Már a kortársak és Habsburg József Károly főherceg életrajzírói is többször felvetették a kérdést: mi indította Európa egyik legtekintélyesebb és legősibb uralkodóházának nagy műveltségű tagját arra, hogy a jórészt kora társadalmának perifériájára szorult (szorított), lenézett és megvetett cigányság iránt érdeklődjön?
Ennek a „páratlan” érdeklődésnek az okát általánosságban a főherceg határtalan szívjóságában és humanitásában vélték megtalálni, azaz: „…lelke szánalmat érzett ez iránt a hazátlan (…) kóbor faj iránt. Megszánta őket és elismerte emberi mivoltukat. Pártfogásába vette a cigánynépet, segítette őket, azon fáradozott, hogy visszaadja őket önmaguknak és a társadalomnak.” Ez a magyarázat, mely romantikus túlzásoktól sem mentes, eléggé egyoldalúnak és felszínesnek tűnhet. Nem tagadható, hogy a főherceg személyétől, egyéniségétől elválaszthatatlan volt a nagyfokú emberszeretet, az embertársai sorsán való könnyítés nemes szándéka. A romáknak nyújtott segítség, az irányukban tanúsított megértés és szeretet, melyet többen egyszerűen „nagyúri szeszély szülte különcködés”-nek, sőt hóbortos, unaloműző szórakozásnak tartottak, pusztán nem hozta volna meg azokat az eredményeket, melyeket József főherceg sok évtizedes ciganológiai munkássága egyértelműen bizonyít. Erre hívta fel a figyelmet egyik életrajzírója és egyúttal közeli ismerője, Ponori Thewrewk István is, hangsúlyozva, hogy az, „aki egy pusztuló félben levő emberfaj nyelvének műhelyébe hatol, s itt bámulatos kitartással eltanul mindent, hogy így szerzett tudását azután közkinccsé tegye: az nem szeszélyes különcködő, hanem lelkiösmeretes tudós, a ki sokat tanult, hogy azután tanítson”.
Thewrewk István véleményéhez kapcsolódva, illetve azt kiegészítve úgy véljük: a főherceg esetében olyan tudatos, sőt elkötelezett magatartásról és ehhez kapcsolódó programról van szó, melynek keretében a főherceg a kor egyik égető problémájára keresett megoldási lehetőségeket, nevezetesen: a cigányságot a korabeli magyar társadalom egyenjogú s egyenrangú állampolgárainak sorába emelje. A cigányság felemelését emberbaráti módon, és nem az állam és a közigazgatási szervek által képviselt represszív, kényszerítő eszközök alkalmazásával kívánta elérni. Felismerte továbbá a romákban rejlő tehetséget és értékeket, kultúrájuk gazdagságát és sokszínűségét. Ezeknek az értékeknek a megmentését és közkinccsé tételét részint a ciganológia különböző területein (mint például a cigány nyelv összehasonlító vizsgálata, a cigány nyelvjárások felkutatása, a cigány nyelvtan kiadása, a cigányság vallásáról és hiedelemvilágáról, erkölcseiről, zenéjéről, táncairól, mindennapi életéről, múltjáról, letelepítéséről írott tanulmányai) kifejtett tudós munkálkodásával, részint pedig azzal kívánta szolgálni, hogy a hatóságok, sőt gyakran magánszemélyek ellenszenvétől kísérve, nemes és jóindulatú törekvéseiben őt gáncsolva, a cigányokat a folytonos kóborlás helyett állandó letelepedésre, rendszeres munkára szoktassa, saját birtokain (Alcsút, Bánkút, Kisjenő, Göbölypuszta) biztosítva számukra lakhelyet és munkát.
