Bódi Zsuzsanna

Magyarországi cigánymesterségek

A Kalyi Jag Roma Művészeti Egyesület 15 éves jubileuma alkalmából szervezett konferenciához kapcsolódóan kiállítás nyílt a Cigány Népművészek Országos Egyesülete pályadíjnyertes alkotásaiból. Anyaga megtekinthető az egyesület portálján (www.romaart.hu). A magyarországi cigány mesterségekről szóló alábbi tanulmány a kiállításhoz kapcsolódó kiadványban megjelent írás rövidített változata.

    A hazai cigányság története, nyelve és kulturális hagyományai alapján jól elkülöníthető csoportokból áll. Az eltérő kulturális háttérrel rendelkező csoportok az évszázadok során folyamatosan alkalmazkodtak – az adott gazdasági és társadalmi keretek függvényében – az új lehetőségekhez.
    A magyarországi cigányság évszázadokon át a foglalkozásai révén különült el a többségi társadalomtól. E foglalkozások társadalmon belüli helyének, szerepének változása meghatározta az egyes csoportokba tartozók életkörülményeit.

    Hazánk területére a 15. század elején érkeztek nagyobb csoportokban cigányok a török uralom alá került Balkánról. A néhány fennmaradt dokumentum alapján fegyvermesterek, tüzérek voltak, puskagolyókat és egyéb hadi szerszámokat készítettek.
    A 16. században a hódoltsági területen élő cigányokról a török források révén viszonylag sok adattal rendelkezünk. A mohamedán hadsereg és közigazgatás szolgálatában igen sok fémműves cigány állt (kovácsok, tűzmesterek, golyóöntők, szegkovácsok, kardkovácsok, puskakészítők, fegyvercsiszárok). A kincstári szolgálatot teljesítők adómentességet élveztek. A fémművesmesterség jelentőségét mutatja, hogy 1560-ban Budán az adózó cigányok egyharmada kovács volt.
    Míg a hódoltsági területen a cigányok nagy részét foglalkoztatta a hadsereg és a közigazgatás, valamint a társadalmi felemelkedés is adott volt számukra, az ország többi területén a fémműves cigányok helyzete igen változatos képet mutat.
    Voltak, akik uradalmi szolgálatba álltak mint kovácsok, fegyverkovácsok. Az uradalmak biztosították számukra a vasat, megszabták, mit és milyen mennyiségben készítsenek, és meghatározott áron vették át tőlük az elkészült termékeket. A várakban is teljesítettek szolgálatot kovácsként, javítási munkák végzőiként. A falvak jelentős részében cigány volt a helység kovácsa.
    A szabad királyi városokban – ha veszélyeztették a céhekbe tömörült kovácsok munkáját – a városi rendeletek korlátozták tevékenységüket.
    A vándorló cigány kovácsok részére a földesurak vagy a közigazgatás tisztségviselői privilégiumleveleket adtak ki, mivel a falvakban – más mesteremberek hiányában – szükség volt munkájukra.
    Erdélyben élt a hódoltság idején a legtöbb cigány. A városok mellett letelepülők ellátták a közmunkákat, és volt köztük kovács is. Az erdélyi kincstár fennhatósága alá tartozott két jelentős fémműves csoport: az aranymosó cigányok és a sátoros taxás cigányok, akiknek nagy része rézműves, üstműves, rostás, lakatos és késes volt.
    A török uralom magyarországi felszámolása után – az elnéptelenedett területek 18. század eleji betelepítésével egyidejűleg – cigányok is érkeztek nagyobb csoportokban hazánkba, megnőtt a vándorcigányok létszáma, nagyobb részük valószínűleg erdélyi sátoros kézműves volt.
    Ebben az időszakban a Habsburg-uralkodók nyugati mintára a cigányok törvényen kívül helyezésével, az őket segítők büntetésével próbáltak a közbiztonság helyzetén javítani. 1712-től azonban a cigányokkal szembeni erőszakos fellépést felváltotta a letelepítésüket szorgalmazó központi politika. A szemléletváltozás oka elsősorban az örökös tartományok közbiztonságának védelme volt, hiszen a keletről jövő vándorcigányok magyarországi letelepítése nyugatra vándorlásuk megakadályozásával volt egyenlő. A letelepített, munkához juttatott cigányok növelték az adófizetők számát, a Habsburg-abszolutizmus felvilágosult uralkodóinak a cigányság ügyében hozott rendeletei alapvetően ezt – a cigányságnak a jobbágyságba való beolvasztását – célozták.
