Szilágyi Zsófia Júlia

Az alanyiság börtöne

Szilágyi Domokos szerepversei?

    A címben kijelölt versek számbavétele nehézséget jelent, a szerepversekhez rendelt hagyományos irodalomtörténeti felfogás szerint – melyben a költő más helyzetébe, személybe képzelve magát szólal meg – nem könnyű besorolni Szilágyi Domokos verseit. Jelen tanulmány éppen ennek a kategóriának/fogalomnak a tarthatóságát vizsgálja az intertextualitás és a posztmodern felől, rákérdezve a Szilágyi-líra nyelvfelfogására. Amikor tehát szerepversről szólok, akkor kitágítva a terminust szerepeket idéző szövegekről gondolkodom.
    A Szilágyi-recepció érinti a szereplíra kérdését, leginkább egy általánosított szerepjátszásról beszél a versekkel kapcsolatban. Cs. Gyimesi Éva monográfiájában¹ csak az egyes versek esetében, mint verstípust említi, külön nem foglalkozik a szerepversek poétikai, esetleg ars poeticai vonatkozásával. Kántor Lajos többször szól a szerepjátszásról a Szilágyi-versek vonatkozásában. „Beleképzeléses”-nek tartja a Bartók Amerikában, a Halál árnyéka vagy a Francia repülő Tunisz felett című verseket.² Jakab Judit³ a kultúrélmények alapján két fő kategóriát különít el, a történelmi helyzeteket és az európai vagy magyar kultúrkör alakjait megidéző verseket; Bertha Zoltán az „átképzelés és belehelyezkedés egyetemes lírai részvétéről” beszél a „helyzet-, szerep- és stílusjátékok ezernyi változatában”.⁴
    De a hagyományos szereplíra felől tekintett Szilágyi-versek hiányérzetet okoznak, amit a különböző megközelítések, kérdésfeltevések szerint különböző terminusokkal igyekeznek megnevezni. Azt a viszonyt, mely szerep és beszélő között kialakul a játék, az irónia és az intellektualitás, a szerkezeti eljárásokat, mellyel megidézi, beemeli a helyzetet, szerepet a szövegbe a polifónia, a kollázs fogalmával írják körül.
    Szilágyi Domokos szerepjátszásának sikertelenségét – mert mindig kilóg a komolyság – a Weöres Sándor-i tökéletes szerepjátszással ellentételezik⁵, azaz a költőt keresik a megszólaló én mögött. Szilágyi Domokos – állítják – éppen arra volt képtelen, hogy játsszon, azaz önfeledten szabaduljon el énjétől, nem egész szerepekbe bújt, hanem csak a negatív elemekre reflektált.⁶ Jakab Judit érvei is összecsengenek a fentiekkel. Szilágyi Domokos lényegében nem vált alakot, mindig ugyanazt alakítja, szerepei csupán virtuálisak, „...a rendkívül intellektuális költő kultúrélményeiből származnak”.⁷ Az interpretációkban tehát a szereplíra a komolytalanság, a könnyedség, a játékosság negatív tartalmaival keveredik, ami ellen a költő önazonossága jelent biztosítékot.
    A Felezőidő versei olvastán azonban megbicsaklik a Szilágyi-versekkel szemben kialakított interpretációs stratégia: Kántor Lajos e kötet kapcsán épp a szerepjátszás vádja alól próbálja felmenteni a költőt. A jól sikerült szerepverseken, a Weöres Sándor dicsőségét megirigyelt költő⁸ régi énjét kéri számon⁹: „Kedves, nagyszerű játék, de hogyan alkalmazható rá az annyiszor idézett, korai Szilágyi-vers tudomásunk szerint mindmáig érvényes intelme: »Én játszom ugyan, / de ti / vegyetek komolyan«?” Jakab Judit is a „rokokó szerelmi líra nyugalom- és boldogságkereső attitűd” költői álruhájáról beszél a Felezőidő verseiről szólva.¹⁰