Ha tehát József főherceg és a hazai cigányság kapcsolatainak gyökereit kutatjuk, ismételten mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolnunk: mi késztette a főherceget arra, hogy figyelme a cigányok felé forduljon? Erre állítólag az életrajzírói által oly nagy előszeretettel és sokszor emlegetett, anekdotába illő, igen prózai körülmény indította, nevezetesen: az 1853–1856 között a Lombardiában, a német nyelvű Wasa gyalogos ezrednél szolgáló fiatal főherceg felfigyelt azokra a túlnyomórészt Felső-Magyarország nyugati területeiről származó cigány katonákra, akikkel elöljáróik csak nagy nehézségek árán tudták a parancsokat megértetni, illetve érintkezni, mivel kizárólag cigány nyelven beszéltek. A történet szerint a jóságos főherceg megsajnálta a cigány katonákat, és elhatározta, hogy megtanulja tőlük a nyelvüket, illetve az általuk beszélt nyelvjárásokat. Hogy így történt-e vagy sem, azt konkrét források hiányában nehéz lenne egyértelműen bizonyítani. (Megjegyezzük, hogy József főherceg első érintkezései, illetve találkozásai a cigányokkal korábbra datálhatók: feltehetőleg 1850-ben, Csehországban tett látogatása alkalmával ismerkedett a cigányokkal.)
Mindenesetre tény, hogy az akkor már számos nyelvet kitűnően beszélő főherceg nagy érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a cigány nyelvet, melyben nagy segítségére voltak a különböző cigánygrammatikák, mindenekelőtt Richard Liebich német–cigány nyelvtana. József főherceg többéves cigány nyelvi tanulmányai során nemcsak a romani nyelv alapjait sajátította el, de behatóan foglalkozott a cigány nyelv nyelvjárásaival, azok hangtani, alaktani sajátosságaival. Mindezt jól példázzák egyrészt a kor ciganológiai kutatásainak jeles képviselőivel (Franz v. Miklosichcsal, Rudolf von Sowával, Friedrich Müllerrel, Franz Nikolaus Finckkel) folytatott tudós levelezései, másrészt híres cigány nyelvtana, melyben számos magyarországi cigány nyelvjárásról értekezik. Továbbá – sajnos kéziratban maradt és feltehetőleg elveszett – cigány szótára, valamint nem utolsósorban az 1870–1880-as években nagy szorgalommal gyűjtött, hozzá intézett felső-magyarországi, erdélyi, szerbiai cigány nyelvjárásokban írt levelek, melyeknek 1890. évi publikálásával és értelmezésével úttörő munkát végzett az Európa-szerte élő cigányok nyelvjárásainak kutatásában.
József főherceg élen járt a cigány nyelvjárások tanulmányozásában azzal is, hogy azokat morfológiai, mondattani és lexikai szempontból a lehető legrészletesebben és mélyrehatóan elemezte. Ennek megvalósítása érdekében igyekezett minél több időt tölteni a már megtelepedett cigányok között, a vándorcigányokat pedig a fenti céltól is vezettetve telepítette le birtokain. A legkülönbözőbb vidékekről származó cigányok nyelvének lingvisztikai módszereket alkalmazó, beható tanulmányozása egyedülállóan gazdag gyűjteményt eredményezett. A korabeli híradások szerint a főherceg állandóan jegyzetfüzetet tartott magánál, és ha valami különöset, tudományos szempontból fontosat vélt hallani a cigányok között, azonnal papírra vetette.
A romani nyelv és dialektusai céltudatos kutatását, feltérképezését a főherceg nem pusztán tudományos érdekből végezte, hanem – ahogy egyik levelében kifejtette – a cigány nyelv megmentéséért: „A czigány nyelv lassan elenyészend, csuda, hogy eddig élt, azért iparkodtam Miklosichcsal annyira még emlékét fönntartani.”