    A 18. századi cigányösszeírások alapján képet alkothatunk a cigány fémművesség korabeli jelentőségéről. Erdélyben a kézműves sátoros taxás cigányok és aranymosó cigányok kinevezett fővajda irányítása alatt álltak. A fővajdák a csoportok élén álló – ugyancsak kinevezett – vajdák segítségével gondoskodtak az adók beszedéséről, illetve az arany beszolgáltatásáról, a csoportok védelméről és a szökések megakadályozásáról. Az aranymosók adómentességet élveztek, kiváltságaikat 1832-ig megőrizték.
    A 18. századi összeírások tanúsága szerint a cigány férfiak csaknem háromnegyede kézművesmesterséget folytatott, nagy részük valószínűleg fémműves volt.
    Az országban a 19. század közepére a tanult iparosok száma megnövekedett, így a városokban, a jelentős jövedelmet biztosító uradalmakban és falvakban a cigány kovácsokat a tanult iparosok váltják fel. Figyelembe kell venni azt is, hogy a több évszázada letelepedett cigány kovácsok és szegkovácsok jelentős része erre az időszakra már asszimilálódott.
    A vándor fémművesek a keletről és délről folyamatosan érkező bevándorló csoportok tagjaiból kerültek ki. Ezek a csoportok nyelvükben, szokásaikban a román és délszláv területeken kialakult hagyományaikat őrizték, amelyek jelentősen eltértek a hazánkban több évszázada megtelepült cigányság nyelvétől és szokásaitól.
    A jobbágyfelszabadítást követően Magyarországra érkező cigány csoportok letelepedését a nagybirtokok már csak mezőgazdasági munka fejében biztosították. A fémművesmesterségek visszaszorulóban voltak, így az ezzel a késői bevándorló hullámmal érkezők elvesztették önállóságukat, kiszolgáltatottá váltak, szolgáltatásaiknak alkalmazkodni kellett a helyi igényekhez, csak ott kaphattak letelepedési engedélyt, ahol szükség volt napszámosokra.
    A 19. században is több cigányösszeírás készült, amelyekből képet kaphatunk a cigányság akkori helyzetéről. A kor legrészletesebb, az egész ország területére kiterjedő cigányösszeírása (1893. január 31.) szerint a cigányok 91,48 százaléka falun élt, az állandóan letelepedettek aránya pedig 88,55 százalék volt.
    Az 1893. évi felmérés részletesen foglalkozik a cigányok foglalkozási struktúrában elfoglalt helyével. A felnőtt cigány lakosság 65,58 százaléka végzett ebben az időben ipari munkát, ebből 15,3 százalék a fémmunkával foglalkozók aránya. A fémművesek közül a legtöbben kovácsok. Az ország kovácsainak 22,5 százaléka ebben a korban cigány volt. Megfigyelhető, hogy minél fejletlenebb gazdaságú, minél szegényebb valamely vidék, annál nagyobb a cigány kovácsok aránya.
    A kovácsok mellett a cigány fémművesek másik két népesebb csoportja az üstkészítők és a szegkovácsok. Üstkészítőt legtöbbet a máléfőző üstöt használó területeken találtak a Tisza–Maros közén. Csak kétharmad részük telepedett le véglegesen, a többiek részben vagy teljesen vándorló életmódot folytattak. Szegkovácsok nagyobb csoportokban az ország északi megyéiben éltek, rájuk a letelepedett életmód a jellemző.
    A cigány fémművesek többi csoportja: a csengőkészítők, kolompárok, bádogosok, rézművesek, késesek, köszörűsök, ha rendelkeztek is lakhellyel, munkavégzésük mozgó életformát követelt.
    Az 1893-as felmérés adatai azt bizonyítják, hogy a cigányok hagyományos fémművesmestersége ebben az időben már visszaszorulóban volt, hiszen a 18. században még a férfiak több mint fele végezte ezt a munkát.
    A cigány fémművesek munkája iránti igény csökkenését mutatja, hogy a 19. században iparuk gyakorlása már többnyire más foglalkozással párosul. A kovácsok mesterségük mellett leggyakrabban téglavetők, lókupecek, muzsikusok és sárművesek, a szegkovácsok leginkább muzsikusok.

