„1956 után Magyarország a hideg magány országa volt.”
(Esterházy Péter)
Fél évszázada lobbant fel és hamvadt el hirtelen a magyar forradalom lángja.
Meglett ember lett, aki akkoriban született, mire a rendszerváltozásban a szabadságharcot nevén lehetett nevezni. Azóta további másfél évtized telt el. Neves írónk egy francia lapnak 2005 végén adott interjújából vettük a mottót körkérdésünkhöz, melyben arra kértünk többeket, fogalmazzák meg, milyen lenne ma a saját számvetésük, hogyan látják most az eltelt ötven évet.
Gergely András
Boldog évek a kavargásban
Visszatekintés az elmúlt fél évszázadra
Megéltem én is azt a kort, s vele a megtiszteltetést, hogy fél évszázadra tudjak visszatekinteni. Okai: részben szerencse, részben adottság – valamint a korai születés kegyelme. Még dicsekedhetnék is: igazából kicsivel régebbre tudok emlékezni, ha kell, hiszen hatvanéves is elmúltam. Mondhatná valaki, hogy a gyermek élményei, főleg ha jól vannak megírva, lehetnek érdekesek, de nem tartoznak egy politikai-társadalmi emlékeket firtató körkérdésbe. Nos, velem s a mi generációnkkal nem egészen így van. A politika, a hatalom fél évszázaddal ezelőtt olyannyira körülfonta életünket, hogy ennek a generációnak a gyermekkori élményanyaga sem nélkülözheti a politikát, ha úgy tetszik, magát a „történelmet”. A családok megannyi Laokoon-csoport voltak: a hatalom kígyója rájuk tekeredett. Szenvedtek szorításától kicsinyek és nagyok, s ez a kisgyermek tudatáig is elhatolt. Hiszen beszédtéma sem volt igazán egyéb a felnőttek bizalmas körében. Mellőzve most családról-rokonokról szóló olyan emlékeket e korai időkből, amikor a történelem belénk rúgott, s amelyeket nem feledhetek, mondok azért egy-két memóriapéldát. Sztálin halálára – hétévesen – elég jól emlékszem. Fel tudom idézni azután a kirakatot az „élelmiszerhalmozóktól” elkobzott harminchat darab tízdekás vajjal és zsírosbödönnel. (A zsírosbödön különösen megfélemlített, mert olyan volt nekünk is otthon.) A bödönről meg mindjárt az illegális munkában lebonyolított disznóölésünk jutott eszembe. Még a templom misztériumát is fokozta, hogy odalátogatni jószerével illegális cselekmény volt.
De hagyjuk a legrégibb emlékeket – volna még néhány –, ne bizonygassuk politikai koraérettségünket, maradjunk a „fél évszázados” körben. Kezdjük tehát 1956-al. Szegeden vagyunk. A hangulat 1956 őszén feszültebbé vált, ezt két – számomra megint csak emlékezetes és nem utólag olvasott – pletyka terjedése bizonyítja, amelyekről nem is tudom, hogy bekerültek-e az eseményeknek legalább a folklórjába. Az egyik szerint a szegedi Lenin–Sztálin-szobor talapzatára egy éjjel éjjeliedényt helyeztek (alig hihető, de erősítette a lelkeket); a másik szerint a rókusi templomnál lévő Mária-szobor előtt az egyik virágcsokor meggyökeresedett. A szobor talapzatát azután virágcsokrok és cserepes virágok özöne öntötte el, őszi séták programja volt megtekintésük. Október derekán nagy bizalmasan közölte egy osztálytársam, Szalai Pista (papája az egyetemen tanított), hogy Szegeden megalakult a MEFESZ, az egyetemisták új szövetsége, és hogy bizony nagy változások várhatók. Komolykodva latolgattuk egy ideálisnak tartott, jugoszláv típusú átalakulás esélyeit. Én több évet mondtam, amíg valami változik, ő – a friss információ hatása alatt – derűlátóbb volt. Neki lett igaza.
Jöttek az élmények. Mivel az iskola tőlünk messze volt, át kellett gyalogolnom az egész városon. Láttam a tüntetéseket, az óriási üdvrivalgások közt végbement „csillaghullást”, az egész euforikus átalakulást. Láttam azután az egyetlen áldozatot, akit egy, a levegőbe leadott sortűz eltévedt golyója ölt meg. Először pillantottam meg egy halottat, egy sápadt fiatalembert (Schwartz Gyula egyetemistát, akinek sírját évtizedek múlva is veszélyes volt virágokkal megtisztelni a rókusi temetőben). Ott vitték ki sem hűlt tetemét ugyancsak sápadt és elszánt emberek között egy kocsi platóján, egyik karja lelógott, valaki visszatette. És csönd volt akkor, ahogy mentek, borzasztó csönd.