József főherceg – leveleinek tanúsága szerint – többször dicsérően szólt a cigány nyelv, a cigány nyelvjárások gazdag szókincséről. Az összegyűjtött szavakat, kifejezéseket azután, midőn cigányai körében tartózkodott, használta is. Így gyakran élt például a ’jóllakni’ magyar szónak megfelelő cigány kifejezéssel („me cháv man csálo” = ’teleeszem magamat’ vagy „me szinyom csáló” = ’tele vagyok’), mely kifejezést a cigány nyelvet tanulmányozók számára elsőként közölte. Nemcsak a magyarországi (kárpáti, dunántúli, tiszai, magyar-tót, azaz felvidéki) és erdélyi cigány (oláh-magyar) nyelvjárásokat ismerte és közülük az észak-kárpáti dialektust kitűnően beszélte, hanem a magyar-tót, a német, a török, a román, a szerb és bolgár cigány dialektusokat is, továbbá behatóan tanulmányozta az egyes nyelvjárásokat beszélő cigányok kiejtését, hangkészletét is.
Cigány nyelvtanával nemcsak a hazai, de az európai nyelvészek körében is jelentős elismerést vívott ki magának. Az MTA nyelvtudományi bizottsága vizsgálta meg a munkát, melyet „úgy gazdag tartalmánál, mint sikerült szerkezeténél fogva igen becsesnek” nyilvánított, s egyúttal annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az „némi javítások után díszére fog válni a magyar nyelvészeti szakirodalomnak”, s az MTA melegen támogatta megjelentetését, ragaszkodva egyúttal ahhoz, hogy a magyar tudós társaság neve alatt lásson napvilágot.
A cigány nyelv megőrzésére irányuló törekvései párosultak a cigányok mindennapi szokásainak, vallás- és hiedelemvilágának, ősi mondáinak, meséinek, zenéjének, nyelvi emlékeinek, történelmi múltjának stb. feltárásával. E törekvéseit jól példázza azoknak a cikkeknek, értekezéseknek, programoknak a sora, melyekben részben önállóan, részben tudós ciganológus-etnográfus kollégáival (például Wlislocki Henrikkel, Herrmann Antallal) közösen elsőként tett kísérletet a magyarországi cigányság magas tudományos színvonalú bemutatására. Gondoljunk csak itt például magyar cigánytörténeti összefoglalására, az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című millenniumi kiadvány számára készített nagy ívű tanulmányára, az ezredévi kiállítás számára az ő irányítása alatt összeállított cigányputrira és sátorra, illetve az erről írott szakcikkre stb.
Mindezekhez hosszú éveken át előtanulmányokat folytatott, nagy súlyt helyezve a hazai és a külföldi romológiai irodalom megismerésére, sőt igyekezett beszerezni az összes, a romák történetével, nyelvével, nyelvjárásaival, néprajzi szokásaival foglalkozó munkát. Idővel a tárgykörben valóságos kis szakkönyvtárra sikerült szert tennie, de ezzel nem volt megelégedve: „könyvtáram szegény a czigány bibliográphiában” – írja egyik levelében. Hozzáteszi: „de többet végeztem szóval a romákkal, mintsem bírtam volna könyvekből, sőt bevallom, hogy sok czigány munkáról tudomásom sem volt”.
Hogy a cigány nyelvvel, kultúrával kapcsolatos kutatásait elmélyítse, József főherceg az 1880-as évek elejétől kiterjedt levelezésbe kezdett a romológia legkiválóbb tudósaival. A fent említett nyelvészeken és etnográfusokon kívül kapcsolatba került a nemzetközi Gypsy Lore Society megalapítójával s a Journal of the Gypsy Lore Society szerkesztőjével és kiadójával, Charles Godfrey Lelanddal és a társaság titkárával, David MacRitchie-vel. Lelandnek sikerült megnyernie a társaság és orgánuma támogatására a főherceget, aki nemcsak anyagilag segítette a folyóirat megjelenését, de tevékenyen közre is működött annak munkájában (kisebb cikkek és cigánylevelek közlésével). Nem rajta múlt, hogy a társaság és folyóirata négyéves működés után megszűnt.
