Voigt Vilmos

A honi cigány néprajzi kutatás első nagy nemzedéke

    Évtizedek óta vagyok tanúja, résztvevője hasonló hazai cigánykutató/romológiai konferenciáknak. Sok olyan téma, több olyan előadás, amely most is megjelenik programunkban – már igazán ismerős mindannyiunk számára. Nem hiszem, hogy most szóról szóra kellene mindezt ismét elmondani, hiszen korábban már érvényesen megfogalmaztuk a feladatokat, még az elvégzéshez szükséges utat is kijelöltük. Másoktól sem várom, magamtól sem, most mindent másképp mondjunk el, mint már oly sokszor. Ám azt rögtön hangsúlyoznom kell, hogy az az érzésem, most megint csak a figyelemfelhívásig jutottuk el. Pedig végre hozzá kellene kezdeni a munkához.
    Csak most ez nehezebb lesz, mint korábban volt. Nemcsak a közismert anyagi korlátozások miatt, hanem azért is, mivel időközben több kiváló kollégánkat, barátunkat veszítettük el. Emléküknek pár szót magam is szentelnék.
    Amikor egy hazai cigány múzeum, cigány lexikon terve először felmerült, amikor a cigány néprajzi tanulmányok sorozatban való megjelentetése elkezdődött, ők még köztünk éltek. Ma már nem. Pótolhatatlan emberek. Nélkülük sosem tudjuk azt adni, amit segítségükkel megkísérelhettünk volna.
    Már a kezdetekkor sem volt közöttünk Erdős Kamill (özvegye még igen). Voltaképpen ő volt az utolsó olyan, nagy tudású szakember, aki a hazai cigányok népi kultúráját összegzően tudta volna bemutatni. Az ő örökségében sok témát illetően még ma is az utolsó szintézist találjuk meg. Szerencsére e munkákról van némi áttekintésünk, a legfontosabb művek ma is hozzáférhetőek.
    Kezdettől fogva szinte motorja volt e törekvéseknek Balassa Iván, több más funkciója mellett a Magyar Néprajzi Társaságnak is sokáig elnöke. Különösen a „cigány lexikon” elkészítése volt a szívügye. Ezzel kapcsolatos egykori javaslata ma is biztos kiindulópont. Az ő részletes javaslatának szövege csak rövidítve olvasható a Kethano Drom – Közös Út (V. évfolyam, 3. szám, 1997.) hasábjain. De a teljes szövegnek is meg kell valahol lennie. Ha máshonnan nem találjuk meg e szöveget, családja bizonyára segít az otthoni példány meglelésében.
    Gémes Balázs évfolyamtársam volt a budapesti egyetem néprajz szakán. Az ő hihetetlen mennyiségű adatot halmozó gyűjtése olykor már ezek közzétételének akadályává is vált. Ő is elmondta 1997-ben éppen azt, mit gondolhatunk a hazai roma adatbázisok kiépítéséről. Mára ő sincs köztünk. Sok olyan adattár van, amelyet ő kezdeményezett. Remélem, hozzáférhetőek ma is. Használnunk kell ezeket. Ám az ő személyes tapasztalatait, éleslátását már nélkülöznünk kell.
    Személyesen is módom volt ismerni Péli Tamást, ezt a csodálatos művészt és igazán magával ragadó embert. Művei örökre itt élnek köztünk. Ő már nem. Határtalan intellektusát, humorát, a mindennapi problémákat megoldani tudó vitalitását nem felejtik el azok, akik ismerték. Amikor az akkori washingtoni magyar nagykövetség bemutatta a hazai cigányok kultúráját, együtt utaztunk, sőt a hosszú repülőúton egymás mellett ültünk. Ő nem tudott aludni a gépen – engem meg nem hagyott. Mégis életem nagy élményei között raktároztam el szavait, történeteit. Nagyon hiányzik mindannyiunknak.
    És nincs már köztünk a szerény és bölcs ember, Kárpáthy Gyula sem. Irodalmi és újságírói, szerkesztői tevékenységén messze túlmenően minden jó ügy lelkes pártolója volt. Az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ létrejötte nélküle elképzelhetetlen lett volna. Mindenhova, még „hívatlanul” is betoppant, ha még nem cigarettával, akkor rögtön rá is gyújtott, és azonnal valamilyen nemes feladat szolgálatára akart elcipelni. Többször sikerrel járt. Rostás-Farkas György barátommal együtt hányszor is jöttek el a pesti egyetem folklór tanszékére, még a Duna-parti épületbe. Azért tartom ezt fontosnak megemlíteni, mivel a hazai cigány néprajzi kutatásnak két, egyformán fontos útja van. Nem képzelhető el magyar folklorisztika anélkül, hogy a kutatók ne mennének el maguk is a „putriba” (hogy képes kifejezéssel éljek). Ám ugyanilyen fontos, hogy a cigány emberek meg ugyanilyen magától értetődő módon menjenek el „a tudomány csarnokaiba” (hogy másik képes kifejezéssel éljek). Csak az ilyen kölcsönös tisztelet és együttműködés lehet a záloga az értelmes munkának. Azóta persze a bölcsészkarral együtt mi szebb helyre költöztünk, de a felejthetetlen „romológiai” emlékek csak a régi épületbe vonják vissza gondolataimat. Gyula bácsi bizony itt lehetne még köztünk, és akkor meg is kérdeznénk tőle, hol is van és mekkora is a „cigány lexikon” elkészült anyaga?