Aztán még egy-két nap, és megjöttek az oroszok, borzasztó nagy csörömpöléssel. A lánctalpak leköszörülték a gránitköves járdaszegélyt. Belőttek egy-két utcába egy-két üdvözletet: megjöttünk, itt vagyunk. A váltás békés volt, a lakosság fraternizált a tankokból előbújó, többnyire ázsiai külsejű kiskatonákkal, akiktől a tréfálkozó, pár orosz szót persze hogy tudó lakosok (hisz csak tíz éve jöttek haza) újra meg újra megkérdezték: „Hol is vagytok?” „Szuez, Szuez” – jött a mosolygó válasz. Ott is volt nekik erre a célra a Tisza.
Otthon egy éve volt rádiónk, hallgattuk most éjjel-nappal. A Szabad Európát (pár hétig nem zavarták) és a Szabad Kossuth Rádiót. Emlékszem, hogy Mindszenty, Nagy Imre beszélt. Az egyik mintha a kezdetet, a másik mintha a véget jelentette volna be. (Három nap volt a két beszéd között.) Abbahagytuk az orosztanulást. Aztán a következő ősszel újra elkezdtük. Még egy évig nézegethettük új tankönyveinken a Kossuth-címert, majd jött az új, a Kádár-féle. Mennyire megdöbbentő volt a már rendszeres újságolvasó gyermeknek 1958-ban Nagy Imre és társai kivégzése! Ezt a lehetőséget valahogy a felnőttek sem latolgatták, Nagy Imréék életfogytig tartó internálásával számoltak; s mi, gyermekek már-már nem is emlékeztünk rájuk. Újra visszakerült a Tisza-parti sétányra az ország első – és talán egyetlen – közös Lenin–Sztálin-szobra. Iskolába járva naponként elmentem előtte, belém ivódott a talapzat felirata: Az ő vetésük érik az egész világon. E kor a kommunizmus építésének kora. Szeged hálás dolgozó népe 1950. december 21. (Mint tudjuk, ekkor, a „fény születésnapján” volt a Sztáliné is. Mellesleg nagyanyámé is, de az övé csakugyan, és nem is sok évvel később.) Már gimnazista voltam, amikor 1961-ben beütött a nagy desztalinizáció, az SZKP XXII. kongresszusa. Megint csak mindennap – immár a gimnáziumba járva – lestük osztálytársaimmal-barátaimmal: ott van-e még a szobor? „Szeged hálás dolgozó népe”, vagyis a pártbizottság, a végsőkig kitartott. Mi Titót idéztük ellenlábasa, Milovan Gyilasz emlékirataiból: „Te még bírod, Joszif Visszaironovics!” (Ezt ugyebár Tito mondta volna még barátságuk idején Sztálinnak egyik moszkvai kényszermulatozásukon, hozzátéve: „De az én lábaim már öregek a táncra.” Jellemző, hogy ilyeneket olvastunk, ilyenekhez hozzájutottunk. Fertőzött bennünket, szegedi surbankó legénykéket Jugoszlávia revizionizmusa.)
Az 1960-as és az 1970-es éveket sokkal könnyebb összefoglalni. Akkor ugyanis nem történt semmi. Az időtlenség érzete töltötte el az embert. Mintha ezer éve nem változott volna a világ, és ezer évig nem is változhatna semmi. Nem véletlen, hogy a kor divatos vicce ez volt: Szent István sétál a Szent István körúton, fején a Szent Koronával. Valaki köszönti: „Szervusz, Pistám, ezer éve nem láttalak!” Miért is lett volna az időtlenségben meglepetés az eset?
Néha botor fejjel csináltunk magunknak történelmet. Az iskolarádióban hirtelen műsort kreáltunk Kennedy elnök halála alkalmából. Avagy nyilatkoztunk egy pesti ifjúsági lapnak kicsiny diákéletünk piti nyomorúságairól. Az efféle diákcsíny kemény magjának kemény üldözésben volt része. Érettségi, továbbtanulás forgott kockán. Az iskolaigazgató ugyanis a desztalinizációban nem a messzi Hruscsovhoz, hanem a helyi Komócsinhoz igazodott: isten bizony, Szibériát emlegetett! Viccesen hangzik, de tényleg a „Pestről kiküldött elvtársak” mentettek meg, akik a bevagonírozást túlzásnak tartották, és józanságra intettek. Végül megúsztuk annyival, hogy Csúri Károly barátommal érettségi előtt két hónappal gimnáziumot váltottunk. Megérte, mert fiúosztályból vegyes osztályba kerültünk; nem is szólva a jeles érettségiről.
