Bevezetés. Herrmann Antal (Brassó, 1851. július 30–Szeged, 1926. április 15.), a magyar néprajztudomány jeles személyisége, a Magyar Királyi Polgári Iskola Tanítóképző Intézet (Pedagógium) németnyelv- és irodalomtanára (1883–1920), a kolozsvári, majd a szegedi tudományegyetem néprajzprofesszora (1898–1926), a Magyarországi (1896-tól Magyar) Néprajzi Társaság egyik létrehozója (1889), az első magyarországi néprajzi folyóirat, a III. kötettől a Zugleich Organ für Allgemeine Zigeunerkunde alcímmel megjelenő Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn alapító szerkesztője elsősorban folklorista volt. Bejárta egész Magyarországot, különösen Erdélyben vizsgálódott sokat, ahol nemcsak a magyarok (székelyek, hétfalusiak, kalotaszegiek stb.) körében gyűjtött, hanem a románok, szászok, örmények, zsidók és különösen a cigányok népi kultúrája iránt is élénken érdeklődött.
Sokoldalú néprajzi tevékenységén belül nagy jelentőségűek a cigánysággal kapcsolatos munkálkodásai. A gyűjtések szervezése, a gyűjtés, a feldolgozás, a közreadás és az oktatás terén egyaránt kiemelkedő munkát végzett. Nem véletlenül nevezték kortársai „cigányprofesszornak”, „cigányvajdának”,„országos főcigánynak”, „cigánytudósnak”,„tudós cigánynak”,sőt, „fehér cigánykirálynak”.
A CIGÁNYKUTATÁSBAN ELÉRT EREDMÉNYEIT LEGUTÓBB Bódi Zsuzsanna és Joachim S. Hohmann mutatta be.Nem akarván az általuk leírtakat ismételni, a következőkben, hozzájuk csatlakozva, néhol őket kiegészítve Herrmann Antal ez irányú négy évtizedes munkásságának néhány mozzanatát, fejezetét emelem ki.
Az első gyűjtőút. Herrmann Antal első gyűjtőmunkáját a cigányság körében kezdte, mégpedig Liszt Ferenc egyik művének hatására.
Liszt 1859-ben francia nyelven könyvet adott ki a magyarországi cigányokról és a cigányzenéről, amely 1861-ben magyar nyelven is megjelent.A világhírű zeneszerző és zeneművész e munkájában „jóhiszeműen a magyar zenét teljeséggel czigány találmánynak törekedett bizonyítani” – írta Pnori Thewrewk Emil. „Kizárólag a cigánybandák hangszeres zenéjét (tehát a verbunkosokat és magyar nótákat) tárgyalja, amelyet szerinte Indiából hoztak magukkal a cigányok, s Magyarországon kedvező fogadtatásra találván, e nép kebelében kivirágoztatták.” E megállapításával „A magyar szellemi élet egyik legnagyobb viharát kavarta fel a múlt (XIX.) század derekán (…).”
Liszt művének rá gyakorolt hatásáról, egyben cigánykutatásainak megkezdéséről egy helyen így írt Herrmann:
„1886. újév után kezdtem foglalkozni a czigányzenével, illetve a czigányoknak a magyar zenéhez való viszonyával. Láttam, milyen zavaros a külföldi zenetheoretikusoknak ebbeli nézete. Liszt Ferencz, a »hírhedett zenésze a világnak«, a ki zseniális zeneműveivel és tüneményes játékával meghódította a világot a magyar zenének, elméleti munkáiban megtagadta e zenének létezését. (…) Áttanulmányoztam az e témára vonatkozó irodalmat. Nagyon meggyőzők voltak a mi muzsikusaink fejtegetései – magunkra nézve, a kiket nem kellett meggyőzni, de nem a külföldiekre nézve, a kiket nem lehetett meggyőzni. Láttam, hogy egy igen fontos momentum hiányzik a tárgyalásból: az az igazi czigány zene, a mi nem lehet vita tárgya. Eddig csak a hotel vagy a csárda czigányának instrumental zenéjét vették tekintetbe, a mit másnak huz pénzért s nem vonták bele a kutatásba az eredetibb vokálzenét, az éneket, a czigány népdalt, a mit magának dudol kedvtelésből. Hát ezt akartam én kutatásaim tárgyává tenni.”