A főherceg a romológia magasabb színvonalra emelése és a cigány etnológiai, etnográfiai, lingvisztikai, zenei és szociológiai kutatások eredményeinek szélesebb körű megismertetése, illetve népszerűsítése céljával felvállalta a Herrmann Antal által szerkesztett és kiadott Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn folyóirat erkölcsi és anyagi támogatását – a nemzetközi cigány társaság jóváhagyásával –, mintegy a Gypsy Lore Society pótlásaként, külön rovatot indítva abban Mittheilungen der Zigeunerkunde címmel. Széles körű kapcsolatai révén sikerült számos tudóst megnyernie a folyóirat számára. Ezzel, saját vallomása szerint, fő célja az volt: „…lássa a külföld, hogy van hazánkban elég tudós ily vállalatokra. Bővítem az anyagot a megbukott »Gypsy Lore Society« eddigi czigány népisméjével és úgy reménylem, hogy még bővebben mutathatjuk be hazánk népisméjét a nyugat tudósainak.” Vállalkozását siker koronázta, 14 éven át tájékoztatta a hazai és külföldi olvasókat az orgánum a hazai cigányság néprajzáról, letelepítéséről, nyelvjárásairól stb.
Hasonlóképpen üdvözölte az 1890-ben indult magyar néprajzi folyóiratot, az Ethnographiát, egyetértve annak céljaival, és a Magyarországi Néprajzi Társasághoz intézett levelében annak az óhajának adott hangot, „hogy tudományos téren hazámban oly üdvös működését mindig a legislegjobb siker koronázza”, s egyúttal támogatásáról biztosította a társaságot. Ez a támogatás részint abban nyilvánult meg, hogy a főherceg a társaság folyóiratát anyagilag segítette, részint pedig abban, hogy a „tudomány egy egészen speciális területének kiváló és általánosan elismert művelőjeként” roma néprajzi és nyelvészeti tárgyú tanulmányokkal látta el. Elsők között volt, akik a folyóirat első számában publikációval jelentkeztek, s természetesen roma témájú cikkel (A czigányokról). Ebben, melyet a főherceg jó barátja, Ponori Thewrewk Emil ismertetett a Magyarországi Néprajzi Társaság felolvasó ülésén, s melyet eredetileg a fent említett, az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány számára készített, öt nagyobb fejezetben mutatta be a cigányság származását, nyelvét, vallását, családi életét, közösségi szervezetét, s végül a cigány vajdák vendégszeretetét.
A főherceg romológiai tudományos eredményei részben azoknak a személyes élményeknek, tapasztalatoknak, gyűjtőmunkának is köszönhetőek voltak, amikor is József főherceg több ízben hosszabb-rövidebb időt töltött „kedves romái” társaságában a különböző cigánytelepeken vagy vándorcigányok társaságában. Szívesen ment cigányai közé, örömmel hallgatta dalaikat, zenéjüket, tanulta táncaikat, s e közös együttlétek után – amint azt levelei is tanúsítják – maga is „czigány”-nak érezte magát, amiképp a cigányok is annak tartották.
Többször nehezményezte, hogy a cigányokat mint „külön nép- és nyelvfajt” nem vették fel a népszámlálásba, ezért, mintegy a hatóság mulasztásait is pótlandó, a vándor és letelepedett cigányokról egyaránt statisztikai leírásokat készített. Többször megfordult például Debrecen külvárosában, az úgynevezett „cigányvárosban”, ahol szerinte „az igazi magyar-rom tájszó uralkodott”. Az itt élt cigányokról, többek között az alábbiakat írta: „Telepített rom-ok, koromfeketék, részben mesteremberek, részben állandó lakással bíró csavargók.”
Embersége, közvetlensége, megértő segítőkészsége és – előkelő származása ellenére – egyszerűsége révén közel került a cigányokhoz, és szerte az országban nagy népszerűségnek örvendett körükben. A főherceg, egy korabeli beszámoló szerint, ahol csak az országban megjelent, körülötte rögtön ott teremtek a cigányok, valósággal bálványozva őt. „A cigány nép apraja-nagyja, mintha gomba módra bújna ki a földből, a melyre József főherceg lép, sűrűn környékezi őt, lesi jöttét, követi nyomdokát. És József főherczeg megszólítja őket cigányul, a gyerekeket is, a nagyokat is, s bizony sok ezüst hatost, huszast, de sok forintot is csúsztat a markukba észrevétlenül. Senki se tud a cigányokkal oly bizalmasan elbeszélgetni, mint a magyar főherceg, szeretik is őt nagyon és egymás közt így is hívják: ’a mi királyunk’.” A főherceg ezt a titulust vagy megszólítást mindig kedvesen elhárította magától.