    Nem a szenilitás, inkább a szerenitás mondatta velem ezeket az emlékező szavakat. Nagyjaink emlékéről sosem szabad megfeledkeznünk! Volt azonban egy másik oka is annak, hogy e nagy neveket megemlítettem. (Még másokét is hozzátehetném.) Ugyanis ma, nélkülük, sokkal rosszabb starthelyzetben vagyunk, mint voltunk úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ők elmentek, ám nem álltak helyükbe mások. Ha konkrét feladatokat akarunk kitűzni a hazai néprajzi cigánykutatás számára: igazában most is csak azokra számíthatunk, akik a „régebbi gárdából” még köztünk vannak. Kiváló emberek vannak köztük (hogy csak a mellettem ülő Újváry Zoltán professzort említsem) – ám senki sem fiatalodik az évek múltával. Amit tizenöt éve dinamikusabban csinálhattunk volna meg, mára bizony csak lassabban tehetjük.
    Ám nem is lamentálni szeretnék. Csupán leszögezném hogy egy-két évtizeddel ezelőtt jobbak voltak a hazai cigányság népi kultúrája kutatásának feltételei. Nekem egyetlen munkahelyem volt (és van): egyetemünk folklór tanszéke. Majd fél évszázada ismerem. És látom, szinte sohasem sikerült tanulni vágyó, értelmes cigány néprajz szakos egyetemi hallgatóra szert tennünk. Nem rajtunk múlott. Sokat tudnék mesélni arról, milyen trükkökkel próbáltunk e téren eredményeket elérni. Nem mindig sikerrel. És azt is hozzá kell tennem, hogy évtizedekkel ezelőtt sokkal több gádzsó hallgatónkat érdekelte a cigányok néprajza, folklórja, mint most. Egy-két kivételtől eltekintve az ilyen érdeklődés manapság csak ideig-óráig tart, egy-egy látványos témájú dolgozatot eredményez – ám amikor a komoly, rendszeres kutatómunkára kellene sort keríteni, még e néhány fiatal néprajzos kolléga is elpárolog… Persze, tudom, a szegedi, pécsi, debreceni, miskolci, kolozsvári, bukaresti, újvidéki magyar néprajzoktatásban más jelenségek is megfigyelhetők. Ám nagyon meglepődnék, ha ottani tanártársaim megcáfolnák pesszimista állításomat. Magam örülnék a leginkább annak, ha nem lenne igazam… Holott fiatal kollégákra azért is szükségünk lenne, hogy valakinek átadhassuk a hazai néprajzi cigánykutatás bizony fényes stafétabotját. Ugyanis mi is egy hosszú staféta részesei vagyunk.
    A mostani konferencia szervezői arra kértek, hogy A magyarországi cigány néprajzi kutatás első nagy nemzedéke az európai ciganológia élvonalában címmel Wlislocki Henrik és Herrmann Antal generációjáról beszéljek. Ezt könnyen megteheti bárki, hiszen számos előtanulmány született erről. Azokhoz képest sok újat most magam sem tudok mondani. Néhány szempontra mégis szeretném felhívni a figyelmet.
    Nem ezzel a nemzedékkel kezdődött a cigányok iránti érdeklődés hazánkban. Ekkor már évszázadok óta készültek leírások e különös nép életviteléről, szokásairól. A magyar folklór kitörölhetetlen alakjává vált a cigány. Azt is magyar teológus fedezte fel, hogy a hazai (győri) cigány dialektus voltaképpen egy Indiában megtalálható nyelvszövetséghez sorolható. Szerencsére azt is sikerült kinyomozni vagy inkább tudatosítani, hogy a 19. században feljegyzett „magyar népköltési szövegek” előadói között már ott voltak a cigányok is. Persze igazában sosem fogjuk megtudni, végtére is hány 19. századi „magyar” népdal, népballada vagy népmese előadója volt cigány. Ám végül is ezrekben mérhető szövegszámra gondolhatunk. Valamivel pontosabb képünk van e korszak magyarországi „cigány” népzenéjéről, néptáncairól – jóllehet a néprajzi források itt is azt jobban tükrözik, milyen „magyar” (vagy annak nevezett) néphagyomány előadói voltak cigányok. Legutóbb a Magyar Népmesekatalógus külön kötetben regisztrálta a maga ilyen cigány anyagát. És noha ez nem teljes, nem is problémamentes munka – azt azért félreérthetetlenül dokumentálja, hogy egész kötetnyi (!) ilyen adatot állíthattak össze a „magyar” népmesekatalógus munkatársai. Hogy csak klasszikus íróinkat említsem, Csokonai, Petőfi, Arany János, Móra Ferenc, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és mások számára magától értetődő tény volt, hogy a „magyar” folklór is él a cigányok ajkán. Ezt külön szinte meg sem kellett állapítani.
