetlenül és nagyvonalúan játszott a kisebbel annak ellenére, hogy gyermekem mindenáron igyekezett tudomására hozni, ő mindennap együtt lehet a papával, míg Dádi csak hétvégén, amiből szerinte egyértelműen következett: ő az igazi fia Pélinek. Ettől kezdve – Dádi után – papának szólította Tamást, pedig senki nem biztatta erre. Letisztultak gondolatai, és Dádin keresztül meglelte a nagy érzést: egy család vagyunk!
    Karácsony első napjának estéjén csendben üldögéltünk, a gyerekek játszottak a kisszobában, Tamás firkált, amikor csöngettek.
    – Úton járó vándor. Adjunk neki enni, inni – mondta a rajzból fel sem tekintve.
    Az ajtó előtt, amikor kinyitottam, üres folyosó fogadott. Mivel embert vártam, nem néztem az embernyi méret alá, pedig kellett volna. Édes kis kölyök dalmata kutya ült az ajtóban. Mikor észrevettem, hallottam a hozzá tartozó nevetést is a lépcsőházból. Tamás barátja, Öcsi csempészte küszöbünkre az ebet. Berobbantak, viháncoltak, közölték, nem tudtak mit kezdeni vele, két kutyájuk van, ránk gondoltak, nálunk jó helye lesz. Tamás kerek perec kijelentette, itt nem maradhat.
    – Cigányok vagyunk, Marikám! Mit csinálunk vele, ha táborba megyünk?
    – Majd visszük magunkkal, nem dobhatjuk ki, nézd, milyen édes! – kérleltem. A gyerekek sírtak.
    – Papa, könyörgöm, hadd maradjon, én gondoskodom róla, olyan aranyos, nézz bele a szemébe, nem látod, könyörög a szeretetért?
    Öcsi elmesélte a jámbor jószág történetét.
    – Két napja szívszaggató nyüszítés hallatszott a pincéből. Nem bírtam tovább elviselni. Felderítettem, honnan jön a panaszos sírás. Szomszédom pincéjében a rácson keresztül betekintve láttam meg a szerencsétlen kis állatot. Azonnal elöntötte az agyam a düh. Beugrottam a kocsiba, és leszáguldottam a Balatonon nyaraló szomszéd után. Nekirontottam, elkaptam a nyakán a tréningjét, és megráztam, akár Krisztus a vargát. Te szemét! Hogy teheted ezt azzal a kiszolgáltatott kis lénnyel? Most ints pá-pát. Mert én ezt a kis állatot most azonnal elveszem tőled. Az ürge azt felelte, hogy ha egy ökölcsapással leütöm a lakatot, akkor enyém lehet. Beültünk az autómba, nyomtam a gázt, „mint Singer a varrógépet”. Rekordgyorsasággal Pestre értünk. Az úton tuningoltam magam, és egy ökölcsapással leütöttem a lakatot a tárolórekeszről – és felmutatott egy gyermekfej nagyságú betondarabot, amelyből kikandikált a zárt tartó acéllemez. A fiú kutya igazi úriemberként nem piszkított oda a helyére. A kimerült kis jószágot ápolni kezdtem, és törtem a fejem, hol találhatnék számára szerető otthont. Mivel nekem két kutyám már van, nem tehettem meg, hogy megtartsam. Rátok gondoltam.
    Tamás a történettől könnyekig meghatódott, és megenyhült, azonban kikötötte, egyszer sem viszi le sétálni, nem az ő dolga… abban az esetben maradhat, ha a fiúk vállalják a gondozását.
    Kitört belőlünk a végtelen öröm, lett kutyánk; a kérdés, mi legyen a neve. Tamás után és a Testőr-játék alapján Athosnak kezdtük szólítani, de ránk sem hederített. Csetlett-botlott a lakásban, kiborította a vizét, pontosan úgy viselkedett, ahogy a testőrségben D’Artagnan – a mi Pityunk. D’Árti, D’Ártika, kezdtük szólítgatni. Egyből felkapta a fejét, tehát ez maradt a neve, és otthonunk az otthonává vált. D’Ártival szinte gyesre kellett mennem, olyan volt, mint egy kisgyerek. Éppen csak szoptatásra nem szorult. Szüksége volt rám, folytonosan igényelte a segítséget a lakásban való eligazodáshoz, az élet legapróbb körülményeiben. Vehemens volt, szenvedélyesen hálálta meg a gondoskodást, és mi az újdonság örömével rohantuk le őt. Eleinte a fiúk versengtek, ki vigye le sétálni, a lelkesedés hamar lelohadt, a kutya viszont maradt.