1886 nyarán Wlislocki Henrikkel és fiatal sógorával, Heltai Zoltán (Nándor) színésszel és hegedűművésszel indult az első erdélyi gyűjtőútra. Kutatásaikat a Kisfaludy Társaság ajánlólevéllel és némi pénzzel, a Közlekedésügyi Minisztérium pedig a Magyar Államvasutakra érvényes ingyenjeggyel támogatta. Vonattal, illetve sátoros cigányokkal szekérrel és gyalog közlekedtek – inkognitóban, magukat cigánynak kiadva. Herrmann Wlislockitól akkorra már megtanult cigányul, és hogy még „hitelesebb” legyen, egy, az 1885. évi budapesti Országos Általános Kiállítás „fegyencz-pavillonjában” vásárolt rabruhát viselt. Wlislocki időnként külön utakon járt. „Menet közben este az erdőben, a sátortűz körül, sok czigányéneket tanultunk meg. A legelső kedvező alkalommal, aztán feljegyeztük, én a szöveget, sógorom a nótát” – olvashatjuk Herrmann egyik visszaemlékezésében.
Heltai, az Országos Színészegyesület későbbi tisztviselője, pénztárnoka, irodalmi és színészeti ügynökségének igazgatója nem tudott cigányul, ezért a gyűjtés közben némának tettette magát. Később ő is megtanulta a nyelvet és cigánydal-fordításai is megjelentek.
Herrmann az 1886-ban gyűjtött dalok egy részét lapjában, az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn-ban, illetve a cigánykutatók nemzetközi társaságának folyóiratában hamarosan közölte.
Mindig gyűjtött, s ha kellett, rögtönzött. Herrmann az első élmények és eredmények hatására minden alkalmat megragadott, hogy a cigányoktól folklóralkotásokat gyűjtsön. Lelkes turista volt, s kirándulásai alkalmával sem tagadta meg önmagát, ahogy Gaál István írta róla: „Turista kirándulásain magának is és a társaságnak is sok derűs percet szerzett azzal, amikor alkalomadtán a sátoralját anyanyelvén szólítva meg, a dádék és rajkók szertelen csodálkozásának, majd örömének kitörésében gyönyörködött.” Álljon itt néhány példa kirándulásain végzett gyűjtéseiről!
Az 1889. évi Csobánka környéki turistaútjáról az alábbiakat írta:
„A faluba visszajövet kissé megállapodtam a czigánykoloniánál. Lakói ugyancsak megörvendettek a czigány szónak, de még inkább a bő aprópénznek. Pár jelentéktelen czigány danát jegyeztem fel; mutatványul közlök itt két apróságot (…).” S közölt két négysoros dalt cigány és magyar nyelven.
A Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának tagjai 1889. nyár elején Pomáz környékére kirándultak, az Oszolyt akarták megmászni. A kirándulásról a fiatal turistatárs, a későbbi jeles pályatárs, Jankó János a következőket írta:
„Ezen a díszes fogaton (szőlőszállító kocsin) robogtunk tova; a falu előtt azonban egy csoport cigányt pillantottunk meg; a cigány-professzor nem akart tovább menni, ő azokkal beszélni akar, az alelnök pedig az egész csoportot, amíg a tudós beszélgetett velük cigányul, lefényképezte. (…) A falun keresztül aztán elérkeztünk a Laszkovszky-ligethez (…). A ligetben maga Laszkovszky úr fogadott (…). De hol a mi cigány-tudósunk? Nincs sehol. Le kellett róla mondanunk. A társaság nélküle mászott fel az Oszolyra, a társaságunkba levő hölgy (az alelnök 12 éves kis leánya) volt az első odafönn. A sziklák közt csoportba ültünk, hogy lefényképezzenek, minden készen volt már, csak a napot lestük. De az nem akart előbujni; egyszerre hatalmas dörgés hallatszott; a társaság felugrott, a készüléket hamar összecsomagolta s le a vizes bozóton át rohantunk a vendéglőbe; épen hogy jól megáztunk! Mikor leértünk, már ott várt minket a cigány-professzor; a szemei csillogtak, boldogság sugárzott arcáról, cigányokat fogott s leirt egy cigány mesét.”
