N. Pál József

Versbe szöktetett gyötrelem

„Ugass hát költő, ha emészt a láz,
van helyed, válassz: börtön? Sárga ház?”

Szilágyi Domokos (1938–1976) Erdélyi Lajos felvétele

    „Ugye, milyen jó hallgatni?” E mondat Szilágyi Domokostól, az embertől való, s talán nem véletlen, hogy amikor tanárunk – jó húsz esztendeje az Eötvös Kollégiumban – a költővel való találkozásáról mesélt nekünk, erre emlékezett a leginkább. Alkonyat volt Kolozsváron, mondta Fábián Gyula, valamikor a hetvenes évek elején, ültünk szemben egymással órák óta már, kevés szó esett, a házigazda – ide-oda hajladozó fejjel – egyik cigarettát szívta a másik után, s rendületlenül hallgatott. Miért viselkedett így, eszünkbe sem jutott – tanárunknak sem! – firtatni akkor, egy rendkívül érzékeny ember alkati sajátosságaként fogtuk fel az egészet alighanem, noha tudhattuk volna, hogy a hallgatagságra való hajlam nagyon mélyen rejtegetett, kivallhatatlan sebeket takar általában. Szilágyi Domokos az erdélyi magyar sors költészetbe menekített, ugyanakkor a költészeten túlmutató szimbóluma volt nekünk életével, verseivel s meghívott halálával együtt; sors és modell, amiről igazán valóban csak hallgatni lehet. Az említett történetet hitelesnek s rendjén valónak éreztük mindannyian.
    Ottani népszerűsége – főleg itt, Magyarországon – elképzelhetetlen ma már. Huszonéves kolozsvári s más erdélyi tájakról való fiatalok, mint velük élő testvérről beszéltek róla akkoriban, nem a „sztár” de az ember sorait idézték éjszakákon át. A tünékeny lelket, aki egyszerre volt zseniális költő és barátja mindenkinek, a megmásíthatatlan erkölcsi világrend őrzője holtában is, tett és szó tökéletes azonosságának példája, s a verssorokba szökött-szöktetett hit bizonyossága, hogy tisztának maradni nemcsak lehetséges, de az egyetlen értelmes cselekedet is. „Fényesen kényes szellem”, ahogy Nagy László a sírbeszédében nevezte őt, „lebegve is embermérték, báj, okosság, fölismerés, a szenvedés csöndje”. Igen, a „szenvedés csöndje” tehát. Tehetetlenül morzsolgatom a költőtárs szavait, meg a harminc esztendeje búcsút intett poéta időközben hozzám nőtt, olykor vigaszul, máskor biztatásul idézgetett sorait is persze, s mi tagadás, el-eláll a lélegzetem. „Szégyen a szó, ha nem vigasz, / szégyen a vers, ha nem igaz; / igaz vagyok s szégyentelen, / akárcsak a történelem.” „Akit sorsa meg akar tartani: / síriglan-reményben ég el. / Akit sorsa el akar veszteni: / megveri tehetetlenséggel.” Aztán: „…mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” „Lettem, hogy legyek / végtére / ország-világnak / cégére; / ki tudja, ilyen / cég ér-e / bármit is – járjunk / végére.” Mit jelentenek, sugallnak, pontosabban miféle, eddig ismeretlen bugyorból „súgnak” ezek a sorok most, szeptember 26-a után nekünk? Mit jelent, illetve honnan tört fel a Haláltánc-szvit már-már káromlóan blaszfémikus, de kétségbeesett-keserűen metsző etikai relativizmusa, vagy az „és most már nincs bocsánat” József Attilás gesztusa; honnan is van az a már unalomig agyonelemzett, meg-megújuló s egyre radikalizálódó pusztulásvágy, s honnan a Napfordulónak a halálhoz való jogot is visszakövetelő, de az „átkozott szerződéstől” szabadulni képtelen, mert egykor „bedőlt” fiatal poéta pokoljárása például?
    Nem hiszek a „szövegirodalomban”. Illetve: hiszem, hogy az irodalom, e „teremtett világ”, „szövegszerűen” is megformált kell, hogy legyen, de nem hiszem, hogy egy-egy alkotás rétegei a „szövegen kívüli” szempontok mellőzésével is – sőt, csak úgy! – tökéletesen megszólíthatók. Emberek, sorsok, történetek s történelmek állnak – álltak egykor – a szövegek mögött, s mi, szintén történetekben, történelemben élő – főleg az alkotóval egy nyelvet beszélő, vele így vagy úgy, de sorsközösségben élni kényszerült – befogadók e „tudástól” sohasem szabadulhatunk. A magyar irodalom – ha elég jó – a magyar történelemről is mindig elmond valamit, ha az író vagy a költő tagadja az egészet, akkor is. Nem a históriai kutatásban használatos források szintjén, hanem annál sokkal mélyebb tanulságokról vall itt a lélek: a jó mű nem a történelem megértésében, hanem személyes és közösségi tétként való megélésében segít. Segít akkor is, ha az írás, mint kalauz, ezúttal a pokol – Dante szerint is! – legalsó köreibe vezet. Hogy ne kerteljek: Szilágyi Domokos költészete mától kezdve – mindarról, amit az irodalomnál is jobban kéne tudnunk – többet mond el nekem.