    A gépi nagyipar kialakulásával a cigány kovácsok termékeit egyre inkább az olcsó tömegcikkek helyettesítik, bár teljesen a második világháború idejéig sem tudták kiszorítani azokat. A cigány fémművesek javító, szolgáltató tevékenységére még századunk hatvanas éveiben is szükség volt a falvakban.

    A foglalkozásváltás terén a legjelentősebb változás a zömében kovácsmesterséget folytató, az országban legrégebben élő, úgynevezett magyar cigányoknál következett be az elmúlt évszázadok során.
    A falvakban, közösségüktől elszigetelten élő, kovácsolással foglalkozó családok nagyobb része feltehetően asszimilálódott. A török hódoltság kora után – mezővárosokba költözésükkel egyidejűleg – megnőtt körükben a zenészek aránya. A 19. század végén – a 20. század elején a falvakban is elterjedt a cigányzene – szinte minden faluban volt egy vagy több cigányzenekar.
    A mesterségüknél legtovább megmaradó, máig is a cigány nyelv kárpáti dialektusát beszélő szegkovácsok munkája iránti kereslet először a fahajók kiszorulásával csökkent, de a vasútépítéseknél, bányákban még a 20. században is nagy mennyiségre volt szükség termékeikből.
    A két világháború között nagyüzemek és vaskereskedők megrendeléseinek tettek eleget. Mivel a szegkovácsok egy-egy munkadarabból mindig is nagyobb mennyiséget készítettek, nem volt idegen tőlük a nagyüzemi munkavégzés. Legjellemzőbb termékeik: stukatúrszeg, rabitzszeg, kampósszeg, sínszög, tokszög, ács- és állványkapocs, cigányszög, fedélpépszög, fillérszög, szárnyasszeg, sarokszeg, jancsiszög, iszkábaszög, csatornabilincs, gázcsőtartó, söllnikampó. Iszkábásoknak is nevezték őket, mert sok iszkába szöget kovácsoltak hajók, dereglyék, csónakok készítéséhez.
    A második világháború után sorra alakultak meg a szövetkezeteik. A szegkovácstermékek iránti kereslet csökkenése miatt napjainkra a szövetkezetek megszűntek, tagjaik egy része vállalkozóként készíti továbbra is a hagyományos szegkovácstermékeket, de egyre többen áttérnek az egyéb kovácsoltvas termékek (dísztárgyak, kerítés, erkélyrács stb.) készítésére.
    A cigány fémművesek többi csoportja a 18–19. századi bevándorlók, az úgynevezett oláh cigányok közül került ki. Körükben a legtöbb a vándoriparos és kereskedő, zárt közösségeik őrzik nyelvüket és hagyományaikat. Az egyre szigorodó kényszerítő intézkedések hatására az első világháború idején zömük már állandó lakhellyel rendelkezett, itt teleltek ki. Nyáron a csoport továbbra is együtt vándorolt munkát keresve. A két világháború között – amikor megtiltják a vándoriparosok járművel való közlekedését – kialakul a férfiak maihoz hasonló, kisebb körben való mozgása. Természetesen a jogszabályoknak nem mindenütt szereztek érvényt azonos szigorral, így az ország különböző területein a fenti folyamatok lejátszódásának ideje igen változó volt.
    A cigány kovácsok legkeresettebb munkája az úgynevezett cigányfúró, amely – különleges megmunkálása miatt – a legkeményebb anyagokhoz is használható volt. Több adat bizonyítja, hogy jelentős szerepük volt a vasútépítési munkálatoknál, talán ez is hozzájárult mesterségük fennmaradásához a 20. században.
    A cigány fémművesek egy része az első világháború után – a határok lezárása miatt kívül rekedt szlovák vándoriparosok helyébe lépve – drótozó, foltozó munkákat vállalva járta a falvakat.
    A rézműves cigányok üstöket készítettek és javítottak, kolompokat, csengőket, juhászkampókat, fokosokat, gyűrűket, pipaszurkálót és egyéb kisebb réztárgyat készítettek.