    (Még jóval később is ez maradt a helyzet. Aki kézbe veszi Ráduly János csodálatos kibédi magyar népballadagyűjtéseit, folyvást azt olvashatja, hogy az 1970-es években a legkiválóbb ottani balladaénekes Majlát Józsefné Ötvös Sára volt. A folklórkutató szerző elég eldugott helyen, csak mintegy mellékesen említi, hogy „Sára néni” cigány asszony. Mintha ezt könyvének minden olvasója amúgy is tudná.)
    Ám az „első nagy nemzedék” megnevezés mégis jogosult. Tagjai voltak azok, akik itthon is, külföldön is, a néprajzkutatásban is és a romológiában is igazán tudományos, magas szintre emelték az ilyen kutatásokat. Sokoldalú munkásságuk a „cigányösszeírástól” a „cigány nyelvtanig” sok mindenre kiterjedt, és népköltési gyűjtésük, e szövegek fordítása, leíró tanulmányok készítése, az eredmények továbbítása a nemzetközi néprajzi közvélemény számára egyaránt fontos volt számukra. Úttörők voltak és kezdeményezők – ennek a helyzetnek minden előnyével és hátrányával. Munkásságukat akkor is, mindmáig igazán nagyra tartotta a magyar néprajztudomány. Ennek most csak néhány, újabb eseményét említem.
    Az akkor Paládi-Kovács Attila igazgatásával működő akadémiai néprajzi kutatócsoportból indult ki az a kezdeményezés (Kriza Ildikótól), hogy legyen egy külön konferencia a cigányok aktuális folklorisztikai és néprajzi kutatásának témáiról. 1991. szeptember 17–18-án került sor rá. Az előadások egy része azután megjelent a Cigány Néprajzi Tanulmányok I. kötetében (1993-ban). Ez az évkönyv a Magyar Néprajzi Társaság akkor már közismert és hagyományos nemzetiségi évkönyvsorozatának új szekciója volt. Az évkönyveket (mint ahogy a Békéscsabán immár több évtizede rendszeresen megtartott nemzetközi nemzetiségi néprajzi konferenciákat is) Balassa Iván szorgalmazta, és Eperjessy Ernő révén gyakorlatilag a kultuszminisztérium nemzetiségi osztálya finanszírozta.
    Gödöllőn 1996. november 15-én a Petőfi Sándor Művelődési Központ szervezett egy kiállítással egybekötött tanácskozást, amelynek anyaga később (1998-ban) könyv alakjában is megjelent (Bari Károly szerkesztésében, Tanulmányok a cigányság hagyományos kultúrájáról címmel).
    Századik évfordulója volt 1998-ban annak, hogy Herrmann Antalt a kolozsvári egyetemen kinevezték a néprajz magántanárává. Voltaképpen ez volt az első egyetemi katedrája a néprajztudománynak Magyarországon. Ebből az alkalomból Kolozsvárt az egyetemi magyar tanszék jubileumi ülésszakot szervezett. Két szempontból is fontos volt mind az egykori kinevezés, mind a jubileumi ülésszak, ezt jól bizonyítja, hogy két fórumon is megjelentek az itteni előadásszövegek. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője 1999. évi 1–2. száma külön füzetben hozta őket. Ez a magyar néprajz és a kolozsvári egyetemi oktatás szempontjából fontos kiadvány. Még ugyanebben az évben, Bódi Zsuzsanna szerkesztésében, a Cigány Néprajzi Tanulmányok 8. kötete is merített ebből – immár a cigánykutatás számára. Ez a kiadvány más, igen fontos dokumentumokat is közöl Herrmann cigánykutatásairól, úgyhogy ma ez szolgálhat kiindulásul mindazoknak, akik e témával foglalkoznak. (Természetesen Herrmann egész életműve egyre inkább szinte áttekinthetetlenül gazdagnak látszik – hiszen ennek több más vonatkozása is volt.)
    Mindezek folytatása, új szempontból való összegezése az a Kárpáthy Gyula szerkesztette kötet (Apostolok módján. Wlislocki Henrik, József főherceg, Herrmann Antal és Erdős Kamill a cigányokért. Budapest, 1999), immár az Országos Cigány Információs és Művelődési Központ kiadványaként. Ebben nemcsak a címben szereplő klasszikusokról, hanem a közelmúlt cigánykutatóiról, illetve tőlük is értékes írások olvashatók. Kiemelkedő értéke a kiadványnak, hogy végre újra közölte a Pallas Lexikon nevezetes nagy „cigány”-címszavát, azt a már több mint 110 éves áttekintést, amelyről sokan tudtak, ám nem volt könnyű hozzájutni, mivel sokan úgy szerezték meg a maguk számára, hogy kiszedték vagy kitépték még a lexikon könyvtári példányaiból is.
    A Cigány Művelődési Központ kiadványa valódi és nemes „ön-igazolás”. Arra mutat rá, milyen hagyományai vannak a hazai cigánykutatásnak, mit kellene folytatni, korszerűsíteni, kiegészíteni.