    – Felelősséggel tartozunk érte – figyelmeztetett Tamás.
    Vittem sétálni, gondoskodtam etetéséről. Mintha az egész földtekét bejárva térnék vissza hozzá, kitörő örömmel fogadott akkor is, ha a lakás legkisebb helyiségéből jöttem ki, a szívembe lopta magát. Családtaggá vált a kis agyonpöttyözött négylábú, verseimbe is belelopakodott.
    D’Árti akaratos kis bohócnak született. Hiába szólítgattam, „Gyere ide!”, nem mozdult. Csak akkor engedelmeskedett, ha értelmét látta.
    Színész barátunktól a Nemzeti Színházba kaptunk premier előadásra meghívást. Elegánsan elöltöztünk.
    – Marikám, ugorj le egy picit, lóbázd meg a kutyát, mielőtt elindulunk!
    Szakadt az eső, elengedtem a pórázról, hadd fusson, és ruhámat, cipőmet féltve a kapualj alá húzódtam. Sürgetett az idő, hívogatni kezdtem, esze ágában sem volt jönni. Incselkedve közeledett, de amikor karnyújtásnyi távolságba ért, s a nyakörve felé nyúltam, elszaladt, élvezte a csintalankodást. Kiléptem a kapu védelme alól a zuhogó esőbe, hátha elcsípem. Jókedvűen nevetve – valóban nevetett, felhúzta az ínyét, fogait mutatta, de ez nem vicsorgás volt, hanem pajkos nevetés – elfutott. Csupa víz és sár lettem, mire sikerült befogni. Kénytelen voltam átöltözni. Tamás borzasztóan mérges volt, mintha félne, elkésünk. Én azonban tudtam, azért bosszankodik, mert nem bírta a színházat. Egy helyben ülni, nem lehet rágyújtani, inni egy kortyot, a bezártság érzete zavarta. Ismerték, ezért jegyét általában a legszélső székre adták, innen észrevétlen kiosonhatott. A Kerényi Imre rendezésében színpadra álmodott világhírű Bertolt Brecht-mű, a Kaukázusi krétakör témája és a meghökkentő megoldás évekig kísértette, de végül nem festette meg.
    Verőfényes május volt. Jakab Béla barátunk erdei piknikre csalt bennünket. Nehéz volt Tamást rávenni a természetbe való kiruccanásra, jobban szeretett a városi kocsmák teraszán üldögélni, mint az erdőben járkálni, de végül csak ráállt.
    D’Árti természetesen jött velünk, nélküle ki sem mozdultunk otthonról. Hagytuk szabadon rohangálni az erdő szélén, a réten. Vidáman loholt, míg felfedezte a mező túloldalán legelésző tehéncsordát. Becserkészte a teheneket, és hogy ne fedezzék fel túl gyorsan lopakodásában, alaposan meghempergőzött az ürülékükben. Dicséretet remélve boldogan szaladt vissza hozzánk, amiért mesterien feltalálta magát az álcázásban. Szörnyű mocskos volt. Tamás elzavart, mossam le a fertelmes bűzű piszkot. Jó két kilométert gyalogoltunk a legközelebbi kútig. Alaposan lecsutakoltam a jéghideg vízben, biztosra vettem, nem lesz kedve újabb hempergésre. Tévedtem. Újra a tehenek becserkészése, hempergőzés a tehénlepényben, visszafutás dicséretért. Tamás iszonyú méregbe gurult. A kezében tartott konyakos üveggel kupán vágta szegény kutyát. D’Árti meglepődve pislogott. Nem értette, miért nem örülünk, pedig remekelt az álcázás művészetében. Ismét mehettünk a távoli kúthoz, megint lefürdettem, azután a társaság bánatára Tamás a szűkölő kiskutyát kikötötte egy fához. Hiába kérleltük, nem engedett a büntetésből. Hazatérve még a liftben is égbekiáltóan bűzlött a szerencsétlen pára.