Személye köré számos legenda szövődött, melyek az ország különböző cigánytelepein és kumpániáiban újabb és újabb elemekkel egészültek ki, színesedtek. A cigányok sokszor nagy távolságokat tettek meg gyalogszerrel csak azért, hogy „királyuk”-at láthassák, egy jó napot kívánhassanak a főhercegnek, hogy beszámolhassanak neki örömükről-bánatukról, mindennapos gondjaikról. Nem mulasztották el egyetlen alkalommal sem, hogy a főhercegtől feléjük áradó barátságot, szeretetet és bizalmat hasonló szeretettel viszonozzák. Így nem felejtették el őt köszönteni neve napján vagy házassági évfordulója alkalmából. Számos levélben fordultak hozzá, hogy némi anyagi segítséget kérjenek tőle, s ő, ha módjában állt, mindig segített, nem utasítva el senkit sem. Sokszor keresték meg különleges kérésekkel is: például hogy legyen keresztapa vagy vőfély.
A romák József főhercegben legfőbb jótevőjüket és patrónusukat is tisztelték. Hadd idézzük itt a neves selmecbányai cigányzenekar vezetőjének, öreg Balogh Ferkónak levelét, mely talán a legszebb példája, kifejezője annak a hálának, ragaszkodásnak, melyet a főherceg iránt az egész cigányság érzett: az „… elhagyatot és mindenkitül megvetve szegény Cigány nemzetet kegyeskedet Fénséges uram igénybe és pártolásába venni a mijért ezen szegény elhagyatot Cigány nemzet nemtugya megszolgálni Fénséges uramnak mért mert szegény tehetetlen nemzet mertha vagyonos emberek lennénk ez volna az összes magyarországbéli Czigány nemzetnek a kötelesége ezer és ezerfőből ösze csuportozni és csatlakozni és egy diadal zászlóval Fénységes uramhoz sijetni és lábajiná térgyelve mondani hálás köszönetet és a Cigányok diadal zászlóján arany betűvel ezen fölirat lenne, Fénséges urunk és Pártolónk örömel halunkmeg és a sírbaszálunk nyugotan fekszünk halva és holtan is kötelesigünk lesz Fénséges urunk nagy lelkőségért imátkozni, azért mert még mióta a világ fennál nem találkozot ember aki ezen elhagyatot Cigány nemzetet, figyelembe és Pártolásába vette volna mint Fénséges uram, a mire a Cigány nemzet büszkén és hangsulyozva elmondhatya hogyvan Pártfogónk és királunk…” Egy költő vagy író sem fogalmazhatta volna meg szebben és érzékletesebben a cigányságnak pártfogója iránti őszinte szeretetét.
A főherceg nem maradt adósa romáinak e szeretet viszonzásában, amely a legkülönbözőbb formákban jutott kifejezésre. Részint abban, hogy számos cigány családot támogatott egyszeri vagy folyamatos anyagi juttatásokkal, részint abban, hogy tekintélyét és népszerűségét latba vetve munkát, munkahelyet szerzett a cigányoknak, vagy kieszközölte, hogy visszakapják azokat a korábbi munkalehetőségeiket (csősz, kondás, kovács, mezőgazdasági eszközkészítő, uradalmi konyhai kisegítő, kocsijavító), amelyeket elsősorban cigány származásuk miatt veszítettek el, vagy éppenséggel hogy díszruhába öltöztette kedvenc cigány zenészeit.
