Fenyvesi Félix Lajos

Kialvó mécses

A forradalom emlékére

Megint reggel, fekete-arany ősz
szerte a kifosztott országban.
    Mintha volna kétszer
    annyi kopjafasor;
nyugtalan, didergő csont a föld alatt.
Föltámadó Budapest-Arad!
Szél verte zászlók, tenyér védte mécsesek.
Fájó, gyászszalagos októberi Nap:
jönnek az ezüsthajú nők, férfiak,
kik akkor hős kamaszok voltak.
    Ki emlékszik
a T 34-esekre, iszonyú ágyúikra? Hogyan
lőttek szét ártatlan házakat?
Tapostak el síró ártatlan anyákat, babakocsikat?
Halott kisfiú a vérző utcakövön,
nem idézik utolsó szavadat,
holt apa a villamossínek közt,
már egy pillanat se vagy.
Ó, áradó, éneklő ifjúság, őszi gesztenyefák.
Elfeledték, eltemették ezt a gyönyörű csodát!

A temetés – 1989. június 16.

Gyökér-csont-koponyák,
gyökér-csont-kezek!
Véres földből körömmel
kiásott emlékezet.

Fekete madár kiált:
a Nap. Harang sír vele
s a fűként lekaszáltak
megmaradt gyermeke.

Kevés az anyaföld,
annyi a halott, lehet
temetni kell az égbe
is árva ezreket.

Gyökér-csont-koponyák,
gyökér-csont-kezek,
tankoknak, kínzásnak,
jajoknak vége lesz?

Lángolnak kopjafák:
égő felkiáltójelek,
hulló csillag lándzsává
feni mindegyiket;

feltámad a nemzet
halottaiból, s a fény,
némák sokmilliói,
a reménytelen remény,

hogy áll még a Haza,
mi is vagyunk még,
megbűnhődtük a múltat,
a világ szégyenét.