    Ám akármilyen szép termést is hozott a múlt évszázad utolsó éve, azt sem felejthetjük el, hogy ezóta megtorpantak a hasonló kiadványok. Örvendetes kivételként egyedül Újváry professzor áttekintését említhetjük, Wlislocki Henrikről. Minthogy erről ő maga szól, és minthogy kismonográfiája még az idén bővített formában fog megjelenni, erről többet most nem is kell szólanom. Az ő áttekintésének külön érdeme, hogy közli Wlislocki több, ha nem is elfelejtett, mégis az utóbbi sok-sok évtizedben senki által nem látott magyar cikkét. (Ismeretes, hogy a német Hochmann 1994-ben Wlislocki németül megjelent műveiből és egyéb dokumentumokból állított össze egy hallatlanul érdekes kötetet.)
    Az elmondottak alapján is teljesen indokoltnak tarthatjuk, hogy a Wlislocki–József főherceg–Herrmann Antal generációt valóban „nagy nemzedéknek” nevezzük. És azt is teljesen indokoltnak tartjuk, hogy munkásságukat a nemzetközi ciganológia élvonalába helyezzük. Ez is szinte közhely a hazai néprajztörténeti kutatásokban. És mostani konferenciánkon is többen foglalkoznak majd ennek az állításnak a különböző szempontból való megvilágításával.
    Éppen ezért mindehhez csupán egyetlen szempontot illesztenék. A mi tudománytörténeti kutatásunk azt ugyan hangsúlyozni szokta, hogy a nagy nemzedék magyar cigánykutatói szorosan kapcsolódtak az éppen ekkor megszerveződő magyar néprajzi kutatás egészéhez – ennél tágabb körben azonban nem szokták méltatni tevékenységüket. Legfeljebb még azt szoktuk említeni, hogy a Magyar Néprajzi Társaság, az Ethnographia folyóirat a millenniumi néprajzi tevékenységben is részt vettek. Azt csak újabban szoktuk említeni, hogy már az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című nagy vállalkozás körül is megtaláljuk őket, mégpedig olyan kollégáikkal együtt, mint például Katona Lajos, aki a magyar néprajztudomány megszerveződésének is klasszikusa volt.
    Ám nemcsak nálunk, Magyarországon szerveződik meg a néprajztudomány a 19. század utolsó két évtizedében. Ugyan a mi Acta Comparationis Litterarum Universarum folyóiratunk, majd ennek nyomán az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn csakugyan „világelső” a maga nemében, az első összehasonlító irodalomtudományi, illetve néprajztudományi folyóiratok – mindkettőben önálló cigánykutató dolgozatokkal –, ám e korban másutt is hasonló törekvések figyelhetők meg. Ugyan az angol Folk-lore Society némileg régibb, ám ekkor éli fénykorát, nemzetközi szempontból ekkor a leginkább hatékony. Ekkor indul meg az olasz (és a szicíliai) folklórkutatás. Ekkor szerveződik meg a francia folklorisztika. Ekkor kezdi el munkáját az osztrák néprajz. Ekkor a németek több összehasonlító irodalomtudományi (és néprajzi) folyóiratot alapítanak. Ekkor a csehek és oroszok a szláv néprajz kiállításait, folyóiratát hozzák létre. Ekkor jelenik meg a lengyel (sőt az ukrán) néprajzi társaság. Ekkor szilárdul meg a román folklorisztikai kutatás. A Balkán nyugati részét ekkor nemcsak magyarok és ciganológusok, hanem szerb és horvát kutatók is monográfiákban vizsgálják. Ebben a nemzetközi távlatban helyezhető el a „nagy triász” tevékenysége is. Folyóirataik szerkesztői üzeneteiből, levelezés rovatából ma is szinte napnyi pontossággal láthatjuk, mennyire rendszeres volt kapcsolatuk külföldi kollégáikkal. Akik számára ugyancsak nem volt különbség aközött, ahogyan a saját népükkel vagy ahogyan összehasonlító kutatásokkal foglalkoztak, az utóbbi szempontjából mindig is külön fontosságot tulajdonítva a cigányoknak. Akik folklórját e generáció európai folklórkutatói mind archaikussága, mind a cigányok vándorlásai miatt külön is perdöntő adatanyagnak tekintették.
    Természetesen a nagy nemzedék munkásságát sem kell idealizálni. Sokszor rögtönöztek, nem vitték véghez terveiket. Wlislocki „adatainak” máig vannak kritikusai, neki magának ellenségei. A vándorló cigányok közötti kóborlása ugyan valódi „antropológiai terepmunkabravúr”, ám bizonyára egy sajátos, labilis, kettős lelkű ember sokéves énkeresésének is tünete. Herrmann nonkonformizmusa is gyakran „több a soknál”. Hogy végtére is miképp viszonyult a Habsburg főherceg a cigányokhoz – erről is különböző teóriák keringenek. Ám ha azt ajánlom is, hogy ne kritikátlanul olvassuk munkáikat, vegyük észre (véletlen, olykor akár szándékos) tévedéseiket is – azt mindenképpen előtérbe kell állítani, hogy hihetetlen munkabírás, sokoldalúság jellemezte őket. És minden tudósi kívülállásuk ellenére is olyan közel kerültek a cigányokhoz – mint a későbbi nemzedékek kutatói közül is nagyon kevesen. Noha nem saját élményként, ám mégis elég hihető beszámolókból észrevehettem, ma sem könnyű cigány folklórt gyűjteni a Kárpát-medencében…
    A fentiekben nem adtam teljes, tudománytörténeti szemlét. Minthogy a múltban megvalósított fontos kutatások résztvevői, vezetői itt vannak körünkben, az ő beszámolóikban bizonyára szó esik ezekről. Magam csak a magamét mondtam, visszautalva fontos, korábbi kezdeményezéseinkre is.
