A Napút főszerkesztőjétől a minap azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy írjak köszöntőt Jankovics Marcell hatvanötödik születésnapjára. Habozás nélkül igent mondtam, méghozzá örömmel, hisz Marcellal vagy harmincéves barátság és rengeteg közös élmény köt össze.
Aztán szembesülnöm kellett azzal, hogy amint a festészetben sem lehet túl közelről nézvést portrét festeni, úgy a túl közeli barátság sem segít abban, hogy az ember megfelelő objektivitással, az alkalomhoz illő hangnemben, tisztelettudó távolságtartással szóljon az ünnepeltről. Ezért választottam azt a megoldást, hogy afféle tükörrendszert használok, mint ahogyan azt egyes reneszánsz festők tették némely művük megalkotásakor. Arról fogok szólni hát, hogy Jankovics Marcell legendás rajzfilmhőseiben hogyan jelenik meg ő maga.
Első helyen a Nepp Józseffel és Dargay Attilával, az ezerkilencszázhatvanas évek közepén életre keltett, uborkaorrú, pipaszárlábú, szürke kisembert, Gusztávot kell megemlítenem, akinek alakja, ha megjelent a filmvásznon, akkor a mozik nézőközönsége boldogan morajlott fel. Gusztávban ott van a huszonéves Jankovics Marcell szellemes, tiszteletlen, kivédhetetlenül szarkasztikus humora, amelyet mindenki ismer, aki csak egyszer is találkozott vele társaságban.
Aztán következett a harmincas éveibe érkezett ember akár önarcképként is felfogható alakja, a János vitéz. Ez a társadalmon kívül került, bátor, minden veszéllyel szembeszálló hős, aki végül Tündérország királya lesz. Jankovics Marcell – a börtönbüntetéssel sújtott apa gyermeke, az egykori kitelepített, akit még arra sem érdemesített a kor politikája, hogy tehetségéhez méltó felsőfokú oktatásban vehessen részt – János vitézhez hasonlóan indult el a maga útján, s szellemi fegyverzetével, fantáziájával, érzelemgazdagságával és életerős lendületével szállt szembe a gerinctörő kor elvárásaival, s ha nem is éppen Tündérország királya, de Magyarország kulturális és szellemi életének egyik meghatározó egyéniségévé lett. Ehhez persze az ugyancsak általa életre keltett Sisyphus megtörhetetlen akarata és a Küzdők szobrászának kitartó tehetsége is kellett.
Negyvenes éveiben járt, amikor filmre vitte a Világfán erőt vevő, Alvilágba leszálló, sárkányokat legyőző mitikus hérosz, Fehérlófia alakját. Jankovics Marcell ebben az időszakban mélyült el igazán kultúrtörténeti kutatásaiban, s vált olyan bizonyosságok és kétségek közt hányódó tudóssá, mint amilyen Az ember tragédiája Keplere.
S – mondhatnám: „természetesen” – hozzá is fogott a fenti mű rajzfilm-adaptációjához, melyen mindmáig munkálkodik.
János vitéz és Fehérlófia után ott van az Ádám-önarckép, akinek Madách e szavakat adja a szájába első megszólalásként:
„Éva: Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!
Ádám: És úrnak lenni mindenek felett.”
Ádám utolsó megszólalása pedig így hangzik:
„Éva: Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!
Ádám: Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”
Jankovics Marcell Az ember tragédiája rajzfilmes megvalósításának kezdetén lépett be ötvenes éveibe, s most – jó másfél évtizeddel később – úgy tűnik számomra, mintha Ádámjával együtt némi rezignáltsággal tekintene vissza a megtett útra.
Eljutott a bölcsességig, s azon is túl: a kételyekig! A kételyekig, ami számomra minden komolyan gondolkodó, érett ember alapvető szellemi beállítódása.
Jankovics Marcell máig harcol az Úrral és Luciferrel, de már tudja a történelmi álmaiból felébredt Ádám egyetlen tudását: hogy legyünk bár vesztesek vagy győztesek, végül is csak az út hitelessége számít.
Utólag átolvasva ezt a felköszöntő szöveget, talán nem ilyent vártak tőlem. De úgy érzem, hogy az általam kreált tükörrendszer hiteles képest ad arról a nem is olyan túl egyszerűen megfejthető emberről, aki most lett hatvanöt éves.
Kedves Marcell! Isten éltessen!
(Utóirat: azért írtam Rólad ilyen szépeket, mert remélem, hogy végül Tündérország királya leszel, és biztosítasz nekem ott egy udvari festői státust.)