    Térjünk vissza az Álom és értelemhez, ahol a Felezőidőről Cs. Gyimesi a következőket írja: „A költő személyes sorsának meghatározottságából, alanyisága börtönéből mintegy kilépve a legkülönfélébb szerepekbe költözik.”¹¹ Érvelése szerint ebben a kötetben a játék öncélúbb, a nyelv anyagszerűségét előtérbe állító, az egzisztenciális gondokon való felülemelkedést jelző szövegkezelés jellemzi Szilágyi verseit. A fejezet végén¹², a kezdetben egymást kizáró fogalmakat azonban összebékíti a szerző: „Játék és élet itt már egyet jelent...”¹³ – a kör bezárul. A nyelv(i játék), a nyelv által teremthető univerzum kerül előtérbe. Ezt a nyelvi átlátszatlanságot, nyelvspecifikusságot s az újszerű alanykoncepciót köti a posztmodern fogalmához.
    Erről a pontról látom a szerepversekről való diskurzus elindításának lehetőségét.

    Szilágyi Domokosnál szembeötlő az idézetek, az idegen szövegek, allúziók, parafrázisok meghatározó szerepe, a sokszínű, változatos formakészlet, a (főleg magyar) irodalomtörténet hagyományával teremtett kapcsolat.
    A recepció a hagyományértés, -újraértelmezés felől tekint az idézett szövegekre, a lírai beszédmódot a szerepjátszás fogalmával írja le; jól megszerkesztett versekről beszél, melyekben az intertextek sohasem öncélúak, szerves egységgé konstruált költeményekbe illeszkednek valamiféle többlettartalommal. A többlettartalom értelmezése általában a megidézett személyén keresztül történik, Szilágyi Domokos hagyományhoz fűződő kapcsolatát próbálják a – már-már fogalommá kristályosodott – nevek alapján feltérképezni, s ennek leginkább etikai vetületét értelmezik, értékelik. Ebből a nézőpontból az idézett szöveg, metaszöveg, pretextus, a megidézett szerep mindig másodlagos a főszöveggel szemben. A hierarchikus viszony kiterjed az én-felfogásra is, a lírai én integrálja a megidézett szerep énjét. Ennek fényében érthető az a bizonytalanság, mely a fiktív szerepek, teremtett alakok, „komolytalan” szerepek körül alakult ki.
    Mert a szerepvers annak 19. sz-i értelmében egységes költői szubjektumot feltételez, mely azonosul (metaforikus viszonyba lép) a szereppel, a monologikus beszédmód az én szubsztancialitását biztosítja. Az idézett, megidézett szövegek, szerepek nem a széttartást, ambivalenciát, az identitás szétesését szolgálják, a hagyományt, a toposzt a megszólaló szubjektumra vonatkoztatják.
    Hipotézisem szerint Szilágyi szereplírája csak alkalmasabb terminus híján nevezhető annak. Olyan líramodellről van szó, melyben a szöveg, a vers, az írás fokozatosan ontológiai kategória lesz, a versírás, a szövegalkotás öndefiníció.¹⁴ Ebben az összefüggésben az intertextualitás poétikája¹⁵ ad értelmezési keretet, s így a „szerepvers” az intertextualitás egyik formája, típusa, lehetősége. Értem ezt úgy, hogy az én(ek) megteremtése nem szerepben, hanem szövegek sokaságában, intertextek révén valósul meg. Ez a megközelítés – véleményem szerint – feloldja azt az ambivalenciát, mely a szereplíra kategóriájának alkalmazásával az egységes beszédmódot és vershelyzetet, az önazonos szubjektumot kívánja meg.
    Pécsi Györgyi Szilágyi ars poeticájának változásáról szóló tanulmánya¹⁶ egy képviseleti költőről beszél, aki a kezdeti „én a költő beszélek” vershelyzetből fokozatosan kihátrál, hogy posztumusz kötetében már „csak” szerep-ars poeticákban valljon. A meggyőző gondolatmenet egy a kezdetben többes számban gondolkodó, jövőbe vetett hittel a jobb világ reményében szószóló költőt mutat. Ez a versfelfogás direkt beszédmódot kíván, a korai Szilágyi-lírára nem is igen jellemző az intertextualitás, s az így megalkotott szerepek, a nézőpontváltás és az irónia is csak fokozatosan lesz hangnemének sajátja. A váteszi költői program, a világmegváltó hit visszavonásával (99. o.) egyidejűleg a lírai én is visszavonul, sokkal rejtettebb, problematikusabb lesz, nem tartom tehát a bevezetőben jelzett alanyiságot konstans sajátosságnak (87. o.).
    A Búcsú a trópusoktól című kötetet tekinthetjük a Szilágyi-líra fordulópontjának, melyben a Bartók Amerikában, vagy A láz enciklopédiájában¹⁷ már megelőlegezett megsokszorozott nézőpont, az intertextuális eljárások szaporodása, a váteszi lendület megkérdőjelezése programszerűen jelentkezik. A próféta című vers a szerepversek vonatkozásában is hasonlóan emblematikus.