De az időtlenség volt azért a meghatározó élmény még hosszú ideig. Ennek az időtlenségnek, időn kívüliségnek a leírásához kellene most írói tehetség. A rendszer egy fiatalnak sem volt éppen kibírhatatlan. Lehetett tanulni, némi hülyeséget is kellett, de ezek között is akadt egyszerű feleslegesség (például, hogy mit csinált Bakunyin az I. Internacionáléban); volt azután hülyeség, hogy mi a különbség a szocialista és a kommunista embertípus között; végül azért akadt hazugság is, például, hogy miért is fejlettebb a szocializmus. Az időtlenség és az idétlenség összefonódott, ennek folytán az évek is egybefolytak. Csak azt lehetett érezni, hogy az ember mindjárt átlép az öregkorba, nyugdíjba megy, és nem lesz mit elmesélnie.
A felnőttek körében volt azért valami alapja az időszámításnak: a háromévenkénti nyugati útlevél. Ez tagolta az életet a kicsit jobb módúaknál: „Még két év, és újra mehetünk.” A fiataloknak még ilyen fogódzó sem adódott. Az egyéni életnek azért megvoltak a maga szakaszai. Én Budapesten kezdtem az egyetemet, amelyet Eötvös-kollégistaként végezhettem el. A kollégium belül szintén időtlenséget mutatott, de másfajtát. A könyvtárat a maga majd százéves berendezésével, az ott őrzött kulcsregényekkel, melyekbe régi kollégisták ceruzával beírták a hősök valódi nevét. A falon ott voltak a donátorok olajban festve, a lépcsőházban Raffaello Athéni iskola című festményének másolata. Nagyapám is Eötvös-kollégista volt, jogot formáltam ehhez az örökséghez. Ott bátornak is lehetett lenni, gyávaságunkat az igazgatóra ruháztuk, akit időnként megruháztak a hatóságok rendesen. (Mert nem vette zár alá az összes írógépet a minden évben kegyetlenül visszatérő, az időtlenségen belül a titkos mítoszt alkotó nap, október 23-a előtt. Később tudtam meg, hogy szigorú holland protestáns hagyomány szerint vasárnap még a tyúkokat is el kell zárni a kakasoktól. Mindenkinek van hagyománya.)
Az Eötvös Collegiumból hódítgattam Budapestet. Könczöl Csabával jártuk a még üres telkeken keresztül-kasul a Gellért-hegyet, Bódy Gábor tanítgatott a hetijegy előbbre lyukasztatására (udvarolni kell hozzá a kalauznőnek), Kósa László mutatta meg Bibó István akkor még csak folyóiratokban rejtező tanulmányait. Fontos élményem volt, hogy Szegedhez viszonyítva az 1960-as évek Budapestje mennyire „liberális”. A fiatal egyetemistát, a kis senkit emberszámba vették, nagyobb volt a szabadság(érzet), kevesebb a félelem, egyáltalán kevesebb volt itt mind a rosszindulatú, mind a megfélemlített ember. Az egyetem sem volt olyan rossz, mint most hirdetni illik. Tartással rendelkező, komoly tudományú professzorokkal lehetett találkozni. (Sőtér például az Irodalomtudományi Intézetet is igazgatta, amely albérlőként máig ott van az Eötvös Collegiumban. Ma sem lepődnék meg öreg Moszkvicsán, ha egyszer csak ott parkolna a Ménesi úton: hát újra bent van az öreg…)
Az egyetemi hallgatók is érdekes társaságot alkottak. Filozófia szakra jártam, életemben először láttam ott meggyőződéses (alkalmanként ultra-) baloldali (hithű marxista) diákokat, akik persze inkább a nyugati diákokra hajaztak, semmint itthon „a konkrét helyzet konkrét elemzésével” foglalkoztak volna, pedig ugyebár Lenin ezt követelte volna meg. Mindaddig, amíg Lukács Györgyöt összekevertem Túrós Lukáccsal, sokat tanultam tőlük. Azért a vietnami háború elítélésében mindvégig egyetértettem velük.