Minden hozzá intézett kérést persze a főhercegnek sem állt módjában teljesíteni. Például annak a zalaegerszegi cigánynak a panaszát orvosolni, aki azzal fordult hozzá, hogy szerezze vissza a vármegyétől a tőle elvett lovakat. Máskor pedig egy cigány vajda olyan különleges kéréssel kereste fel, hogy adjon neki – a középkori és kora újkori uralkodókhoz hasonlóan – menlevelet, melynek birtokában az országban szabadon kóborolhat kumpániájával, és ne legyen kitéve a csendőrök folytonos zaklatásának.
Az 1870-es években már a nyelven kívül meglehetősen jól ismerte a magyarországi és erdélyi cigány szokásokat, különös tekintettel zenéjükre, táncaikra. Maga is szívesen énekelte dalaikat és megtanulta táncaikat, s örömmel táncolt a cigány leányokkal. Jó zenei érzékének köszönhetően hangszereken is játszott, és néha beállt cigányai közé zenélni. Alcsúton egyenesen egy 13 tagú cigányzenekart tartott, és Arad vármegyei birtokán, Borosjenőn is gyakran hívatott magához cigány zenészeket. A felesége, Auguszta főhercegnő és Mária leánya által írott verseket készséggel bocsátotta cigány zenész ismerősei, például Radics Lajos miskolci cigányprímás rendelkezésére megzenésítés végett. Különösen híressé vált e megzenésített versek közül a Borúra derű című, melyet a főherceg saját költségén nyomtatott ki.
Jelentős szerepe volt a cigány értelmiségiek, mindenekelőtt kedvenc cigánya, Nagyidai Sztojka Ferenc támogatásában, akinek cigány szótárát a saját költségén jelentette meg két kiadásban. Büszkén emlegette egyik levelében Jókai Mórnak: „Tudtommal ez lesz az első czigány munka czigánytól írva.”
József főherceg az 1880-as évek második felétől kezdve nagy hangsúlyt helyezett a cigányok letelepítésére (elsősorban saját birtokain) és életük jobbítására, elviselhetőbbé tételére. 1886-ban egyik levelében örömmel számolt be első letelepítési kísérleteiről: „A czigány nép jelenére némi világosságot terjeszt nem rég kezdett és jó eredménnyel folytatott azon kísérletem, hogy göböljárási pusztákon alkalmazom mindenféle munkákra. Az ürge fogás már régi idő óta létezett, de jelenleg már földmunkához is állnak, mint fűtők a cséplőgépeknél sat. Már egy kis sereg állandó szolgálatomban van. Erdélyben ez mind régen létezett, mert ott a béresek, cselédek majd mind czigányok. Göböljárási ispánom tanul is már czigányul.” Lakások és munkalehetőség biztosításával, továbbá anyagi juttatásokkal igyekezett rávenni a kóborló kumpániákat a helyben lakásra: „Azon tanácsot adtam nekik, hogy telepedjenek le és hagyják abba az örökös czél nélküli kószálást.”
A Fejér megyében kóborló, sátoros cigányokat alcsúti birtokára vitte, ahol élelmezte őket és felszereléssel látta el őket. Sok baja volt velük, de az állandóan letelepedettekkel is, és csak nagy nehézségek árán sikerült kibékíteni a vármegyét, amely elszedette a vásárokra vonult cigányok lovait és kocsijait. Ezeket a romákat, akik a vármegye eljárása miatt el akartak vándorolni Alcsútról, egy rövid ideig még vissza tudta tartani: „Egy családot ugyan sikerült egy házban megállítani, de meddig maradnak, nem tudom. Azonban minden hozzám jönnek jó tanácsokért, de mást nem adhatok, mint, hogy jöjjenek hozzám állandó munkában, ami azonban neki egyelőre nem igen kedves ajánlat. Ezek azonban nem voltak veszélyesek, mert csak 4-5-ször évenkéint utaznak, nem is lopnak, csak kis kereskedésből élnek.”