    „Mostantól semmi sem ugyanaz.” Pécsi Györgyi, az életmű egyik legjobb ismerője a minap írta ezt, de én hozzátenném, a nyilvánosságra hozott ügynöki múlt nem Szilágyi Domokos az ember sorsán és jellemén való meditáció – pláne nem a „felülvizsgálat” – alkalmát hozza-hozta el elsősorban. A végső ítélet a Teremtőre tartozik, ez – halál előtt vagy után – úgyis mindannyiunkat elér, ha nem akarunk tudni róla, akkor is, ám a személyes élet és sors, mint példázat – kortársaknak és hátramaradottaknak – önmagánál mindig többet jelent. Hogy a költő a maga bűntudatát „rettenetes gyötrelemmel felfüggesztette, vagy talán időlegesen meg is szüntette-e”, én nem tudom (vannak kételyeim), de azt sejtem, hogy a „megvallást” – az öngyilkosságot kiváltó konkrét, „napi” októl függetlenül – csak a Kányafő magányában tudta elképzelni akkor. A bűnösnek a megbocsátás mindig kijár, de a bűn számára nem lehet irgalom. Megengedem, ama pár soros búcsúlevélben – ahogy Pécsi Györgyi mondja – írott szóval is vallhatott volna talán, de hiszem, hogy Szilágyi Domokos a bűnös és éppen ezért (is) szenvedő ember a maga által választott – menekülő? – halállal érdemes lett a megváltásra, ám a bűn, a megbocsáthatatlan vétket éltető erőtér, itt van közöttünk azóta is. S ez fontosabb, mint az, hogy vajon jelentett-e 1965 után is a költő (egyébként vélem, hogy igen).
    Ne ítélkezzünk hát egy alig tizenkilenc évesen meggyötört és megalázott gyerekember „gyávasága” avagy – ahogy ő fogalmazta versben – „bedőlése” felett. A tudomásunkra jutott botrány az életmű hangulati hullámzásának pontos fölfejtéséhez is „adalék” lehet persze, de a beszervezést követő, alig két évtizednyi életet, mindenestől gyalázni fölösleges. Egy biztos: Szilágyi nem vonta meg a vállát, nem fürdött a nemzetközi sikerekben soha, s hogy anyagi előnye lett volna az egészből, én ebben sem hiszek. Úgy élt alighanem, ahogy egy lelkiismerettel teremtett, de sem a menekülés, sem a nyilvános vallomás alkalmát és lehetőségét nem lelő ember ilyenkor élni szokott. Önpusztítóan, gyötrődve, poklokat járva napra nap, s annak riadalmával is viaskodva tán, hogy létét, művét és szavát a kimondhatatlan – vagy, ott, Romániában, csak élete árán kimondható? – hazugság járja át. Átmeneti jogot a létezéshez számára csak e gyötrelem versbe szöktetésének reménye adhatott, s ha van feladata az irodalomtörténetnek, akkor – most már! – annak boncolgatása az, hogy mindez mily módon, s hogy sikerült-e egyáltalán. Hogy a személyes értékvesztés drámája létfilozófiai tanúsítvánnyá lett-e valóban, ahogy Cs. Gyímesi Éva a maga monográfiájában – e „keserű tudás” híján, más gondolatrendszerben még – oly pontosan fejtegette ezt.
    A szaktörténészt kívánó kutatást – éppen ezért – végig kell hát vinni kíméletlenül, ám amit tudunk, az a – korántsem költészettörténeti – lényeg elmondásához éppen elég. Legyen már világos végre, hogy hol éltünk – élünk ma is? – mi, itt, a nagy szovjet birodalom „védőszárnyai” alatt! Mert nemcsak Szilágyi Domokos „figyelt”, figyelték őt is, ez – remélem – nem lehet vitás. Vajon milyen (volt) az a – lelkiismeret-furdalást hírből sem ismerő – működtetőit (a beszervezőket, a tartótiszteket meg az értékelőket például) – s azoknak az „idők szavát” idejekorán meghallott utódait! – szinte hiánytalanul átmentett „pokolian mocskos rendszer” – Pécsi Györgyitől van ez is –, amelyik valóban képes volt tisztátalanná tenni és pusztulásba űzni a legártatlanabbakat is? Kik és milyen rendszer által „tanították” meg ezeknek az országoknak a lakosságát – illetve annak elég nagy részét – arra, hogy az elhallgatás s a hazugság akár az „életrevalóság” szinonimája is lehet? Miért történhetett, hogy választani – ahogy a költő is panaszolta – például csak a börtön és az elmegyógyintézet között lehetett? Miért borult a „szenvedés csöndje” annyiakra? S miért kell az egykor vitán felülinek tudott példákban is rendre keserűen „csalódni” nekünk? Miért, hogy „biztonságban” a lelkünk jobbik – mert az igazakba vetett bizalomra áhítozó, s reájuk mint mértékre fölesküdött – része sem lehet? Szilágyi Domokos meghalt, versei – ha más fénytörésben, vagy, ha tetszik, más „olvasatban” is – itt vannak velünk, de a (néhai?) rendszer működtetőit és e működtetés mai haszonélvezőit vajon ki fogja megszégyeníteni valamikor, s mikor járhatunk – mint magabízó ember s nemzet – felemelt fejjel újra? Ez sokkal lényegesebb kérdés továbbra is, s ez bizony korántsem irodalomtörténészi gond csupán.