    A próféta egyes szám első személyű, vallomásos versben próbál meggyőzni minket arról, hogy tudta az Igét. Az Igét, amely nem a költészet lehetőségét, sokkal inkább valami tudás, a halál, tehát a világ rendjének tudását jelenti. „Az Ige, igen. / Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés!” – így lehet, hogy a kifejezéseket, szavakat, stílusokat, szituációkat költészetébe integráló Szilágyi Domokos-i szövegek a megismerhetőség és birtokba vehetőség eszközei – nem hagyományőrzés vagy morális kérdés, illetve csak annyiban, amennyiben emberi átok az értelem, a megismerni vágyás, tehát emberi lényünk állandó kényszere, örökölt muszáj („minden fájást muszáj megfájnom”).
    A prófétában Tóth Árpád 1918-as verse, A holdkóros apród balladájának egy versszaka ismétlődik meg. Az eredeti történet csiklandós móka csattanós zárlattal. Sem hangvételében, sem tartalmában nem kapcsolódik az idézett, a „talált” szöveg – a gazdag magyar profetikus költészeti hagyomány bőven kínált volna párhuzamokat. Azzal, hogy kiemeli az adott versszakot eredeti közegéből és megismétli, a megoldhatatlannak látszó probléma témája kerül előtérbe, de az eredeti szöveggel összevetve ironizálja az égi távlatokban megoldást kereső bölcs(ek) és a megoldás nagyon is földi voltát. Mindez tovább tágítja az amúgy is ironikus, profán hangvételű szöveget. A Próféta, azaz a váteszi költőszerep és az Ige mint a megismerés, a referencialitás jelentéskörei fokozatosan omlanak el.
    „Emlékezés, érzés, tudás, fű, ágy és minden, ami kitölti az űrt / közöttük, születés, szerelem, halál, gabona, szép szó, / vadászgép, szerelem, hulla, gabona, kín, gyöngédség, / verejték, pipacs, halálfélelem, fű, ágy, emlékezés – érzés – / tudás: / honnan pattant ki az Ige?” ellenébe „Emlékezés? Érzés? Tudás? Fű? Szerelem? Sejtés? Pipacs? / – fontos ez?” kérdést veti a vers végén, s ami megmarad, az „ég kék, föld / zöld, pacsirta szól a fán” kiüresedett közhelyei. A babitsi hiszem, hogy érdemes (Örökkék ég a felhők mögött) igéjét veszti el a vers végére.

