Megint szegényebbek lettünk – nemcsak az erdélyi, de az egyetemes magyar irodalom is. Meghalt Sütő András. Véglegesen. Már ami a testi valójában illeti. Az ellen – a furkósbottal és baltával fölfegyverkezett, a soviniszta román politikusok által föltüzelt csürhe – már korábban tervezte az „öreg” halálát, hiszen a könyvvel és gyertyával békésen tüntetőt agyon akarta verni, meg akarta vakítani. (Arról a marosvásárhelyi gyalázatról – szó sincs megbékélésről – még nagyon sokat fogunk – és még kell is! – beszélni.) Fél szeme kiverése csupán a halál csíráját tudta elültetni benne, s – paradox – ez életet nemzett.
A magyar nyelv, a magyar iskola, a magyar művelődés szépíróként sem utolsó apostola ebben a tragikus közegben érzett rá igazán arra, hogy az írástudó – Zrínyi és Petőfi a példa – nemcsak a szép szó mívese, hanem a cselekvő erkölcs, az akár az élete árán is megvédett közjó fennköltje, egyszerűbb szóval: munkása.
Védője kisebbségének és nemzetének.
Nem a mártírumért teszi, amit tesz, hanem lelke üdvéért. S a „kis halálból” tehát megkezdődött a föltámadás. És Sütő evvel a keserű töltéssel jól sáfárkodott. Magyarán: fiatalkori énjével (amikor is beállt a politika sodrásába, a többség fölszabadulásában a kisebbség fölszabadulását is látva) bátran szembement: lármafa volt abban a közegben, amikor mások tűzoltás helyett ilyen-olyan pipiskedésekkel voltak elfoglalva.
Persze ennek a „gyökeres” fordulatnak számtalan előzménye volt – az Anyám könnyű álmot ígér című regénytől és a nép (a kisebbség) öntudatra ébredését hirdető esszétől, a Perzsáktól („Míg egy népnek titkai vannak, véglegesen nincs meghódítva”) a ragyogó drámákon át (egészen a Sikaszói fenyőforgácsokig és A lőtt lábú madár nyomában – tulajdonképp az Engedjétek hozzám jönni a szavakat szivárványívét folytató – metaforikus esszéig.
Az Illyés által is megcsodált képes beszéd igazságánál jobban – mert nyersebben – vérző szavak (Szemet szóért) és ez idő tájt írott tanulmányai, naplójegyzetei már a szabad szó jegyében születtek. Sütő ezen a széles országútnyi ösvényen menetelt haláláig.
Szabad és virányos volt ez az út. Szükségtelen azon meditálni – az életmű szétbonthatatlan –, hogy a cenzúrát megkerülő metaforikus lépések fontosabbak-e, vagy az 1990 utáni szabad áramlás („szabad rablás” – már ami a rendszer révén a nemzetiség hitét illeti) stílusbravúrokban ugyancsak nem szűkölködő futamai.
Különben is, úgy volt szabad Sütő számára az út, hogy az elhallgatás tüskéivel – az Igaz Szó utódja, a Látó egyetlen sorát sem közölte – volt kikövezve. S a „virágokat” meg a fenyegetéseket: szekusok és szekus közeli (ébredj: a magyarországi bozótokban is megbúvó) vadállatok hol halkabb, hol hangosabb üvöltése jelentette.
Úgy látszik, ilyen világban élünk: a szellem embere, nem kis bátorságot erőltetve magára, csak akkor tud hite és erkölcse szerint megnyilvánulni, ha figyelmen kívül hagyja a jól fizetett, a „világbékét” több oldalról kapott pénz alapján védő zsoldosokat.
Volt, van – és még sokáig lesz is – mire vigyázni.
Mert Sütő András – akárhogyan ítéltessék is meg politikai szerepvállalása – lázadó volt.
Zsiga báró – Kemény Zsigmond – sírja, ott Pusztakamaráson, szemét annyira égette, hogy (ebben Illyés is példája volt) sosem a hatalom kegyeltjeire, hanem a kakasülők népére gondolt.