    A német nyelvterületről érkező szintó cigányok foglalkozása a mutatványosmesterség és a hárfazene mellett máig is a késélezés, köszörülés. A vándorköszörűsök két keréken tolt, talicskaszerű alkotmánya lábbal hajtott lendítőkerékkel volt felszerelve, ennek segítségével működtették a köszörűköveket. Ezt az alkotmányt ma már kerékpárra szerelt köszörű váltotta fel. A köszörűsök, csakúgy, mint a drótosok, üstfoltozók, faluról falura járva, vásárokon, piacokon végezték munkájukat. Kést, bárdot, ollót éleztek, még esernyőt is javítottak.

    Már a 18. századi összeírásokban is találunk az ország északi és déli területein szórványadatokat famunkával foglalkozó cigányokról. A 19. század közepétől az összeírásokban szereplők száma nő. Összefüggést feltételezhetünk a havasalföldi és moldvai rabszolga-felszabadítások és a román anyanyelvű faárukészítő cigányok magyar területeken való megjelenése között.
    Az 1893. évi összeírás idején Baranya és Somogy megyében a cigány férfiak 20-25 százaléka foglalkozott famunkával: teknőkészítők, fakanálkészítők, orsókészítők, favágók voltak. A beás cigányok termékei: sózó-, mosogató-, dagasztó- és mosóteknők, szakajtók, fa evő-, keverő-, tejfelszedő és zsírkavaró kanalak, fatányérok, disznóvályúk, szerszámnyelek, hókotró lapátok és egyéb, a háztartáshoz szükséges faeszközök.