1892-ben Kisfaludy Károly győri szobrának felavatásán vett részt. „Az ünnepélyes banketre nem mentem el. Nem szoktam diszlakomákra járni, de külömben is ethnographiai kóborláson voltam, természetesen nem szalonruhában” – írta erről az utazásáról. A fogadás helyett inkább kiment a cigánytelepre és gyűjtött négy dalt, amelyeket cigány nyelven és magyar fordításban közölt is.
A XIX. század végére annyira behatóan ismerte a cigányság kultúráját, hogy nem esett zavarba, ha arról bárhol, bármikor, akár rögtönözve beszélnie kellett. Példa erre az alábbi eset.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület 1898. június 12-ére néprajzi műsort szervezett Kolozsváron. „A közönség nagy érdeklődéssel nézett Vikárnak (Vikár Bélnak) a magyar népköltészetről szóló fonográf-mutatványokkal kísérendő előadása elé és egészen megtöltötte a Központi Szálló tágas és ilyen czélra igen alkalmas disztermét, amelyet Nagy Gábor a tudományos czél tekintetéből dijtalanul engedett át.” Azonban Vikár Budapesten lekéste a vonatot, ezért Herrmannak kellett átvenni a szót. Erről így számolt be az Ellenzék című lap tudósítója: „Herrmann a közönségtől bocsánatot és elnézést kér, hogy a Vikár érdekes mutatványai elmaradván, saját, (…) egészen rögtönzött s csak függeléknek szánt előadásával kell betölteni az egész programmot. Ez után egy órai szabad előadásban érdekesen, és behatóan ismertette az erdélyi czigányok népköltészetét.”
A Magyar Néprajzi Társaság cigány szakosztálya. Herrmann egy „folklore társulat” alapítására Meltzl Hugó lapjában, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokban név nélkül már 1881-ben javaslatot tett, de a felhívás akkor visszhang nélkül maradt. Azonban a gondolat később is foglalkoztatta őt, és az évtized végén, 1889-ben szinte egy személyben megteremtője lett a Magyarországi Néprajzi Társaságnak, amelyben titkárként (1889–1892, 1896–1906) és alelnökként (1893–1896) tevékenykedett, illetve szerkesztette az egyesület folyóiratát, az Ethnographiát (1891–1892).
A József főherceg védnöksége alatt 1889. január 27-én Budapesten megalakult társaságban nyolc nagyobb szakosztályt szerveztek. Az első (Népfajok szerinti szakosztályok) huszonkét kisebb szakosztályra oszlott. „Utóbb – Fiume lakosságára tekintettel – még olasz szakosztály készült alakulni, s így valóban a korabeli Magyarország minden népe és nemzetisége képviseltette magát a zsidóság kivételével, melyről azonban tudvalévő, hogy önmagát nem népcsoportként, hanem felekezetként tartotta számon és e korban a hivatalos álláspont szerint sem minősült nemzetiségnek.”
A cigány szakosztály elnöki tisztét József főherceg töltötte be, helyettese Ponori Thewrewk Emil, az előadó pedig Herrmann Antal lett. E szakosztály és tagjainak elismertségét jelzi, hogy a társaság első felolvasó ülésén, 1889. november 16-án József főherceg A czigányokról című előadása hangzott el Ponori Thewrewk Emil tolmácsolásában. Az előadás, amelyről részletesen beszámoltak a korabeli lapok, az Ethnographia I. évfolyamának 1. számában jelent meg.