    Korai szerepek. Szubjektumfelfogásában, nyelvhasználatában A próféta előtti valódi szerepversek a Siratóének 1456-ból (1956) és a Gyöngyöm-társam (Fagyöngy, 1971) vagy a Meştrović: Jób. Az első versben a felütés határozza meg a beszélőt, egy lantos-krónikást, ki a meghalt törökverőt, Hunyadi Jánost siratja, emlékét énekli. A Gyöngyöm-társam esetében az alcím azonosítja a beszélőt, a Jób-versben a cím jelöli meg. Az első két szöveg a formai, nyelvi archaizálás eszközével él, a vershelyzet, az egyes szám első személy így válik szereppé. A nézőpont a vállalt szerepnek megfelelően statikus, nem válik többszólamúvá a szöveg, megtörténik az azonosulás. A Jób-történetben egy narrátor teremti meg a vershelyzetet s az egyes szám első személyű megszólalás lehetőségét a csekély mértékben archaizáló versben. Ezekről a versekről elmondható, hogy „keretek és eszközök, hogy bennük és általuk az ember szembenézzen egy-egy alapvető helyzettel és állapottal”.¹⁸

    A Szerelmek tánca, majd a Sajtóértekezlet verse, a Bartók Amerikában viszont – ahogy említettem – előremutató költészeti eljárásokat alkalmaz. A bartóki kompozíciós sajátosságok átvétele jelent itt újfajta idézéstechnikát a narratív, egyes szám harmadik személyben, néhol egyes szám második személyű megszólítással, tehát nem énszerepként írott hosszúversben. A zenei kompozíciós párhuzam¹⁹ nemcsak a bartóki „szerep”, hanem a zenei intertextualitásnak mint művészi, esztétikai tevékenységnek az előtérbe állítása. „Fából faragott fájdalom, / kőbe kalapált gyűlölet, / allegro-barbaro-jelen, / polifón álom, ó, jövő, rezdülj végig, / a megismeréstől a fölismerésig, / a céltudatos húrokon! / Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” – a megfogalmazott és prózai részben megismételt cél tehát a megismerés és felismerés, a végtelen meghódítása. A bartóki út megidézése (Fából faragott királyfi, Allegro Barbaro) és a komponálási (polifon technika) a versben magát az alkotást tematizálja, a világ újraköltését, melynek a vers maga is példája, így érvel az alkotás mellett. Bartók a világban adott otthontalanságot és idegenséget legyőzni tudó alkotás, a művészi nyelvet a világgal szemben felmutatni képes szimbólumként áll elő a szövegek által, nem jelölhető ki egy szerep-szólam versben. Az „amerikaiak közt egy európai” jelöletlen idézése összeolvasva a „fehérek közt egy európai” József Attila-versrészlettel a jelképes és nem valós életrajzi-földrajzi szituációhoz kötött számkivetettség jelentését sugalmazza, ami szintén eltávolítja a szöveget a konkrét szereptől.

    A Láz enciklopédiájának Don Quijote szerenádja a kötet szerkezetére rímelve az explicit megfogalmazás ellenére ki-kizökkent a szituációból; nemcsak a szövegszinten „tökéletlen” stilizáció, hanem a közbevetések is kibeszélnek a versből. A vers párjában, a Don Quijote végrendeletében a felütés egyes szám első személyben, la Mancha grófként szól. Az előző vers azonban már kijelölte azt a távolságot, ahonnan most nekikezdünk a versolvasásnak. S nem csalódunk, a már megedzett olvasó csupasz szavakat lát egymás mellett-alatt. Szavakat szintaxis nélkül, a grammatika semmilyen szinten nem segít kohéziót teremteni. A Don Quijote-szerep fiktív volta a lírai ént végképp háttérben tartja, s a nyelv referencialitását minimálisra csökkenti. Ezzel a szöveget jelöli ki a létezés/létezhetőség terepeként. Ezt a reprezentálást, majd visszavonást jelzi a hős Don Quijote fejfájának felirata, bár „nincs is fejfája.”