    A 18. században már Magyarországon élő cigányok lépést tudtak tartani a magyar társadalom lassú és fokozatos átalakulásával, de a későbbi bevándorlók zöme erre már képtelen volt.
    A 18. század legjellemzőbb cigány foglalkozásai: az összeírások alapján kovács, fémműves, egyéb kézműves, aranymosó, zenész. Gyakori a többféle foglalkozás együttes gyakorlása (kovács-zenész, zenész-lókereskedő stb.), ami azt mutatja, hogy egy foglalkozás nem biztosított elegendő jövedelmet. Az összeírások és a névanyag alapján feltételezhetjük, hogy elég jelentős volt a katonák, katonazenészek száma is a korabeli cigányság körében.
    A 18. század végére megsokasodik a cigányzenekarok száma a városokban. Az országba érkező újabb csoportok leginkább a vándor fémművesek számát növelhették, akiknek letelepedését a hatóságok minden eszközzel igyekeztek előmozdítani. Közülük kerülhettek ki a fémművesmesterség mellett lókereskedéssel foglalkozók, asszonyaik pedig a jóslás mellett aprócikkekkel házaltak. Ebben az időszakban, amikor a nagybirtokosoknak még nem állt érdekükben az olcsó munkaerő erőszakos letelepítése, ezek a csoportok tevékenységükkel tőkét halmozhattak fel, amellyel megalapozhatták függetlenségüket.
    A cigány lókereskedők és cincárok az első világháború idejéig jelentős befolyással rendelkeztek, elismert szakértőként az állami lófelvásárlási bizottságok munkájában is részt vettek. A házzal rendelkező, de tavasztól nyárig a vásárokat járó lókereskedők vagy munkát kereső fémművesek anyagi biztonságát lovaik mellett ékszereik, dísztárgyaik alapozták meg, amelyeket pénzszűkében zálogba tehettek.
    A lókereskedés az első világháború után hanyatlani kezdett, ekkorra tehető a régiségkereskedésre való áttérése ezeknek a csoportoknak, ennek előzménye, hogy a 19. század közepén kialakult használtruha-értékesítésbe már bekapcsolódtak a cigány kereskedők.
    A fém-, toll- és rongygyűjtés szintén a korábbi vándor, szolgáltató tevékenységek (fémművesmunkák, cserekereskedelem stb.) során kialakult tapasztalatokra alapozódott mint új tevékenységi forma.
    A jóslás továbbra is megmaradt az asszonyok tevékenységének, csak az utóbbi évtizedekben – a kereskedés jövedelmezőbbé válásával – csökkent a jelentősége. Napjainkban a kereskedés szabadabbá válásával a vidéken élő oláh cigányság körében megnövekedett a lovakkal foglalkozók száma.

    A román fejedelemségek területéről a jobbágyfelszabadítást követő időszakban az új bevándorlási hullámmal érkezetteket a nagybirtokok már csak mezőgazdasági idénymunka fejében engedték letelepedni, a teknősök/beások pedig termékeikkel fizettek a szálláshelyért és a kapott fáért.
    Az árutermelő parasztgazdaságoknak is szükségük volt olcsó munkaerőre, így alakulhatott ki az a szolgáltató tevékenységcsoport (mázolás, kemencetapasztás, meszelés, mosás, napszámosmunka stb.), amelyet az 1960-as évekig végeztek a falvakban élő cigányok a helyi parasztság számára.

    A dualizmus idején a régi cigánymesterségek elhalása csak lassú folyamat volt, így a mesterségükből kikopó cigányok a gyors gazdasági növekedés miatt más területeken megélhetést tudtak találni. Viszonylag önállóan végezhető munka volt a vályogvetés, amelyet a megrendelés helyszínén végzett egy-egy család. A vályogvetés egyike a legnehezebb sármunkáknak, mégsem biztosított – idényjellege miatt – megfelelő megélhetést. Leginkább a fában és kőben szegény Alföldön terjedt el a vályogból való építkezés. A 19. század elejétől a második világháborút követő időszakig ez az építési mód meghatározó volt.
    A kosár- és seprűkötés, kefe- és meszelőkötés és a gyékényből készített tárgyak kiegészítő jövedelemül szolgáltak sok közösségnek. Ahol rendelkezésre áll az alapanyag, máig végzik ezeket a munkákat. Közös jellemzőjük, hogy a feldolgozandó anyagok a környezetben megtalálhatók, megvásárlásuk nem igényel befektetést.
    A hántolatlan vesszőt használó igénytelenebb kaskötés a folyók és erdők közelében levő településeken kielégíti a helyi igényeket. A hántolt vesszőből készült finomabb kosárkötés a 19. század végétől engedélyhez kötött tevékenység, így a cigányság körében nem terjedt el ez a kosárkötési módszer.
    A környezeti adottságok miatt vessző-, gyékény- és sásfeldolgozó hagyományokkal rendelkező településeken máig megmaradtak a mesterségek helyi specialistái, akik közül sokan a cigányság köréből kerülnek ki.
    A madzagkészítés, kötélverés, fonás-szövés és kézimunka a nők számára biztosított jövedelmet a 20. században is.
    A gyógynövények, gomba és csigák gyűjtése, valamint a halászat ugyancsak idényjellegű jövedelemszerzési lehetőség, amit máig folytatnak azokon a területeken, ahol ezeknek a tevékenységeknek hagyománya van.