    Visszatérve kiindulópontunkhoz, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ma is szinte mindig fel kell ütni e több mint százéves klasszikusokat, ha a hazai cigány kultúrát egy kicsit is meg akarjuk ismerni.
    Most, amikor egyre nehezebb (anyagi) helyzetbe jut néprajztudományunk – olyannyira, hogy még felelős (vagy éppen felelőtlen) képviselője is például a nemzetiségi néprajzi konferenciák megszüntetését tartja kívánatosnak –, a hazai cigánykutatás talán az utolsó pillanatban kísérelheti meg azt, amit már többször is megtervezett: egy cigány lexikon és egy cigány múzeum végre létrehozását. E konkrét tervekről külön kell beszélnünk. Itt azonban azt is le kell szögezni, hogy évszázados adósságunk ez: többek között e „nagy nemzedék” előtt is pironkodnunk kell eddigi mulasztásaink miatt.
    Ha összeadnám mindazt az időt, amelyet értekezéssel töltöttünk, amikor javaslatokat készítettünk, amikor ezeket lelkesen el is fogadtuk – annyi munkanap jönne ki, ami jó néhány feladat elvégzésére elegendő lett volna. Most is zömmel azt ismételjük, amit már sokszor elmondtunk.
    El kellene kezdeni dolgozni a feladatok megvalósításán, addig, amíg nem lesz késő. Legyen ez a mai konferencia az utolsó a tervcsinálások és beszámolók sorában, legyen az első ezek megvalósítása útján! Ahogy elnézem a többnapos, illusztris konferenciát, ez a sok ember végre hozzáfoghatna tervei megvalósításához!

Múzeum- és lexikontervek

    Amint már erről több ízben is szó esett: három tudományos feladat egymással szorosan össze kell hogy kapcsolódjék: egy központi magyar roma adattár, egy múzeum és egy lexikon megteremtése.
    Nem kell hosszasan érvelni annak érdekében, hogy szükség van arra, legyen egy olyan „adattár”, amelyben a cigányainkra vonatkozó fontos és pontos adatok megtalálhatók legyenek. Évtizedek óta sokszor elmondották ennek kikerülhetetlen jelentőségét, és ehhez ma legfeljebb azt tehetjük hozzá, mára technikailag egy interaktív adatbázis látszik a leginkább használható megoldásnak. Egy ilyen adatbázisból gyakorlati kérdésekre kaphatunk feleletet. Például arra, cigány volt-e Bihari János? Cigány-e Bangó Margit, Kovács Apollónia, vagy a cigánykutatók közül Csalog Zsolt, Erdős Kamill? Cigány volt-e a debreceni egyetem világhírű finnugor nyelvész-professzora, Papp István? Melyik magyar cigányprímásnak volt (egy ideig) francia hercegnővel kötött házassága? Hány cigány származású egyetemista kapott néprajzi diplomát Magyarországon? Hány cigány élt, mondjuk Kassán, a millennium idején? Igaz-e, hogy a magyarországi hóhérok cigányok voltak? Mely múzeumokban láthatók cigány képzőművészek alkotásai, és ezek melyek? Melyek azok a magyar szépirodalmi alkotások, amelyek címében előfordul a „cigány” szó? Hol, milyen iskolákban tanították vagy tanítják ma nálunk a cigány nyelvet? (És ezek közül melyiket?) Melyek a legkedveltebb cigány lakodalmi ételek? Valóban cigány keresztnév-e a Carmen? Van-e jellemzően a cigányok által kedvelt kutyafajta? Nem viccelek e példákkal. Ugyanis ilyen és hasonló kérdéseket vetnek fel az emberek nap mint nap. Az is nyilvánvaló, hogy ez az adattár/adatbázis akkor jó, ha van kitekintése az egész Kárpát-medencére. Összeállításának eddig is két akadálya volt, mára is ugyanazok az akadályok maradtak meg: nincs, aki ezt meg is csinálná, és nincs rá pénz sem.