    Kései szerepek. Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből. Ebben a versben tipográfiailag is szembeötlő az idézetek, átvételek nagy száma. Vörösmartytól, Vörösmartyról szólnak a szövegek. Érdekes szinonimája lesz ez a vers a költészet, hagyomány, kultúra, életrajz sajátosan összefonódó szövetének, mely egy költő életművét jelenti. A Batsányi-idézet pontosan belehelyezi Vörösmartyt, a költőt abba a vátesz-költő vonulatba, mely a bizakodó, öntudatára ébredt nemzetnek a jobb kor eljövetelét hirdeti a felvilágosodás kora óta. Sajátos párbeszéd a vers a költői hagyatékkal, az eredeti szövegeket (töredékeket), a szekunder irodalmat és saját reflexióit ötvözi, ezzel egy sajátos olvasatot alakít ki. Vizuálisan elkülöníti a szövegegységeket, az önkényes sorrendiség és a kihagyások, kiemelések megkérdőjelezik az immanens szöveg létét. Fontosnak tartom kiemelni a Szerb Antal-féle irodalomtörténeti szövegnek és a lexikon szócikk-részleteinek beemelését a műbe. Ezek a metatextek éppúgy részei olvasatainknak, mint az elsődleges szövegek, ezek azok, amelyek az ünnep, a jövőben kiteljesedő megújulás lehetőségét kapcsolták össze (egyoldalúan) Vörösmarty nevével.
    A Guttenberg-albumba epigrammából az anaforikusan ismétlődő feltételes modalitású „Majd ha...” sorozatot nem szakítja meg az eredeti variáció szerint, nem akar végső értéket kijelölni (igazság), az ellipszis, az ismétlés megakasztása végtelen számú, a költeménybe beleíródható feltételes mellékmondatot implikál. Ezzel teljesen kitolja, lehetetlennek sugallja e jövő beteljesedését. Az eredeti kontextusban Guttenbergre vonatkozó utolsó két sor ebbe a szövegbe emelve egyértelműen Vörösmartyra utal, a jelen olvasója számára ő vette át Guttenberg szimbolikus feladatát. A vers leképezi és ütközteti ezt a hagyományozott, versek és értelmezések dialógusából bennünk alakuló folyamatot.
    Az Apokrif Batsányi-idézettel kezdődik és azzal is zárul, az eredeti A látó című vers szerkezetét felidézve, a keret közé szorult tartalmak ellentéte, természetesen a refrén jelentését is módosítja. Az utolsó sort („S előbb, mint e század végső pontjára hág.”), a kijelentés bizonyosságával megfogalmazott zárást elhagyja, a mottó megcsonkulva tér vissza, kimondhatatlannak tételezve a prófétai szavakat.
    Szerepversnek, Vörösmarty álarca mögül megszólaló versnek tekinteni nem lehet ezt a költeményt, amelyben „A megidézettek a példa és a tanulság erejével segítik át saját válságain”, vagy amelyben „Az egyetemes és nemzeti gondokat felvállaló szerepkört”²⁰ játszaná el a költő. Az örökségként belénk ivódott ünnep lehetőségével vitázik a költő, versek sugallta remény és a valóságos költői sors ellentételezésével is erre kérdez rá. Olvassuk újra az Őrültek című részt az Emeletek avagy A láz enciklopédiájából! Hírneves halottak láncolata őrzi azt a vak hitet, „hogy megjavul talán / ez a koszos emberiség”. A kérdés: „ki hintette el a hitet / belétek: hogy még akkor is! / úgy is érte, ha ellene! (...) és, és, és – mi lesz?”, megválaszolatlan marad, a kérdést megfogalmazó lírai én beáll a váltófutók közé, de nézőpontja nem egységes, kívülről is látja/láttatja a futást és ebből a külső(?) nézőpontból érti újra Szilágyi Domokos a Batsányi–Vörösmarty–Szilágyi ünnep-motívumot, hinni-kényszert.