    A Horthy-rendszerben a falusi cigányság nagyobb részének csak alkalmi munkavégzésre volt lehetősége (zenélés, kézművesmesterségek, szolgáltató tevékenységek, napszámos munka stb.).
    A városokhoz kötődő kereskedők a tevékenységi formák változtatásával alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez. A 20. században a magyar cigány asszonyok virágárus-tevékenysége és az ehhez kapcsolódó koszorúkötés és művirágkészítés bővítette a foglalkozások körét.

    A második világháború után a zenészek és a kereskedéssel foglalkozók megélhetési lehetőségei csökkentek a legnagyobb mértékben. Az ország déli részén élő teknősök/beások a második világháború után nagyrészt felhagytak hagyományos mesterségeikkel, az iparban, bányákban, a fakitermelés területén vagy a mezőgazdaságban helyezkedtek el. A kézműveshagyományok továbbélését bizonyítja a körükből kikerülő fafaragó művészek munkássága. (Orsós Jakab, Kosztics László és mások). A későbbi bevándorlási hullámmal érkező teknős csoportok az 1970-es évek végén tömegesen áttértek a faárukészítésről a családi munkamegosztással szervezett kereskedésre, ami napjainkban már kimagaslóan jó életszínvonalat biztosít a családok többségének.

    A tömegesen ipari munkát vállalók a nyolcvanas évek második felétől fokozatosan kiszorultak a termelésből, és mára újra a két világháború közötti időszakra jellemző lehetőségek adottak a falusi cigányság számára, tehát a kiszolgáltatott napszámoslét.

    Azok a csoportok azonban, amelyek megtartották a családi munkaszervezés kereteit, és rokonsági kapcsolataik révén az ország nagy területére, valamint az országhatáron túlra is kiterjedő rokonsági alapon szervezett információs rendszerrel bírnak, sikeresen tudnak alkalmazkodni a jelenlegi viszonyokhoz is.
    A zenészek, kereskedők, mutatványosok és vállalkozóvá vált szegkovácsok a családi hagyományokon alapuló összetartásnak köszönhetik az új körülményekhez való alkalmazkodás során elért sikereiket.