    Egy magyarországi cigány múzeum terve sem újkeletű dolog. Már József főherceg és társai gondoltak erre. (Nem érdemes itt szóba hozni, hogy még a rendőrség is érdeklődött e terv iránt.) A mai budapesti Néprajzi Múzeum már a kezdetektől fogva (a „magyar” néprajzi gyűjtés mellett) szakavatott cigány néprajzi gyűjtéssel is foglalkozott. 1960-ból ismerjük Erdős Kamillnak azt az írásos tervezetét, amelyben (a gyulai városi múzeum mellett) egy önálló cigány gyűjtemény létrehozását javasolta. Amint Erdős hivatali feliratából jól látszik, ez elsősorban egy néprajzi múzeum lett volna, ám az egész Magyarországról gyűjtött anyagot mutatott volna be. Sajnos, a bürokraták miatt a tervből nem lett semmi. Pedig égető szükségünk lett volna (és ma is lenne) egy országos cigány múzeumra! Amely bemutatná a hagyományos cigány kultúra minden fontos tárgykörét. Nem pótolja ezt az, hogy sok vidéki, országos, tematikus múzeumunkban van cigány anyag is, sőt ezekből kisebb-nagyobb kiállítások is készültek, szerencsés esetben ezek katalógusai vagy más kiadványai a kiállítás lebontása után is tájékoztatni tudják az érdeklődőket. Természetesen az lenne a legjobb megoldás, ha ez az országos hatókörű cigány múzeum nem csupán egy, a szó szoros értelmében vett néprajzi múzeum lenne, hanem a cigány művészetet, zenekultúrát, oktatást stb. is bemutatná. És ebben a múzeumban oktatnának is: cigány és nem cigány iskolákból ide látogató tanulók nyerhetnének itt életre szóló élményt, gondolkodásmódjuk számára eligazítást. Akár bizonyos praktikus foglalkozások is elképzelhetőek lennének e múzeum szervezésében: mint ahogy például a szentendrei szabadtéri néprajzi múzeumban is a régi sütés-főzést, régi mesterségeket rendszeresen bemutatják, sőt tudtommal házasságot is lehet kötni az itteni templomban.
    Ezerszer elmondtuk azt is, hogy a Magyarországra látogató turisták – akik amúgy sem mindig tudják egymástól megkülönböztetni a magyar népi kultúrát és a cigány népi kultúrát – ide biztosan ellátogatnának. Amikor több mint tíz évvel ezelőtt magam is bővebben foglalkoztam e feladattal, azt javasoltam: minden legyen e múzeumban három nyelven kiírva: cigányul, magyarul és angolul. Az utóbbi nyilván a turisták tájékoztatására.
    Miért nincs ma ilyen múzeumunk? A felelet hasonlít az előbbihez. Azért, mert nincs, aki megcsinálja. És még az előbbinél sokszorta több pénz is kellene ehhez. Ami nincs. Pedig ugyancsak megérné…
    Miért kellett mindezt elöljáróban elmondanom ahhoz, hogy egy cigány lexikon lehetőségeit ismét megpendíthessük? Azért, mivel az adattár és a múzeum kiválóan kiegészíti (kiegészítené) a lexikont. Ugyanis nem lehet minden adatot bevenni egy mégoly nagy lexikonba sem. Ugyanis nem lehet minden évben új kiegészítésekkel együtt megjelentetni egy lexikont. Ugyanis nem lehet egy cigány festő összes műveit, a kiváló cigány költők verseit méltó előadásban, vagy a méltó cigány temetés, egyébként akár a csengőöntés minden fázisát egy lexikonban közreadni. Arra való a múzeum, hogy ott ki-ki meg is nézhesse mindezt. Ady Endre vagy József Attila életműve mégsem azonosítható egy-egy lakásuk bemutatásával. Bartók Béla művészetét nem annak a villának az alapján tudjuk megérteni, ahol lakott. Mégis – szerencsére – nekik van emlékmúzeumuk, és aki egyszer is látta ezeket, sosem felejti el az ott nyerhető élményt. Hát még egy jó cigány múzeum milyen önfelismerést meg felismeréseket adhatna! Amire annál is nagyobb szükségünk lenne, hiszen a mi cigányaink kultúráját ma is alig ismerik, oly sokszor félreismerik, meg aztán a modernizálódó világ napról napra tüntet el tárgyakat, helyszíneket, szokásokat, életkörülményeket, és sajnos ma már igen gyakran már azt sem tudjuk hitelesen felidézni, ami még pár éve általános volt. Nevetségesnek hangozhat, ám igaz – a régi, faragott paraszti bútorokból még mindig több jutott be a múzeumokba, mint az ezt követő, átmeneti kultúra tárgyi világából, mint amilyen például: az első szemüveg, az első néprádió, az első villanylámpa, az első női bicikli, az első televíziós készülék, az első cigány nyelvű mise vagy istentisztelet… A hazai cigányok életének tegnapját meg mai átalakulását egy jó múzeum nélkül sosem fogjuk megismerni!
    Ami mármost a sokszor elképzelt magyar cigány lexikont illeti: ezt akkor sem lenne könnyű elkészíteni, ha már meglenne cigány adattárunk, és megvolna már cigány múzeumunk. Ezek nélkül viszont még százszor vagy akár ezerszer is nehezebb a feladatunk…
    Tulajdonképpen igen tanulságos lenne végigkísérni azt, mindeddig hogyan is kerültek be (ha bekerültek) cigányok a magyar lexikonokba? Voltaképpen a jobb lexikonjaink mindig is törekedtek arra, hogy tájékoztassák az olvasókat a cigányokról is. Ám mindez együttvéve sem pótol egy önálló cigány lexikont. Több munkaértekezlet, tanácskozás felismerte e tényt, és meg is tette a maga javaslatait. Legutóbb (1997-ben) Kárpáthy Gyula terjesztett elő ilyen javaslatot, és a kívánatos nemzetközi közreműködők nevét is említette. Ugyanekkor bemutatta Balassa Ivánnak erre az alkalomra készített tervezetét, amely ma is kiindulópontként szolgálhat.
