Szentandrássy pályaképe

    Üstökösként emelkedő alkotói pálya a Szentandrássy Istváné. Vagy inkább mégis olyan, mintha valaki egy őserdőn küzdené át magát. Vagy még inkább, mint aki a mélységből feljut egy széljárta magaslatra.
    Gyermekkorából a természet és az állatok szeretetét hozta magával, és azt a tapasztalatot, hogy ebben a kegyetlen emberi világban csak önmagára számíthat. Tizennégy éves volt, amikor becsapódott mögötte a vidéki nevelőintézet kapuja, és ötszáz forinttal a zsebében feljött Budapestre. Az intézeti évek után rázuhant a magány szabadsága és kiszolgáltatottsága. Így csavarogva ismerte meg Budapestet, amely otthontalanul is otthonává vált, s azóta alig mozdult ki a fővárosból. Eközben különböző munkahelyeken dolgozott, többek között kertészetben, kórházban és szociológiai kérdezőbiztosként. Szabad idejében verseket, drámákat írt és rajzolt. Egy alkalommal újságból értesült arról, hogy egy dunántúli faluban, Csapiban cigány olvasótábort rendeznek. Odautazott hát, és találkozott az eszmélkedő-szerveződő roma értelmiség legjelentősebb képviselőivel, például Choli Daróczi József cigányul és magyarul író költő-műfordító tanárral, meg az első magyarországi hivatásos cigány festőművésszel, Péli Tamással, majd később megismerkedett ennek az alkotói, baráti körnek a többi tagjával. Lakatos Menyhért íróval, akinek Füstös képek című regényét néhány év alatt kilenc nyelvre fordították le, és Kovács József költővel. A cigány kultúra kibontakozásának korszakos jelentőségű periódusa volt ez az időszak. A magyarországi cigányság, hogy az életformaváltásnak ebben a krízisekkel terhes új korszakában kifejezhesse a maga vágyait, hogy hírt adhasson belső világáról, hogy feleleveníthesse saját népi hagyományait és megteremthesse a maga autentikus zenéjét, irodalmát, színházát és festészetét, megszülte a maga alkotó értelmiségét.
    Ebben a közegben kell értelmeznünk Szentandrássy István festői indulását, akit az amszterdami Képzőművészeti Akadémiáról hazatért Péli Tamás festőművész tanítványává fogadott.
    Szerte Európában számos cigány képzőművész tevékenykedik, de Péli Tamás volt az első, aki programszerűen arra törekedett, hogy cigány képzőművészetet teremtsen, amely nem csupán az egymástól elszigetelten tevékenykedő roma alkotók műveinek összessége, hanem történeti folyamatosságot képez, az egymáshoz kapcsolódó művésznemzedékek láncolatát. Péli iskolaelindító, stílusteremtő alkotó volt. A reneszánsz és kisebb részben a barokk hagyományokra támaszkodva sajátosan egyéni képi nyelvet hozott létre.
    Miért éppen a reneszánsz hagyomány vált művészetének fő ihlető forrásává? Talán azért, mert a reneszánsz a feltörekvő polgárság művészete volt, s maga a szó is újjászületést jelent, és a cigányság feltörekvő, az életformaváltás időszakát megélő nép. A cigányság most kezd integrálódni az európai polgári kultúrába. Éppen ezért érthető, hogy Péli a maga esztétikai programjához a reneszánsz korabeli feltörekvő polgárság művészetét hívta segítségül. S az sem véletlen, hogy első és legjelentékenyebb tanítványa, Szentandrássy István, és kettejük közös tanítványa, a következő nemzedékhez tartozó Túró Zoltán és Kunhegyesi Ferenc magától értetődő természetességgel és a rátalálás örömével kapcsolódtak saját alkotásmódjuk megteremtése során a reneszánsz művészethez.
    A nyugati művészet a XX. század második felére kimerítette a figurális festészet klasszikus ábrázolási lehetőségeit, és eljutott a teljes nonfigurációig. A roma képzőművészek azonban az emberi kapcsolatok közvetlensége, az életforma patriarchálisabb jellege folytán még képesek a figuralitást jelentéssel telíteni, a teljesség élményét sugallóvá tenni. Ez az emberi teljességet adó figuralitás képezi Szentandrássy művészetének különleges értékét, érzelmi, indulati, hangulatteremtő, sorsértelmező erejét, szuggesztivitását és varázsát.
    A reneszánsz művészeti hagyomány megújításának példáját Péli közvetítette Szentandrássy számára, de ezt a tradíciót ő a maga módján formálta át, teremtette újjá. Pélit az érett reneszánsz inspirálta, Szentandrássy elsősorban a quattrocentóban talált ösztönző példára. Számukra a reneszánsz nem valamiféle látványfestészetet jelentett, hanem az eszme és a tárgy találkozásából születő művészetet, az életszerű konkrétsággal és hitelességgel ábrázolt figura által hordozott belső üzenetet. Ideális és torz, szépség és rútság együtt jelennek meg ebben az alkotói világban. A természet elemi erejét idéző lovak, tiszta, harmonikus tekintetű Madonnák, dús érzékiségű asszonyok, keménykötésű, szakállas férfiak, merész tekintetű, az életveszélyes határhelyzeteket megélő torreádorok és kalandorok meg a szent együgyűség bizalmával a világba tekintő figurák, bohócok és bolondok néznek vissza ránk képeiről.
    Péli elsősorban epikus alkat, Szentandrássy festményeit sorsszerűség, drámaiság hatja át. Külsődleges cselekményesség helyett a lezajlott dráma után érezhető katartikus csend.