A főherceg igyekezett mindent megtenni azért, hogy a romákat birtokain tartsa. Többek között „csinos házakat” építtetett számukra. Azoknak, akik mégis a kóborló életmód folytatása mellett döntöttek, lovakat vásárolt, és kieszközölte a vármegyénél, hogy engedélyezzék számukra a vándorlást. Azok, akik a letelepedést választották, a környékbeli községekben házakat kértek. „Láttuk ebből, hogy valamit civilizálódtak.”
Ismeretes, hogy e nemes és jó szándékú törekvései sajnálatos módon megtörtek részint a hatóságok és a helyi lakosság ellenállásán, sőt, mondhatni, a romák iránti ellenszenves viselkedésén, részint pedig magának a már letelepített cigányok egy részének régi, vándorló életmódjukhoz való visszatérése miatt. Ez utóbbira példa alcsúti roma telepének felbomlása, melyben jelentős szerepe volt magának a letelepítettek vajdájának, Lakatos Gyurinak, aki állandóan lázított a főherceg intézkedései ellen. Végül a főherceg kénytelen volt elküldeni őt, nehogy – az ő szavait használva – „megbolondítsa” a roma közösséget. A hozzájuk írt cigány nyelvű levele jól példázza a főherceg határtalan jóindulatát, segítőkészségét a cigányok felemelése érdekében: „Én azt szeretném, ha ti rendes, jóravaló cigányok lennétek és szerencsés, gondtalan életet élhetnétek, tanulhatnátok. Ebben segítsen titeket a Jóisten, hogy legyen jó életetek, szerencsétek, gazdagságotok. Higgyetek nekem és a papnak, aki velem együtt őszintén csak a javatokat akarja. Én igazán tudom, hogy szerettek engem és ti is tudjátok, hogy úgy szeretem én is a gyerekeiteket, mintha a saját gyerekeim lennének. Ne higgyetek azoknak, akik csak bolondítgatnak, szédítenek titeket, de sohasem segítenek rajtatok igazán, mint mi. Én azt akarom, hogy a gyerekeitek iskolába járjanak, és ha ott sokat tanulnak, legyenek okosak, hogy ne kelljen nekik nincstelenségben, félelemben élni. Én eddig is gyakran meglátogattalak benneteket, és valahányszor baj volt, mindig jobban segítettem nektek, mint a vajdátok, aki egész télen még felétek sem nézett.”
Úgy látszik, a levélnek lett foganatja, mivel a főherceg alcsúti cigányai a következő három évben a letelepült életet választották. A főherceg szerint a helyi lakosság azonban nem tűrte meg őket, és kénytelen voltak elvándorolni. József főherceg lovat és kocsit biztosított számukra, és megegyezett velük, hogy addig maradhatnak nála, amíg dolgoznak, munkát vállalnak. „Ha nálam maradhattak volna és már elég jó sikerrel vezetett oskolában legalább talán a gyermekek szelídültek volna meg.”
Ezek a kudarcok azonban nem térítették el attól a határozott szándékától, hogy továbbra is, szinte egészen haláláig, a cigányság felemelésén munkálkodjon, integrálja őket a korabeli magyarországi társadalomba, kulturális értékeiket széles körben meg-, illetve elismertesse. Bízott abban is, hogy az állam szintén magáévá teszi az általa kezdeményezett letelepítési programot, többször is megkeresve ebben az ügyben a belügyminisztériumot és a vármegyei hatóságokat. Remélte, hogy ha az állam elkezdi „a telepítési ügyet, jobban fog sikerülni, mint az ily magánválallat” (mármint az övé). Mint ismeretes, reményeiben csalatkoznia kellett, humánus tevékenysége nem talált követőkre.
Mégis, a cigányok javára kifejtett több évtizedes elméleti és gyakorlati munkássága nem volt hiábavaló. Nyomatékosan felhívta kora közvéleményének figyelmét a cigányság sanyarú helyzetére, elmaradottságára, társadalmi kivetettségére. Embersége, jóindulatú segítőkészsége, anyagi áldozatai szolgáljanak ma is jó példaként mindazok számára, akik a cigányság szociális és szellemi felemelésén kívánnak munkálkodni.