    Mit mondhatunk minderről ma, egy újabb évtized elmúltával? Először is azt, hogy akkor azért, noha szerény körülmények között, mégiscsak meg is indultak a cigány lexikon munkálatai. Ám mindebből a mai napig semmi sem jelent meg. A munka abbamaradt. Sőt időközben sok olyan szerzőt veszítettünk el, akik bizony igencsak pótolhatatlanok.
    Hogy mégse az előbb már kétszer is előhozott pesszimista kijelentést ismételjem („nincs rá pénz” – „nincs, aki megcsinálja”) – más oldalról szeretném most összegezni mindazt, amit régebben is gondoltam erről, illetve ahol ma is lehetőséget látok ilyen jellegű érdemi munkára.
    Egy évtizede még egy általános (magyar) cigány lexikont terveztünk. Amely a hazai cigány társadalom és kultúra minden főbb területét bemutatta volna. És amely történetileg (sőt kitekintőleg mindmáig) az egész Kárpát-medencét vette volna figyelembe. Most is azt mondom, igazában erre lenne szükségünk! Nem sok-sok cigány szaklexikonra, amely sok mindent megismételne, mondjuk a cigány nyelvtől a cigány művészetekig, ám éppen sok-sok fontos összefüggésre nem tudna rámutatni. Amelyben a cigányok egészségügye, művelődési viszonyai, vallása, önálló szervezetei (ide értve a politikai szervezeteket is) is benne lenne, nem csupán a látványos témák, mint például a néptánc meg népviselet. Tudom, egy ilyen általános lexikonban a „kényes” témák is előjönnek (pl. a bűnözés) – ám még mindig jobb, ha egy olyan lexikonban olvasható erről korrekt tájékoztatás, amelyben rögtön a környező lapokon, mondjuk, a búcsújárás, Cinka Panna és Kodály operája szerepelne, nyilván pozitív kicsengéssel. Még az „illusztrációk” is jobban hatnának így együtt! Akinek már volt alkalma kézbe venni Csemer Géza csodálatos sikerkönyvét (Habiszti), jól emlékezhet arra a csak első tekintetre furcsa megoldásra, hogy a cigányok élete és értelme itt egyaránt megismerhető, és mondjuk a „bevert tojás Hadik módra” receptjéhez itt hozzákapcsolódik Bihari János Hadik óbester nótája című verbunkosa.
    A mostani hírek szerint arra van pénz, hogy egy egykötetes lexikon készüljön, amely voltaképpen a hazai cigány „néprajzi” témákat mutatná be. Ami a címet illeti, a Roma / Cigány Lexikon került javaslatba, ami ugyan kompromisszum, ám érthető és kivitelezhető megoldás. Viszont ez a cím mégiscsak félrevezető, ugyanis ha csak néprajzi témák szerepelnek: ez esetben célszerűbb lenne a címben is feltüntetni a „néprajzi” szót. Talán a két szó sorrendjén is gondolkozni lehetne: szerintem a Cigány / Roma lehetne a történetileg is igazolhatóbb címszó.
    Természetesen legelőször magyar nyelven kellene megjelentetni e lexikont, és csak ezután „cigányul” – de melyik hazai cigány nyelven is? Egy már magyarul megjelent, jó és sikeres lexikon esetében viszont az idegen nyelvű kiadás is elképzelhető. Régebben biztosan a német lett volna a legalkalmasabb világnyelv, mára az angol látszik a legjobb megoldásnak. Minden lexikon célja az, hogy egy kiindulópontnak tekinthető időponthoz köthető ismeretet adjon. Most erre talán a 2000. esztendő lenne a legalkalmasabb. Ami a terjedelmet illeti, körülbelül a Magyar Néprajzi Lexikon egy kötetét lehetne mintául venni. Ez még megvalósítható méretű mű lenne. (Viszont egy általános „cigány lexikon” legalább két ilyen kötetnyi terjedelmet igényelne.)
    Egyébként a tapasztalat azt mutatja, hogy nem érdemes elhúzni és sokkötetessé tenni egyetlen lexikon munkálatait sem. Egy „nagyméretű”, sokkötetes megoldás oda vezet, hogy a néhány munkára fogható szakember sok éven át szöszmötölne a munkával. Közben pedig elfogyna a pénz.