    A békási panelházi lakást jó hangulat, valóságos kavalkád uralta. A belépő orrát ínycsiklandozó étel-, dohány- és festékillat keveréke csapta meg, mindenhonnan gyerekek bukkantak elő, zsivajgás, nevetgélés, jókedv. Tamás Drumot szívott, professzionális módon sodorta vékony papírba a dohányt. Kiszáradás ellen almadarabkákat szórt a kék tasakba, s ettől még illatosabbá vált a cigaretta.
    Ritkán néztünk tévét. Egy alkalommal, valamelyik külföldi adón delfines film kezdődött. Szerettük a delfineket. Ámultunk a beszéd nélküli eseményeken, a képek meséltek a fiatal delfinfiú és a teknőslány közötti gyengéd vonzalomról, miközben csodálatos víz alatti felvételek és megkapó tengerparti környezet tárult szemünk elé. Tamás – könnyen hatódott meg romantikus filmeken, verseken – a soha be nem teljesülő szerelemről beszélt szipogva.
    – Marikám, látod… a szerelem örök, és még fizikális értelemben véve lehetetlen helyzetben is lehetséges ezt az érzést fellángoltatni. Képzeld el ugyanezt a sztorit… de várj csak…
    Ekkor firkálni kezdett, mert számára a kifejezés eszköze a rajz és a festés: elkezdte a Kentaur grafikasorozatot. Legmegrendítőbb a Sellő és a Kentaur találkozása, mely a beteljesületlen szerelmet lágy vonalvezetéssel, líraian érzékelteti.
    Szomszédaink sűrűn kirándultak a közeli Ezüst-hegyre, hátukon elemózsiával kitömött hátizsákkal. Tamás hosszasan nézett utánuk az erkélyről.
    – Nem értem a gádzsókat. Felpakolják magukat. Majdnem összeszakadnak a zsák súlya alatt, felmásznak a hegyre, órákon keresztül csatangolnak, nyüzsgő hangyaboly tetején megeszik az uzsonnát, hullafáradtan hazatámolyognak, az asszony kimegy a konyhába, elkészíti az ebédet, a férfi lerogy, és a friss levegőtől elnehezülve szunyókál. Jellemző családi idill. Mire jó ez a nagy kirándulás?
    Egyik nap azonban ellentmondást nem tűrően kijelentette:
    – Kirándulni megyünk! Marikám, szólj a fiúknak, öltözzenek, indulunk.
    Leértünk az emeletről, és a ház előtti taxiállomáson beszállított bennünket az első ott várakozó szabad kocsiba.
    – A Szabadság-hegyre, legyen szíves!
    Az autóban elbeszélgetett a taxissal. Könnyedén beszédbe elegyedett bárkivel. Szép lassan haladtunk, a gyerekek már unták az egy helyben ülést, nyugtalanul ficeregtek mellettem a hátsó ülésen. Tamás elunta a nyüzsgést, hátraszólt:
    – Inkább játszadozzatok a kicsi kárótokkal, az legalább csendes foglalatosság.
    Bosszantotta, ha a gyerekek zavarták valamiben. Megérkeztünk a Szabadság-hegyre, ismét hátraszólt:
    – Tekerjétek le gyorsan az ablakokat, vegyetek mély lélegzetet… egy-kettő-három. Na, jól van, elég, mehetünk vissza Békásra.
    A sofőr szája tátva maradt. Elképedését látva a gyerekek kuncogtak. Ők már megszokták a papa bolondságait, alig várták, hogy hazaérjünk és mehessenek játszani. A kapuhoz érve kijelentette:
    – Látod, Marikám, így kirándul az igazi raj roma! Nem szakad bele a cipekedésbe, nem piszkolja be a cipőjét, nem csípik össze a hangyák, és nem fárad el halálosan.

^* A két fejezet részlet Pethes Máriának, Péli Tamás élettársának három kötetre tervezett életrajzából. Nyolc évig tartó közös életük során nem csupán közvetlen közelről ismerte műveinek keletkezéstörténetét, több festményről verset is írt. Az életrajzot követően ezekből közlünk egy ciklusnyit. A Péli-versek ihletésére született költemények a Se bújva, se áldva (Litoplan, 2000) és a A szerelem koldusa (Litoplan, 2001) című kötetben jelentek meg. A kötetek tartalmazzák a művész 1985–1992 között készült tusrajzait, szoborvázlatait.