Hosszú utat kellett megtennie ezért a szenvedést szenvedéssel jutalmazó bölcsességért? Nem tudom. De ahogyan, Tamási csillámait sem megtagadva, rátalált a maga nyelvére – a humor, akár fájdalommal telítve, a sors vargabetűin keresztül hágó életbölcsesség –, kikerekedett életfilozófiája, nemzetiségkrónikási, történelmi hitelességű szerepe: nem csupán őrizni kell, de minden minutában ébren tartani a jövőnket megalapozó múltat.
Azért tekintett be szívesen Kós Károly „kovácsolt vaskapu-rengetegébe”, hogy a magatartás fegyelmén túl a Trianon elleni védekezés – építenünk kell – hathatós módozatait továbbadhassa. Azért fürdött meg Tamási Áron – a színház zsinórpadlásán túli, valójában az égig terjedő szabadság – medencéjében, hogy a theátrumi góbéságokon kívül újra és újra tanúja lehessen a szépíró módjára művelt publicisztika (Virrasztás) mindennél hatásosabb fegyverélesítésének.
Humorral hajdanán fecskeszárnyú szemöldököt rajzolt az égre, hogy evvel a feketék feketéjében is színeket őrző szénrúddal később a garasos nyugalomból termett lázadás nem kevés drámát izzó lázgörbéjét vethesse papírra. Valójában sosem az évezredes tengerforgás által lekerekített kavics érdekelte, sokkal inkább az az érdes kő, amely ugyanazon igazság mindkét sarkát magában foglalta.
Zseniálisabb előadásokat magyar színpadon még nem láttam Harag György kolozsvári Sütő-interpretálásainál. Kolhaas és Nagelschmidt (Egy lócsiszár virágvasárnapja), Kálvin és Szervét (Csillag a máglyán), Káin és Ábel (Káin és Ábel) összeütközései – halálos kimenetelű csatái – gyöngyözték ki végül is a Sütő András-i igazságot: a bennünk lévő jó és rossz, a rendet igénylő (akár pillanatnyi) befalazás és a koponya csontjait minden pillanatban költői hevülettel – az álmodás jogával – tágítani igyekvő elme forradalmi koccanásait.
Ezektől a koccanásoktól, mert gyakran Himalája találkozott Himalájával, országok s földrészek mentek tönkre. Természetesen nem csupán a földrajz oldaláról, hanem az életvitelek, gondolkodásmódok, nemzetiségi stratégiák ütközései révén, a könnyen vagy nehezen hancúrozó, a politika által feltüzelt vagy megtévesztett ember porszem voltának „igénybevételével”.
Ám Sütő nem törődött a Nagy Romlással, nyakába szakadhatott bármi: az ember szabadságra való jogát hirdette.
Az iskola, a nyelv, a templom jogát.
A szabadság vizét hordozó Nyikó talán (?) még kikanalazható volt – Tamásira ott is, és itt is vasabroncsos pribékek igencsak ügyeltek –, de a Marosban, legyen medre olykor sovány, végig ott fog folyni a hullámokat duzzasztva Sütő kivert szemének kékje.
Könyv és gyertya világossága ugyancsak táplálja ezt a folyamatot, hiszen a világos, a halknál is halkabb csöndnél nincs hathatósabb – a zsarnok ítélkezőt igazságos ítéletre kényszerítő – fegyver.
Egyik legszebb próza-poétikai művéből csent, a magyar nyelv szépségét oly sokszor megcsillantó csillámmal könyörgök mindenkihez – aki hallja, adj át! –, engedjétek hozzá a szavakat! Mert eddig csak engedgettétek.
Hadd legyen nyugalma, szép álma, ott lent is, a Bolyaik sírjának közelében a marosvásárhelyi református temetőben!
Eddig testét, szavait kaszaboltátok, most már legyen vége az irtásnak!
Hadd burkolóddzék abba, ami élete volt, és nekünk – remélhetően míg magyar nyelv lesz – életünk lesz: szavainak melegébe.