    A Törpe eclogát is szerepversként tartják számon: „Elődök példáin keresztül, közvetve vall.”²¹ Itt a megidézés sokkal inkább egy Radnóti személyével azonosított szituációra korlátozódik, kevésbé szerteágazó a vers, a helyszínt, a szituációt, a formát, a felmutatott értékeket parafrazálja Szilágyi Domokos, azt, hogy minden körülmények közt érték, tett²² az emberi szó. A verseket az utolsó pillanatig fogalmazó, abból vigaszt, hitet merítő, emberségével tüntető, a szavakba, versbe menekülő költő kifejezési képtelenségével ér véget a költemény. Az írni kell imperatívusza az írni nem tudás kétségbeesett felkiáltásával zárul. A költemény az utolsó sorral a megrendítő élményt, Bálint György eltűnését (Ötödik ecloga) feldolgozni képtelen, verssé szublimálni lehetetlen állapotának gyötrelmét idézi. A szó, a vers mint teremtett világ áll(na) szemben a valósággal.
    A vershelyzet megteremtése itt nem idézetekkel működik, hanem a versforma és a motívumok segítségével evokálja Radnótit. A technika jól tükrözi a hagyomány Radnóti-képét, melyben egy a sötét barakkszobában kucorgó, rendületlenül verset faragó költő alakja bontakozik ki. Ez a magatartás, a szó embert megtartó hatalma vált az irodalmi köztudat részévé, ennek ellenébe veti oda az egyetlen szó szerinti idézetet Szilágyi Domokos – „Mégsem tudok írni ma rólad!” – újraolvasásra, nyitottságra szólítva minket. Így nem a végsőkig életben tartó verseket író Radnótit, hanem az alkotással a halált legyőzni, életet adni-írni nem tudó költőt olvashatjuk a sorokból.²³

    Az idézett versek²⁴ s az evokált szerepek, szituációk sora az intertextualitás sokféleségéből és annak működésmódjából, poétikai funkciójából kívánt szemlét tartani. Mindezek alapján összegezhető, hogy a szereplíra hagyományos horizontja szűkíti a versek értelmezési lehetőségeit.²⁵ Az intertextualitás azért tekinthető releváns megközelítési szempontnak, mert a versek szövegszerűségére koncentrál, s nem egy személyközpontú líra elvárásait szembesíti a versekkel. A metaforaként működtetett szerep, az azonosulás, a jelenlét helyett egyfajta metonimikus viszony érhető tetten a nyelvileg megteremtett „szerep” és a lírai én(ek) között.²⁶ A posztmodern episztémé alapvető poétikai eljárásának tekinthető az intertextualitás, s ezért könnyen kínálja ezt a címkét. A különböző posztmodern elméletek egyetlen közös eredőjeként azonban éppen az ontológiai elbizonytalanodás, a központ hiánya nevezhető meg, jelölhető ki, s így Szilágyi szövegközpontúsága annak ellentmond. A mondhatóság igénye-szabadsága szervezik Szilágyi Domokos verseit, melyekre inkább a késő modern szubjektumválsága és nyelvszemlélete jellemző sokszor a posztmodernt megelőlegező játékossággal. Az azonban biztos, hogy éppen a szövegben létezés, a nyelv megtartó erejébe vetett bizalom megingása látszik a végső állomásnak.