    A Magyar Néprajzi Lexikon igen jó mintának tekinthető. Legfeljebb néhány ott követett szerkesztési ostobaságtól kellene megszabadulni: például a cigány lexikonban az életrajzok legyenek pontosak (tüntessék fel a dátumokban nemcsak az évet, hanem a hónapokat és napokat is), a szakirodalom felsorolását ne maximálják, a fényképek és más illusztrációk forrásait pontosan meg kell említeni, hivatkozni kell a múzeumi tárgyak pontos adataira, stb. Az egykötetes cigány lexikonba több áttekintő címszót kellene írni. Például a hangszereket elég, ha egyetlen, nagyobb címszó mutatja be, az egyes hangszernevek ehhez képest csak ide utaljanak. Nyilvánvaló módon korlátozni kell a lexikonban szereplő személyek, intézmények önálló címszóban felsorolását. Csemer könyvében is sok száz, rövidebb-hosszabb életrajz olvasható. Egyébként már Markó Miklós Cigányzenészek albuma című, először a millenniumra megjelent áttekintésében is ez a helyzet. És már ő fényképekkel is ábrázolta az egyes zenészeket. Ha lenne „adattárunk”, oda biztosan mindenki és mindenki fényképe beférne. Ám, hogy a mostani cigány „néprajzi” lexikonba ki is jusson be önálló címszóval, nem könnyű dolog eldönteni. Magam nem is szeretnék ilyen cenzorként működni…
    Amikor 1977-ben összegeztem az akkor tervezett nagy cigány lexikon címszavaira és ezek arányaira vonatkozó elképzeléseimet (ez most is olvasható a Kethano Drom 1997. évi 3. számában), akkor is arról beszéltem, milyen nyelvű legyen a kiadvány, és miként foglalja magába a Kárpát-medencében élő cigányok kultúráját. Nyilvánvaló dolog, hogy az első világháború végéig az akkori Magyarország egyetlen cigány csoportját sem hagyhatjuk említés nélkül, már csak azért sem, mivel a rájuk vonatkozó források is így kezelték őket. Azt persze külön címszavakban (pl. szlovákiai cigányok, burgenlandi cigányok, horvátországi cigányok, boszniai cigányok, szerbiai cigányok, romániai cigányok, kárpátalji cigányok stb.) is el kell mondani, mióta jelentek meg az említett tájakon, van-e róluk szlovák, osztrák, horvát stb. áttekintés (több esetben: van!), hogyan szerepelnek a magyar szakirodalomban. Azonban kultúrájuk részletes tárgyalásának nem a mi lexikonunkban van az igazi helye. Sok esetben éppen az utóbbi, több mint 80 esztendőre vonatkozóan nem is ismerünk fontos, rájuk vonatkozó adatokat, a mi néprajzkutatóink nem is vizsgálták életmódjukat. Viszont az olyan címszavakba, mint például a foglalkozások, lakás, táplálkozás stb. természetesen a rájuk vonatkozó ismereteinket is be kell építeni.
    Mind egy általános, mind egy „csupán” néprajzi cigánylexikonnak elengedhetetlen feltétele a hitelesség és őszinteség. Nemcsak arra vonatkozik ez a megjegyzés, hogy az évszámoknak és a cigányok számarányára vonatkozó közléseknek pontosaknak kell lenniük. Az értékelésben nem szabad túlzásokba esni. Nem szabad a tényeket elhallgatni, még akkor sem, ha ezek kedvezőtlenek vagy annak tűnnek. Akkor hihetőek az iskolázottságra vonatkozó adatok, ha az írástudatlanságra vonatkozó pontos adatokat is közöljük. A táplálkozás bemutatásából az ürge és a sündisznó sem hiányozhat. Egyébként ezeket úgyis keresni fogják az olvasók, és ha nem találják meg, azt sem hiszik el, ami benne lesz a címszavakban. Tudom, már csak emiatt sem lesz könnyű dolga a címszavak íróinak.
    Mostani megjegyzéseimet éppen erre, a szerkesztésre vonatkozó tanáccsal zárom. Kell e néprajzi cigány lexikonhoz két hatékony főszerkesztő: egy cigány szakértő és egy néprajzi szakértő. Az ő egyetértésükkel készülhet el a lexikon. Kell egy néhány fős technikai szerkesztő csapat, akik ezen a lexikonon dolgoznak: a szövegek és a képek szerkesztésén, az engedélyek beszerzésén, a nyomdai munka korrigálásán. Nekik kell az adatokat is ellenőrizni. (Hiszen például még a születési évszámok és helyek is más-más forrásműben igencsak különböznek egymástól. Ezeket össze kell vetni, és pontos adatokat szabad csak közölni.) És, főként kell egy cikkíró gárda is. Ez hány főből álljon – nem is tudnám most megmondani. Azért gondolnék kevesebb számú, ám áttekintő jellegű címszavakra, mivel ez a megoldás meggyorsítaná a lexikon elkészülését.
    Ám ezt is, és más, fontos, mégis praktikus kérdést mielőbb egy szerkesztőbizottsági ülésen kellene tisztázni. Ha valóban szeretnénk egy ilyen lexikont látni, még az idén el kell kezdeni a munkát. Előbb a szerkesztést kell megszerkeszteni, majd a címszavakat kell megírni, majd ezeket kötetbe kell szerkeszteni, és ezt meg is kell jelentetni. Három-négy év kell ehhez. Amelyet a mostani pillanattól kezdve kell számolnunk.
    Fecsegni, reménykedni, értekezni persze még sokáig és mindig lehet. Eddig azonban sok-sok évtized telt el anélkül, hogy valódi munka folyt volna. Tovább nem várhatunk. Ma talán még lehet találni olyan szakembereket, akik képesek lennének dolgozni e lexikon számára, akik részt tudnának venni a szerkesztésben. Ám az ő számuk egyre fogy, éveik száma viszont egyre nő, erre fordítható szabad idejük pedig mára szinte el is tűnt.