    Lányportréi a női szépség és lelki tisztaság poétikus megfogalmazásai, ikonszerű stilizációval vagy reneszánszos, életteli ábrázolással.
    A roma művész-értelmiségi baráti kör 1983-ban sürgető feladatként ismerte fel, hogy hozzá kell fogniuk a világirodalom legkiemelkedőbb műveinek cigány nyelvű tolmácsolásához, külön figyelmet fordítva a roma témájú művek fordítására. Így terelődik figyelmük Shakespeare, Lorca és Márquez műveire. Péli hosszas belső készülődés után megfesti a maga Márquez-vízióját, a Száz év magány elementáris élményét, Federico García Lorca Cigány románcok című versciklusának feldolgozását pedig átengedi Szentandrássy Istvánnak, aki egy évi viaskodás eredményeként öt nagyméretű festményben, a Holdas románc, a Hűtlen menyecske, a Viadal, a Cigány apáca és a Fekete bú románca című műben tesz sikeres kísérletet a Cigány románcok képzőművészeti megfogalmazására. „Így kezdtem bele Lorcába – emlékezik vissza e művek születésére Szentandrássy István. – Rettegtem Lorcától. Borzalmasan kemény versek ezek. Hihetetlen őrült realizmus és hiheteten líra és epika. Mint egy vulkánkitörés, olyan Lorca. Hihetetlen, hogy mennyire ismeri a romák legszélsőségesebb és legszebb arcát is, mint ahogy a nagyon csúnya dolgokat is. De nagyon sokat bevallott az akkori spanyol hatalomról, az akkori Franco-időkről.”
    A Holdas románc poétikus sugárzású mű. A mediterrán ember az óceán partján fokozott intenzitással, közvetlenebbül érzi a hold intenzív sugárzását, mondhatni közvetlen közelségbe kerül az égitest delejességével. Ahogy a fiatal Lorca is megérezte és átélte ennek az élménynek a sejtelmességét és drámai telítettségét. A Hűtlen menyecske egy hirtelen támadt, viharos szerelem megidézése, amely áttöri az erkölcsi tilalmakat, a nő részéről a veszély, a szeretet és szerelem együttes vállalása, a férfi érzelmeiben pedig a szerelem és a tartózkodó távolságtartás kettőssége fogalmazódik meg. A Viadal a pusztítást és a tragédiát idézi, egy romák által lakott spanyol város lerombolását. A Lorca-ballada élményét Szentandrássy számára fölerősítette egy spanyol roma flamencotáncossal folytatott beszélgetés, akinek nagyszülei megértek egy hasonló városrombolást, amikor a csendőrök és kommandósok legyilkolták a roma lakosságot, a nőket és a gyermekeket sem kímélve. Szentandrássy szuggesztív drámaisággal idézi meg a széttörő világot, a káoszt, a küzdő, elbukó figurákat, a tört feketék és a tűzfényű vörösek kontrasztját. A végtelen térből kimetszett ember- és állatfigurák zsúfolódnak és ütköznek, küzdenek egymással. Nem ragadja meg a teljes emberi alakot, az egész lófigurát, hanem csupán egy-egy jellemző részletet villant fel, de a részlet az egész képzetét tudja felkelteni, és ezáltal nagyfokú belső feszültséget, tömörséget képes létrehozni a síkszerűen vagy rétegesen tagolt formákkal.
    Szentandrássy a Cigány románcok versciklust 2003 és 2004 között újra feldolgozta tíz pasztellképen és négy nagyméretű olajfestményen. Ebben az új sorozatban elsősorban a bikaviadalok világát, a torreádorlét sorsszerűségét, összetettségét és ellentmondásosságát fogalmazza meg érzékeny és pontos pszichológiai érzékkel és jellemábrázoló erővel. A torreádor, aki egyszerre áldozata a bikaviadalok közönségének, az agresszív emberi ösztönök kielégítésének, és egyszerre megtestesítője a szereplésvágynak, a sikervágynak, a hiúságnak és a veszély vállalásának, a határhelyzetekben élés halálmegvető merészségének. Olajfestményeit és pasztellképeit szemlélve megállapítjuk, hogy Szentandrássy képes volt ennek a kegyetlenül pontos lorcai ábrázolásnak a mélyére hatolni, és a képzőművészeti ábrázolás eszközével kivételes láttató erővel és szuggesztivitással megidézni ezt az ellentmondásos magatartásformát.
    A kiállítás másik jelentős sorozatában Szentandrássy Villon Nagy testamentumának fő figuráit és szituációit idézi fel rendkívüli érzékletességgel és szituációteremtő erővel. A Lorca-sorozatban és a Villon-versekben Szentandrássy nem illusztratívan ábrázol, nem a művek kísérő magyarázatai a képek, hanem öntörvényű, önálló művek. A művész Villon 21. századi rokona, mondhatni egy roma festő-Villon, aki bár súlyos árat fizetett érte, megőrizte függetlenségét egy megalkuvásra, alakoskodásra, törtetésre épülő világban. A cinizmus, a kiégettség ellenében ez az alkotói világ még ismeri az erős és tiszta érzelmeket és az egyértelmű ítéletet. Éles és tiszta képi víziói kérlelhetetlen pontossággal ábrázolják egy ellentmondásos világ figuráit és magatartásformáit, együttérzéssel, de anélkül, hogy a részvét meghamisítaná az ábrázolás egyértelműségét és ítéletét. Szentandrássy István azon kevesek közé tartozik, akik személyes és hiteles, egyben művészileg szuggesztív víziót képesek felvázolni a korról, amelynek részesei vagyunk.

Kerékgyártó István