Az említett Ponori Thewrewk Emil klasszika-filológusról, budapesti egyetemi tanárról itt csak annyit, hogy Budenz József mellett ő volt József főherceg Cigány nyelvtanának bírálója 1886-ban, és ő állította össze és szerkesztette a kötet terjedelmes és tartalmas függelékét (Irodalmi kalauz) is.
Megemlítjük, hogy számos forrás szerint Herrmannak elévülhetetlen érdemei voltak a könyv megalkotásában. Ha ez így volt, akkor nem értjük, hogy abban köreműködőként miért nem szerepel sehol a neve. Viszont a mű Ponori Thewrewk függeléke nélküli német nyelvű változata az ő fordításában látott napvilágot.
A jegenyefürdői „ethnographus telep”. Herrmann nemcsak kutatott, hanem kutatásokat elő is segített, 1890-ben például bérbe vette a kalotaszegi Jegenyefürdőt azzal a céllal, hogy a „magyar szellemi munkásoknak” olcsó és jó pihenő- és nem utolsósorban kutatóhelyet biztosítson. Az „ethnographus telepen” kétéves fennállása alatt számos neves kutató fordult meg, akik közül többen fontos dolgozatokkal járultak hozzá Kalotaszeg megismeréséhez. Az ő meghívására ment Kalotaszegre Jankó János is, aki három hónapos gyűjtőmunkájára alapozva megírta az első magyar néprajzi tájmonográfiát.
A Jegenyefürdőn időző (pihenő és kutató) tudós társaság egyik „oszlopos tagja” Herrmann barátja, a másik „cigánytudós”, Wlislocki Henrik volt, aki ott a fürdőigazgatóság titkáraként és könyvtárosként is tevékenykedett. Jankó János írta róla:
„A fürdőn tanyázik tudós remeteségében dr. Wlislocki Henrik, az a másik cigánytudós, ki könyvet írt a cigányok jóslásairól és kártyavetéséről. Ismeri és szereti az egész vidék minden cigánya, hiszen jobban érti az ő nyelvüket, mint ők maguk. Csodálatos ember, rengeteg szorgalmu, reggeltől estig nem mozdul ki magányából, dolgozik folyton, s ha kint van, csak a nép közt jár-kel, gyüjt dalokat, meséket, szerelmi varázslásokat és népszokásokat.”
Egy másik cikkben a következőket olvashatjuk:
„Herrmann Jegenyén tartotta jeles dolgozótársát, dr. Wlislocki Henriket, ki ottan 2 ˝ évi időzése alatt igen számos tudományos czikken kívül 8 nagy néprajzi munkát írt és adott ki, mindegyiket Jegenyéről keltezve, melyek az eddig ismeretlen helyet híressé tették a nemzetközi etnografiai irodalomban (…).”
S persze Jegenyefürdőn Herrmann Antal sem csak a vendégeivel foglalkozott, hanem gyűjtéssel is. Az ott és a környéken feljegyzett cigány népdalokat és meséket a Kalotaszeg című lapban közölte.
Herrmann Jegenyefürdőn a vendégeivel ünnepelte meg negyvenedik születésnapját, amely egy korabeli tudósító szerint a következőképpen zajlott le:
„A Jul. 30-án Herrmann tanár 40. születésnapjának tiszteletére tiltakozó körmenetet rendeztek. Majd meg az ünnepeltet pódiumra ültették és üdvözlések, karének, szónoklatok közt leleplezték. A deputácziók koszorukat raktak lábaihoz, a végén pedig nagy diszmurira gyülekeztek.”
Erre az alkalomra Wlislocki Henrik verset írt, amely cigány és magyar nyelven a Jegenyefürdő Értesítője 1891. 5. számában jelent meg az alábbi lábjegyzettel: „Póthang a Herrmann-ünnepélyhez.”
A vers így hangzik: