Balázs Imre József

„Lássuk, ki bírja tovább”

Szilágyi Domokos-levelek 1975-ből és 1976-ból

    Szilágyi Domokos Nagysomkúton született, de négy hónapos korában szülei Magyarláposra költöztek: harmincegy jelentkező közül a település református gyülekezete az édesapját választotta lelkipásztorául.¹ Ezért mondhatta később Szilágyi, hogy neki tulajdonképpen nincs is szülőföldje, vagy ha van, akkor az inkább Lápos, mint az a helység, ahol született: „Nagysomkúton születtem, de nevén kívül egyebet nem tudok róla. Pár hónapos voltam, midőn szüleim Magyarláposra költöztek. Ebben a Cibles alji, vegyes lakosságú községben nőttem föl (járási székhely volt; néhány éve városi rangra emelték); és hát tulajdonképpen ezt tarthatom szülőföldemnek. Nyelvileg a szó mezőségi és meglehetősen romlott; de annak idején (a negyvenes évek végén) erős hagyományőrző volt – akadtak még, akik népviseletben jártak (alföldiben: borjúszájú ing, bő gatya, pitykés mellény, árvalányhajas pörge kalap – falu végére járt az iskola tánccsoportja jelmezért).”²
    1993-ban Nagybányán jelent meg egy füzetnyi terjedelmű alkalmi kiadvány, In memoriam Szilágyi Domokos (1938–1976) címmel.³ Ebben olvasom a következőket: „Az első pedagógus, aki felfigyelt tehetségére, Pakutsné Joó Zsuzsanna volt. Öreg ház a Domokos felé vezető úton. Rendezett udvar, minden a helyén, pedig az idős tanítónőt már jó ideje szinte teljesen ágyhoz köti a kór. Körülötte mindenhol könyv, újság. Áprily Lajos, Ady, Babits, Kovács Dezső és természetesen Szilágyi Domokos. A költő életei két példányban is. A falon az egykori kedvelt tanítvány fényképe főhelyen. Szidja a postát, hogy kedvenc hazai és külföldi kiadványok most már egyáltalán nem jönnek, s ráadásul néhány napja a telefon is elnémult. Amikor Domira terelődik a szó, így emlékezik:
    – Engedelmes fiú, kiváló tanítvány volt. Minden érdekelte. Az első osztályban már Karácsonyra bevágta a teljes ábécét, s attól a pillanattól kezdve nem volt könyv a környéken, amit el ne olvasott volna. Azt hiszem, a verseléshez én adtam az első szikrát. Fogalmazást olvasott fel nagyon szép magyarsággal. Megkérdeztem, miért nem írod meg versben. Megírta. Volt néhány tulajdonsága, ami már akkor jelezte, hogy igen érzékeny lelkületű. A testvérei közül az ikrekre volt mindig ki, ökröknek titulálta őket. Kisebbek voltak, s emiatt talán több jutott nekik a szülői szeretetből, gondoskodásból. Ezt Szisz láthatóan nem vette jó néven. Általában nagyon jó lélek volt, szívesen segített a gyengébbeknek. De ha úgy érezte, hogy az igazságérzete valamilyen formában csorbát szenved, egészen durva módon is megpróbálta megvédeni az igazát.”⁴
    A cikkben említett rendezett udvaron, a könyvekkel és újságokkal teli szobában gyerekkoromban évente több hetet töltöttem, a tanítónő, Pakutsné Joó Zsuzsánna, aki itt emlékeiről beszél, történetesen a nagyanyám. Akár túlságosan is élesnek, kiszínezettnek tűnhetnének az emlékek. Hogy sejtésem szerint mégsem azok, azt az egykori tanítónő Szilágyi családdal fenntartott több évtizedes kapcsolatának nyomaiból következtetem ki csupán. A hagyatékában több mint húsz levél és levelezőlap maradt fenn, amelyeket Szilágyi Domokos írt neki. Két levél a hatvanas évekből származik, de tanítónője azok közé tartozott, akiknek nyugati útjáról (Oslóból, Salzburgból) képeslapokat is küldött Szilágyi 1972-ben. A levelezés 1975-ben és 1976-ban, Szilágyi életének utolsó két esztendejében vált intenzívebbé – ebben az időszakban személyesen is többször találkozhattak, Kolozsváron és Magyarláposon.
    Egy ismert költő és egykori tanítónője közötti kapcsolat akár teljesen formális, a kölcsönös tisztelet határain belül maradó viszony is lehetett volna. Hogy ez nem teljesen így volt, arról a levelek szövegén túl Nagy Mária emlékei is tanúskodhatnak.⁵ Vagy a Szilágyi Domokos édesanyjának ugyancsak rendszeres, Láposra írt levelei. „Kár volt engem betűvetésre tanítani, mert most is azt nyögöm” – írta a Sajtóértekezlet című válogatott kötet dedikációjaként „Zsuzsika néninek”, akinek könyvespolcain ott sorakozott gyakorlatilag a teljes Szilágyi-életmű. Meg-megcsillan a levelezésben (ahogy ebben a dedikációban is) az a fanyar humor, amely olyannyira jellemző a Szilágyi-versek világára.
    A levelezésben a volt tanítónőnek a szeretet, a bölcsesség, a teljes elfogadás hangneme jutott (fennmaradt egy-két levélfogalmazvány is a papírok, újságkivágások, kézzel másolt Szilágyi-írások között), szükségszerűen. És még valami. A szelíd provokáció. Hogy az egykori tanítványnak egy-két óvatosan elhelyezett, apró kérdésre válaszolva alkalma legyen arról is írni, hogy a sok szürkének vagy kilátástalannak érzett nap élményével miért éri meg mégis dolgozni, írni. Hogy egyáltalán mivel érdemes foglalkozni. Ezekre reagálva Szilágyi olyan rövid gondolatfutamokat írt ki magából (nyelvről, nyelvtanulásról, zenéről, fordításról, gyermekirodalomról), amelyek egy-egy miniatűr összegzésként hatnak.
    A kolozsvári Helikon 2006/18-as számában megjelent, Szilágyi Domokosnak a Securitatéval fenntartott kapcsolatáról szóló közlemény óta egyre kevésbé megkerülhető, hogy Szilágyi Domokos művei mellett a személyiségéről is többet igyekezzünk megtudni. Valamiképpen értelmezni, indokolni kell a tényt, hogy Szilágyi Domokos besúgó lehetett. Vagy legalább megérteni. Azok a könyvek, kiadványok, amelyekben Szilágyi Domokos-levelek jelentek meg (A költő életei. Szerk. Kántor Lajos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986.; Visszavont remény. Szilágyi Domokos levelei Méliusz Józsefhez. Szerk. Ágoston Vilmos. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.; Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete. Szerk. Pécsi Györgyi. Nap Kiadó, Budapest, 2005.), általában korábbi leveleket közölnek. Az 1975–1976-os időszakról inkább csak Nagy Mária visszaemlékezéseiből,⁶ illetve Czjek Éva emlékeiből és a hozzá írt levelekből⁷ értesülhetünk. Az alábbiakban közölt levelekből reményeim szerint valami más, több is kirajzolódik. Apró, de talán fontos kiegészítésekkel szolgálhatnak Szilágyi Domokos portréjához.


1. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Kolozsvár, 1975. január 13.

Kedves Zsuzsika Néni!

Most érkezett meg a levél, s igyekszem is válaszolni, mert igen-igen elmaradtam, munkában is, levelezésben is. Ez a kis nyavalygás éppen jól jött – bár nem volt kellemes –, hogy pihenjek egy kicsit és főleg olvassak, mert amióta Kolozsvárott vagyok, a szó szoros értelmében nem volt időm rá. (Még a marosvásárhelyi elmeosztályon is dolgoznom kellett, bár a sok hülyítővel nehezen ment. Szerencsére van ott egy rendes kis lelkész hölgy – mármint pszichológus –, Kálmán öcsémnek volt évfolyamtársa a defektológián, aki kényelmes, úri dolgozószobáját átengedte nekem naponta du. 4-től reggel 6-ig. Párnázott ajtó mögött vertem az írógépet, különben csakugyan meghülyültem volna.)
    Egyszóval most üdültem, olvastam éjjel-nappal, így az álmatlanság sem olyan kellemetlen. Csak az a baj, hogy romlik a szemem. – Így telt el a karácsony, az újév napja, buzgó tejivással tarkítva. […]
    Jómagam csak mostanában kezdek ki-kijárni. A lázam úgy múlt el, hogy nem mérem. Különben is folyvást 37°C fölött jár, már vagy 15 esztendeje, semmiféle lázcsökkentő nem nyomja le. Az orvosok falra másznak tőle, nem tudnak rájönni, hogy mitől van. A tüdőmmel nincs baj, reumától esetleg lehet, de hát mégis képtelenség, hogy a legbaromibb gyógyszer sem hat. Hiába vigasztalom őket, hogy nyugodjanak bele, én már belényugodtam. Nagy az Úristen állatkertje, s az orvosok előkelő részleget kaptak benne.
    Ami pedig azt illeti, hogy „most kell igazán lelket oltani az emberekbe” – nos, azt hiszem, ez nagyjából mindig is így volt. Circulus vitiosus ez: az a boldog, akinek nincsenek igényei; viszont akinek nincsenek igényei, az már élőhalott. Ez is állapot, de – szerencsére vagy sem – keveseknek tetszik. Kérdés, kérdés, mindenütt csupa kérdés, válasz helyett is. Hamlet fönséges úr szerint: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?” – Soha olyan kiszolgáltatott nem volt az ember, mint dicső XX. századunkban. Ráknak, hidrogénbombának, a „hivatal packázásainak” (Hamlet) stb. Marad az, amit Babits ír, megrázóan, a gégerák utolsó szakaszában, halálos ágyán: „… szavaim hibátlan / hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran / szólhassak s mint rossz gégémből telik, / és ne fáradjak bele estelig / vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.”
    Hát ennyi. Cipelni kell.

    Kezét csókolja:

Domi.

2. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Marosvásárhely, 1975. május 12.

Kedves Zsuzsika Néni!

Négy napig a fül-orr-gégén leledzettem, kimetszettek az orromból némi túlburjánzásokat (orrkagyló-hipertrófia). „Itthon” (csakugyan jobban érzem magam itt, a külön dolgozószobában, mint ott, egy tízágyas teremben, ahol legalább két táskarádió bömbölt egyszerre – természetesen mindegyik mást. Ezt nevezem polifóniának!) várt egy féltucat levél, köztük a Zsuzsika nénié is. Nagyon örültem neki, és Zsuzsika néni utólagos jóváhagyásával meg fogom mutatni Kingának.
    Erről jut eszembe: 17-én, szombaton, este 6 és 7 között valamikor beszélek róla (is) a marosvásárhelyi rádióban (középhullám, 330 m). Ugyanaz a hullámhossza Kolozsvárnak is; váltogatják egymást.
    Most nem panaszkodom, elég jól vagyok, éppen össze akarnak hozni egy fizioterápiás orvossal. Ám lássuk; a gerincem ilyen: ? – konvex, tehát oldalra ferdül.
    Ami Kobakot – azaz egyszülött fiamat, Géza Attilát – illeti, egyetlen képe van nálam; elküldöm, de vissza fogom kérni, mert nekem dedikálta. Esetleg Láposon lehetne másolatot készíttetni? Mert itt a film is hiánycikk.
    Örülök, hogy a Creanga˘-monográfiának akadt olvasója; azt hiszem, rajtunk kívül nem is akad más. Én mindenesetre élveztem a munkát. Most került ki a sajtó alól egy şt. Aug. Doinaş fordításkötetem, sajtó alatt egy Whitman (Legszebb versek-sorozat), és most Lucian Blagából válogatok és fordítok egy prózakötetet.
    Ami a tehetség kérdését illeti: Illyés Gyula szerint a zsenialitás = 10% tehetség + 90% szorgalom. Talán igaza van, én legalábbis úgy gondolom.

    Jóska bácsit köszönti, Zsuzsika néninek kézcsók:

Domi.

    Ui: A borítékot kénytelen voltam fölbontani, mert kifeledtem a képet.


3. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Marosvásárhely, 1975. május 20.

Kedves Zsuzsika Néni!

A levlap az utolsó előtti pillanatban érkezett, ti. holnapután (péntek, szerencsés nap) eltávozom e kies Betlehemből (a Lear királyban: Bedlam = ’tébolyda’; ma már kis kezdőbetűvel írják. S még mondja valaki, hogy az angol konzervatív! Pár hónapja belekaptam a franciába; kiderült, hogy írásmódja sokkalta hagyományőrzőbb, mint az angolé. Most az a helyzet, hogy Szász Kálmán nagybátyámmal nemzetközi levelezést folytatok: ő franciául ír nekem, én angolul válaszolok és viszont). […]
    Közben sikerült dolgoznom a lelkész-(pszichológus-)nő szobájában. Megírtam 700 sornyi verset a Plugor-rajzokhoz – mehet a nyomdába. A dilibogyók miatt még nem mertem elolvasni. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Középút nincs. S fordítgattam is, de az még hosszú munka lesz.
    Megjelent a Doinaş-fordításkötetem. Doinaştól kaptam egy igen hízelgő – és veretes nyelvezetű – levelet. (Magyarul ugyan nem tud, de M. Erik visszafordítgatott neki néhány verset.) Otthonról küldeni fogok egy könyvet.
    Alapjában véve úgy vagyok, mint jó Anyám: egész életében azt hangoztatta, hogy alapjában véve szörnyű lusta, de a helyzet mindig úgy alakult, hogy folyvást dolgoznia kellett.
    Itt barátságot kötöttem a kezelőorvosommal. Barátilag elbeszélgettünk arról, hogy bizonyos fajta elmebetegek elérhetetlen célokat tűznek ki maguk elé. Töredelmesen megvallottam, hogy én is közéjük tartozom. Bernard Shaw – aki, saját szavai szerint, egész életében anyagi gondokkal küszködött: fiatal korában nem volt pénze, élemedett korára meg annyi lett, hogy nem tudott mit kezdeni vele – arra testálta a vagyonát, aki megújítja az angol helyesírást. Persze, a Royal Society (Királyi Társaság, az angol tudományos akadémia) áldásával. Hát persze, ez csak vicc, mert egy nyelvet, még az anyanyelvet is, megtanulni lehetetlen. A magyar szókincs pl. milliós nagyságrendű. Az angol gazdagabb. Shakespeare szókincse kb. 25000, az Aranyé, Jókaié 15-20000. Tehát elestünk az örökségtől. (Mindig szörnyen fölidegesít, ha azt hallom, hogy valaki „perfekt” beszél egy nyelvet. Még a híres Mezzofanti is gyanús nekem. Állítólag vagy hatvan nyelven értett. Na ja, 300-500 szóval elboldogul az ember a világ bármely sarkán.
    Most már abbahagyom a fecsegést. Híztam három kilót, s remélem, otthon folytatandom. Csak az a szomorú hír, hogy a cselédlányunk elhagy; szülei mindenáron férjhez akarják adni. Széken ez így szokás 16-17 évesen.

    Jóska bácsit üdvözli, Zsuzsika néninek
    kezét csókolja:

Domi

4. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Quolaugevare, le 12 juillet 1975

Ma chère Madame,
il y a une joie pour moi de trouver une partenaire à qui je puis écrire en français. C’ est-à-dire je me prenais à étudier depuis peu cette langue. […]

    J’ envoie mes meilleures salutations à Zsuzsika Néni et Jóska Bácsi,

Domi.

    Ui. Nem kínzom tovább se Zsuzsika Nénit, se magamat a franciával – még csak a kezdet kezdetén vagyok, és azt hiszem, elég siralmasan írok. Tessék kijavítani, hadd okuljak.
    Amit mondani akartam: Kodály szerint nincs botfülű ember. Főleg gyermek nincs. Eltekintve a muzsikus lángelméktől (Mozart, Beethoven, Bartók stb.), kiknél nagyon korán kifejlődik a zenei érzék és érdeklődés, a gyermekek hallásáról rendszerint 8-9 éves koruktól fogva lehet viszonylagos ítéletet alkotni. A hallás módszeresen fejleszthető és fejlesztendő. Épp ezt akarjuk mi Vermesy mesterrel. Jó kis könyv lesz, a legegyszerűbb hangsoroktól a bonyolultabb – és hangszerelt – dalokig. A Pimpimpáré cím külön fejezet. Nagy nehezen tudtam rábeszélni a kiadót. A szerkesztő – Kacsóné, K. Sándor menye –, azt hiszem, máig sem tudta megjegyezni. Kodály azt írja, hogy a kisgyermek nem a szavak értelmére, hanem a muzsikájára figyel (l. mondókák s egyebek. „Egyedem-begyedem-tengertánc” –: ennek semmiféle közölnivalója nincs, csak muzsikája. Katáék az óvodában teli tüdőből fújták a Pimpimpárét. Lelkesen. Ahányszor Marosi Péterrel találkozom, mindig átkoz, mert az unokája csak akkor hajlandó enni, ha a Pimpimpárét éneklik neki. Így lesz az ember népdal. Ha csak kicsiknek is – de ez a jobbik eset.) Egyszóval nem szabad felnőttek szemével nézni a dolgot.
    Kobak mamáját kiengedték a kórházból. Szerintem túl korán. Most vissza kell mennie Bukarestbe, hogy az eltépett személyi igazolványa helyett újat csináltasson – s a hőség ismét kikészíti. Orvosi javallat: ne Kolozsvárra költözzék, hanem Mvhelyre. Könnyebb is ott a lakáscsere, s a gyermeknek is sok a barátja. – Egyelőre nem bízom semmiben. Az írói társadalom 90%-a ki- és beszámíthatatlan. Ám lássuk.

m.f.

5. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Kolozsvár, 1976. május 2.

Kedves Zsuzsika Néni és Jóska Bácsi!

Elmaradtam a levélírással, mert fölgyűlt a postám, ti. mi is gondoltunk egy nagyot és merészet, s a kommunista húsvétra leszaladtunk Nagybányára. Minthogy éppen akadt egy orvos barátunk, aki unta egyedül hazakocsikázni. Ezzel szerencsénk volt, az időjárással kevésbé. Folyton esett (éjjelenkint fagyott, pedig Bánya melegebb, mint Kolozsvár, ott a szelídgesztenye is megterem, mint tudjuk). Mindegy, a kölykök nem bánták, a nagyszülők is kitombolhatták magukat, mert mindent a nyakukra hagytunk, mi ketten Kálmán öcsémnél lakván.
    Jólesett a kikapcsolódás; Mária nyakig van házimunkával (kivett egy hónap fizetés nélküli szabadságot, holnap telik le), énnekem pedig most olyan munkám van (fordítás), amit szívből utálok, rossz is lesz, de már benne vagyok a slamasztikában, hát összeszorított fogakkal verem a gépet. Ettől eltekintve tűrhetően vagyunk; nekem étvágyam nincs, mégis hízom. Úgy látszik, a korral jár.
    Sütő darabját nem láttuk; én megpróbáltam elolvasni a drámakötetét, de nem ment. Lehet, az is közrejátszik, hogy kölcsönösen nem rajongunk egymásért. Találtam érdekesebb olvasmányt (André Fontaine, Histoire de la guerre froide, Fayard, Paris, 1965); egy kis angol meg román tudással megy szótár nélkül, és nagyon érdekes. […]
    Jómagam meg fogom próbálni ismét átlépni a vasfüggönyt, ha engednek. Kb. év végére kötetem jelenik meg a salzburgi Otto Müller Verlagnál, s a kiadó meghív. Ha lehetne, szívesen fölugranék pár napra Stockholmba is (nem kell vízum), gyönyörű város, néha úgy vágyom oda, hogy valósággal fáj. Ha ráadásul Máriát is sikerülne vinni, átmehetnénk Helsinkibe is (őt még tavalyelőtt meghívta a Kalevala Társaság, 500 finn márka erejéig, mire stockholmi barátaim nekem is szereztek egy 800 márkás ösztöndíjat, aztán elakadt az ügy valahol a határon).
    De ez csak ábránd. – Térjünk a horoszkópra. Őrültség, de van benne rendszer (mint Hamlet beszédéről mondatik). Bajor úr már készített nekem horoszkópot (sőt, én is másoknak, hasból), hadd hasonlítsuk össze. (Még a nyerő számaimat is megadta, de azóta sem tettem meg őket.) Tehát születtem 1938-ban, az oroszlán havának 2. napján, este ˝ 8-kor (mert ez is kell hozzá).
    Ezzel be is fejezem. Fáradt vagyok a bányai kiruccanástól.

    Jóska Bácsit üdvözöljük, Zsuzsika Néninek kézcsók:

Mária, Domi.

6. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Kolozsvár, 1976. VI. 16.

Végre megjártuk Bukarestet. A nyugdíj rendben. Visszajövet kiszálltunk Marosvásárhelyen, mert itt volt a bécsi fordítóm, Eva Czjzek, azaz Toldalagi Éva. A kötet jövőre jelenik meg. Lesz meghívás is, aztán az útlevél az istenek kegyétől függ.
    Nem tudom, mit válaszoljak Zsuzsika Néni fogas kérdésére, hogy ti. mivel érdemes foglalkozni. Marad a Voltaire-féle recept: hogy ti. műveljük kertünket. Mindenféle értelemben. (Nem tudom, tetszett-e olvasni a Candide-ot. Mindenképpen ajánlom.)
    A magam részéről a nyelvtanulást érzem leghasznosabbnak. Szórakozásnak sem utolsó, fölfejteni – mint a boncolóorvos a testet – valamely idegen nyelv szellemét. Az élőt. Viviszekció. Anyanyelvét is így ismeri meg legjobban az ember. Közhely, hogy német tudás nélkül nem lehet tudni magyarul. (Hála a Habsburgoknak.) Esetünkben szinte játék az újlatin nyelvek tanulása. Ami engem illet, a lehető legkevesebb időt töltök száraz nyelvtannal. Olvasok. S ha lehet, nem is szótárral, hanem értelmezővel – a francia esetében a Larousse-szal.
    Persze, némi filológusi elvetemültség kell élvezetet lelni a jellegzetesen szintetikus magyar nyelv (ragok, jelek, képzők alkalmazása) és az analitikus (az említetteket külön segédszóval kifejező) nyelvek összevetésében. Egy példa: egy szemléletes igénk: döglődik. Az angol ezt így mondja: to die a slow death (lassú halált hal). Nemcsak nyelvi a különbség – szemléleti is. Lelkületi. Vagy csak egyszerűen: lelki.
    Hát ennyi telik kétes bölcsességemből. Nem sok. A munkám rettenetesen ostoba. Lucian Blaga prózáját fordítom. Bedőltem a hírnevének. Pedig zavaros gondolkodó és pocsék stiliszta. S a fordítás is rossz lesz. Kibírhatatlanul idegesít. Nagyon nehezen dolgozom – szokásom ellenére –; máris késésben vagyok.
    No de elég a panaszkodásból. – Nyári tervünk még semmi. Félek, nem is lesz. Valami világméretű bizonytalanság vesz körül. S ebben csak egy az állandó pont: hogy fölbontják a leveleimet. (Újabban a belföldieket is.) Lássuk, ki bírja tovább.

    Jóska Bácsit szeretettel üdvözlöm;
    Zsuzsika Néninek kézcsók:

Domi.

7. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Marosvásárhely, 1976. szept. 6.

Kedves Zsuzsika Néni és Jóska Bácsi!

Cudar levélíró vagyok, egy hetet késtem. Mentségemül szolgáljon, hogy a kórházi bevonulás előtt ki sem látszott a fejem a munkából.
    Hát ma bevonultam. Még nem tudom, mennyi időt töltök itt, de a kijárás elég szűkre van szabva.
    De nem is ezt akartam mondani. Nagyon jól teltek a láposi napok, és Zsuzsika néni figyelmessége, úgy látszik, nem ismer határt. Csak ilyen közönséges köszönetet mondhatok, ha nem akarok túl dagályos lenni (amint eddig valék, azt hiszem). Mindhárman jól éreztük magunkat, és ez a legtöbb.
    Itt, Marosvásárhelyt kb. két hetet ülök, azzal megyek tovább. (Legalábbis remélem, hogy nem nyúlik tovább az ügy.) – Ma még első nap, nem tudom, milyen lesz a gyógyszerelés, de ez nagyjából mindegy.
    Jóska Bácsit szeretettel üdvözlöm, Zsuzsika Néninek kézcsók:

Domi.

8. Szilágyi Domokos Pakuts Józsefnének

Kolozsvár, 1976. október 8.

Kedves Zsuzsika Néni és Jóska Bácsi!

Elnézést kérek a hosszas hallgatásért. Hazakerültem, és itthon folytatom a rest életmódot. Nem írok, nem dolgozom, csak olvasok. Többek között fölfedeztem Krúdyt. Ajánlom Zsuzsika néni figyelmébe.
    Ezen kívül pianínóra tartunk hajtóvadászatot. 8-10 ezresért lehet találni (természetesen használtat; az új 15 000 és bűnrossz, mondja Vermesy).
    Zsuzsika Néni nem jön errefelé a télen?

    Kézcsók, üdvözlet

Domi, Mária.

¹ Farkas E. Zoltán: „Végig világ utca hosszán tessék befáradni hozzám”. Beszélgetés Szilágyi Domokos édesanyjával. Romániai Magyar Szó, 1991. május 29.
² Szilágyi Domokos: Nem létező szülőföld. In: Pécsi Györgyi (szerk.): Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete. Nap Kiadó, Budapest, 2005. 11. Első megjelenése: Utunk Évkönyv, Kolozsvár, 1974.
³ Szerkesztette Klacsmányi Sándor, Kiadja a Szatmári Kölcsey Kör, a Szatmár Megyei Művelődési Felügyelőség és az EMKE Máramaros megyei szervezete.
⁴ I. m. 10.
⁵ „Olyan csendesen jársz, mint a halál”. Szakolczay Lajos beszélgetése Nagy Máriával. In: Pécsi Györgyi (szerk.): Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete. Nap Kiadó, Budapest, 2005. 250, 254.
⁶ L. az 5-ös jegyzetet.
⁷ Czjek Éva: In memoriam Szilágyi Domokos. In: Pécsi Györgyi (szerk.): Kényszerleszállás. 197–203.