    Cigány kismesterek, népi iparművészek, naiv művészek. Jelenleg a cigányság körében országosan 10 ezer főre tehető a kiegészítő tevékenységként népművészeti tárgyakat készítők és családtagjaik száma. Az ország gazdaságilag elmaradottabb régióiban szinte minden faluban van még a hagyományos cigány mesterségeket folytatók közül valaki, aki szűk környezete számára egyedi, művészi értékű tárgyakat készít, az élő népművészet művelőjeként. A kezeik közül kikerülő tárgyak nem sorozatgyártás termékei. Természetes anyagokból (fa, vessző, gyékény, csuhé), az anyag adta lehetőségeket felhasználva, a mai kor igényeinek megfelelő tárgyakat készítenek, amelyek magukon hordozzák az alkotó teremtő fantáziájának jegyeit.
    1997-ben, a ROM SOM fesztiválon résztvevőkből alakult egyesületünk feladatának tekinti, hogy segítséget nyújtson az eddig szűk körben tevékenykedők országos és nemzetközi szinten történő bemutatkozásához, vásárokon, kiállításokon való részvételükhöz. Bízunk benne, hogy a termékeik iránti érdeklődés megélhetési gondjaikon is enyhíteni fog.
    A hagyományos kismesterségeket folytatók közül az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb számban kerülnek ki autodidakta művészek (Orsós Jakab, Kosztics László stb.), népi iparművészek (különösen a szegkovácsok közül) és a kézműves hagyományokkal rendelkező családokból származó fiatalok is sikeresek az iskolai szakköri munkák során.
    Egyesületünk tagjai résztvevői a mesterségbemutatóknak, munkájuk elismerését mutatja, hogy a XIII. Országos Népművészeti Kiállításon is megtekinthetők voltak a Néprajzi Múzeumban.
    Felvállaljuk a helyi kismesterek vállalkozóvá nevelésének, illetve a már vállalkozóként dolgozók segítésének feladatát is, valamint az iskolai munka segítését a hagyományápolás terén (a helyi kismesterségekre vonatkozó ismeretanyag összegyűjtése, a nyári táborok mesterségbemutatóira és tanórán kívüli foglalkozások tartására való felkészítése tagjainknak).
    Terveink között szerepel az egyesület tagjainak felkészítése a Népművészet Mestere, a Népművészet Ifjú Mestere és a Népi Iparművész cím elnyeréséhez szükséges ismeretek megszerzésére, illetve a népi kismesterség oktatók képzésébe való bevonásuk.
    Az országban tevékenykedők felkutatása és munkáik szakmai értékelése alapvető feladatunk. Ezért 1997-ben a Cigány Népművészek Országos Egyesülete és a Magyar Művelődési Intézet országos pályázatot hirdetett cigány népművészek számára a következő kategóriákban: fémművesség, famunkák, vessző- és kéregmunkák, gyékény-, csuhé- és szalmamunkák, szőttesek, népi hangszerek, használati tárgyak, valamint kisplasztikák.
    A beérkezett pályamunkákból országos kiállítást rendeztünk Budapesten, és a vándorkiállítás anyaga bemutatásra került vidéken is. A kiállítás keretében megismerkedhetnek a látogatók a cigány mesterségábrázolásokkal a 17. századtól napjainkig, anyaga lehetőséget teremt egy olyan tematikus gyűjtemény megismerésére, amely a hazai cigány mesterségek három évszázados fejlődéséről ad áttekintést.
    A kiállítás anyagához kapcsolódik Magyarországi cigány mesterségek című kiadványunk, amely oktatási segédanyagként is szolgál, és ösztönözheti az iskolákat a még hagyományos cigány mesterségeket folytatók iskolai, illetve iskolán kívüli oktatásba való bevonására, életük, munkásságuk megismertetésére.
    Tematikus kiadványunk, összefoglalva a hazai cigány mesterségekről szóló ismereteket, segíti a cigány népismeret oktatását, bibliográfiája pedig további tájékozódásra is lehetőséget ad.

    Az országban működő népművészeti egyesületekhez képest jelentős hátránnyal kezdtük meg működésünket, mivel a hasonló megyei egyesületek megfelelő intézményi háttérrel, eszközökkel (irodai felszerelés, bemutatóterem, autó) rendelkeznek. Kezdeti nehézségeink leküzdésében a Magyar Művelődési Intézet próbált korlátozott eszközeivel segítséget nyújtani.
    Égető szüksége lenne egyesületünknek egy bemutatóteremre, raktárhelyiségre, hogy az országos pályázatokat évente meg tudjuk hirdetni, a színvonalas alkotásokat létrehozók munkásságának megismertetése érdekében. Létrehoztuk honlapunkat, a www.RomaArt.hu portált, amelyet a téma iránt érdeklődők szíves figyelmébe ajánlunk.
    Egyesületünk felvállalja az Országos Cigány Szakkönyvtár anyagának bemutatását is a HUNTÉKA könyvtári programmal, ugyancsak a www.RomaArt.hu honlapon.
    Az Országos Cigány Népművészeti Pályázat tárgyai és az Országos Cigány Szakkönyvtár állománya – reményeink szerint – a leendő Cigány Múzeum gyűjteményeit fogják megalapozni. Meggyőződésünk, hogy a cigányság történetének, kultúrájának megismerése nélkül sikertelenek lesznek a hazai cigányság integrálására irányuló törekvések. A leendő Cigány Múzeum éppen ezeket a kutatásokat lenne hivatott koordinálni, a kutatási eredmények széles körben való megismertetése érdekében.