¹ Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem. Kriterion, Bukarest, 1990.
² Kántor Lajos: Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? Balassi, Budapest, 1996.
³ Jakab Judit: Játsszuk, ami nincs, de lehetne. Egyetemi Könyvtár Évkönyvei/7–8, Budapest, 1997.
⁴ Bertha Zoltán: „minden véges megalkuvás” = B. Z.: A szellem jelzőfényei. JAK Füzetek, Magvető, Budapest, 1988.
⁵ Pl.: Bertha Zoltán: „lelki alapjaiban tér el a weörösi játék természetétől” – Bertha: Im.: 114. o.
⁶ Bertha: Im.: 108. o.
⁷ Jakab: Im.: 226. o.
⁸ Kántor: Im.: 81. o.
⁹ „a megszólalás modusa pedig maga az a hang vagy hangnem (az esetek nagy többségében persze: többes számban!), melyet a költő „saját” (vagy épp ellenkezőleg, kritikai éllel: „még nem saját” vagy „idegen”) hangjaként szeretünk azonosítani...” 90–91. o. – Margócsy István: Petőfi Sándor, Kísérlet. Korona, Budapest, 1999.
¹⁰ Jakab: Im.: 227. o.
¹¹ Cs. Gyimesi: Im.: 126. o.
¹² A játék szabadsága című fejezet Cs. Gyimesi: Im.: 125–134. o.
¹³ Jakab Judit egzisztencialista játékfelfogásról beszél: „[a játék] Egzisztencialista érvényt ölt magára, és a költő azt pótolja vele, ami a leginkább ellehetetlenült: valódi életét.” – Jakab: Im.: 218. o.
¹⁴ Balázs Imre József: „A Hogyan írjunk verset vagy a kései szerepversek azt tanúsítják, hogy a költő érdeklődése az episztemológiai felől („érdekeltek bölcs kínjaid, megismerés!”) az ontológiai irányába mozdult el – a nyelvi létezés, a megteremtettség problémái egyre hangsúlyosabbá válnak játékos vagy imitációs verseiben.” – B. I. J.: Vázlat az erdélyi magyar költészetről (1918–2000) = http://www.korunk.org/11_2001/folyo_d.htm
¹⁵ Itt nem abban az irodalomelméleti értelemben használom a fogalmat, mely az intertextualitást az irodalom létmódjaként vagy az olvasás metaforájaként értelmezi.
¹⁶ Pécsi Györgyi: „s ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?”, Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról = P. GY.: Olvasópróbák. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1994.
¹⁷ Pécsi Györgyi (Im.:) és Kis Pintér Imre (Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” in. K. P. I.: Esélyek. Magvető, Budapest, 1990.) is inkább itt érzékeli a fordulópontot.
¹⁸ Németh G: Béla: Az elgondolhatatlan álorcái = N. G. B.: Századutóról – századelőről. Magvető, Budapest, 1985.
¹⁹ A Bartók Amerikában című vers bartóki parafrázis, „a disszonáns alkotóelemek pontos megkomponált felsorakoztatása” jellemzi mindkettőjüket – Treuer Mária: Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című versének megközelítése. Új Forrás 1982/4, 76–80. o.
²⁰ Jakab: Im.: 229. o.
²¹ Cs. Gyimesi: Im.: 137.o.
²² Az ilyen következtetések levonására csábít az a tény, hogy Szilágyi Domokos maga is nyilatkozott a szó tett értékéről, például a témánál maradva Radnóti költészetével kapcsolatban is: „Radnóti logosza is tett volt, nem pedig írott malaszt.” – Szilágyi Domokos: Bevezetés Radnóti Miklós válogatott versek és műfordítások című kötetéhez. Kriterion, Bukarest, 1976. (243. o.)
²³ Tehát vitatkozom Jakab Judittal, aki szerint „a biztos halál tudatát itt is az alkotás hite és etikája enyhíti” (Jakab: Im.: 229. o.), és Pécsi Györgyivel, aki így fogalmaz: „Az ő dolga addig is […] verset írni, virrasztást dokumentálni” (Pécsi: Im.: 110. o.).
²⁴ A tárgyalt versek kanonizálódtak, a hangsúlyok az Összegyűjtött versek és a legfrissebb életrajzi dokumentumok alapján eltolódhatnak, a nyelvhasználati kérdéseket azonban nem érinthetik.
²⁵ Az általánostíás persze nem jelent teljes (sem diakrón, sem szinkron) egyneműséget a Szilágyi-lírában, költészetének tendenciáját jellemzem.
²⁶ Itt párhuzam kínálkozik Ihab Hassan modern-posztmodern jegyeinek felsorolásával, de ez nem jelenti a Szilágyi szerepversek posztmodernitását. (Ld.: Ihab Hassan: A posztmodernizmus egy lehetséges fogalma felé = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk.: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László, Osiris, Budapest, 2002.)