Dolgozni („kutatni”), tagadhatatlanul némi szerencsével és jóindulattal, a Történettudományi Intézetben kezdtem, majd a budapesti egyetem egyik történeti tanszékén folytattam. Aki akkoriban bekerült egy ilyen munkahelyre, nyugdíjig ott maradhatott, még azt sem vették észre, ha nem csinált semmit. Az időtlenség folytatódott. Minden biztonságos volt és kiszámítható, az életben egyebütt is. Igényeltem telefont, kilenc év múlva meg is kaptam. Befizettem a Trabantra, hét év múlva az is megjött. Megnősültem, „beszálltunk” egy társasházba (ez a „beszállás” is lassan feledésbe merülő Kádár-kori kifejezés!), négy év sem telt bele, és készen lett. Tíz év kollégium és albérlet után tizedik budapesti lakásom véglegesnek bizonyult. És volt a lakásomban az a lenyitható ajtajú NDK-s turmixgép!
Az időtlenségben persze a szellem azért repkedhetett. A Történettudományi Intézet nevezetes „gyerekszobája”, ahova persze az idősebb nemzedék is bekéretőzött, az 1970-es években remek csevegések és viták színtere volt. Ide még 1956 szelleme is visszatért, Szabó Miklós személyében, aki néhány pohár után maga elé motyogva mondva: „Úgy érzem, már csak én őrzöm a lángot…” (Bizony, volt benne némi igazság.)
Persze az időtlenség távlatában lényeges és lényegtelen nem vált külön. Az 1971-es Király István-féle vita a „mindennapok forradalmiságáról” éppúgy élénk érdeklődést váltott ki, mint a marxizmus legutolsó divatjai – és persze volt egy állandó, stabil csevegési pont: „Mit csinál az Aczél?” Vagyis kit fogadott, kit bírált, kivel szakított, kiről referált Kádárnak, kinek engedett, kit tiltott be, hova ment el, hova nem ment el, miről viccelődött a magyar kultúrpápa, továbbá beszélgetéseiben kinek a neve jutott eszébe, kinek a neve nem jutott eszébe. Így visszatekintve mindent tudtunk Aczélról, azt, hogy Illyéssel vacsorált a múlt héten s hogy mi volt a menü, s hogy tréfálta el a költő kérdéseit az erdélyi magyarságot illetően. (Hogy honnan tudtuk mindezt, ma már fogalmam sincs.)
A már-már mitikus figura egy szerkesztőség, a „régi” Mozgó Világ szerkesztősége tagjaként velem is foglalkozott. („Én még láttam a nagy Lenint.”) A folyóirat három boldog éve úgy 1981–1983 között ma már köztörténet, legalábbis a művelődéstörténet része. Számomra is boldog időszak volt. Megmozdult, mozgott a világ. A tucatnyi kiváló emberből, kortársaimból álló szerkesztőség tagjaként kiléptem az időtlenségből (mert a történészként rám bízatott múlthoz való viszony egy másik történet). Az alkotás, változtatás öröme fogott el bennünket. Közelebbről megismertem a magyar szellemi élet kiválóságai közül, akiket már ismertem, újak jöttek hozzá, még kevéssé ismert kortársak és nagy öregek, külföldi magyarok. Amikor azután szellemi hullarablók foglalták el a szerkesztőséget, évekig úgy éreztem, mint Bibó István, aki állítólag azt hagyta meg, hogy sírkövére azt véssék: „Élt 1945-től 1948-ig.” Nekem meg járt volna ez az 1981–1983-as véset. (Furcsán mutatott volna a szolid szegedi családi sírhelyen, hogy akadt valaki e körben, aki egyáltalán – élt.) Aczélból maradt egy beszélgetés.
Az időtlenség valahol 1987 vége felé megszűnt. Sokan kérdezték már, hogy hogyan is keveredtem csekélyleg az eseményekbe, legalábbis a rendszerváltás nagy szereplői mellé. Sokukat ismertem, de nem ők hívtak el. 1987. nyár végén tértem haza külföldi ösztöndíjból. Egyik nap Wartburgommal (mert közben a Trabantot Wartburgra cseréltem!) pöfögtem hazafelé, bekanyarodva azon a városmajori sarkon, amely Mészöly Miklós Film című művéből sokaknak ismerős. A közelben lakó mester meglátott a nyitott autóablakban, integetett – azt hittem, hogy csak barátságosan üdvözöl, hisz rég láttuk egymást. Beült hozzám, s gyorsan elmondta, hogy „aláírásokat gyűjt” egy, az Országgyűlésnek szóló beadvány számára, amely a honatyákat arra szólítja fel, hogy nagyon gondolják meg a költségvetés tárgyalásakor, hogyan is szavaznak, mert a gazdasági-pénzügyi helyzet nagyon súlyos. Aláírtam. Ez volt a maga idején nevezetes „százas lista” (száz aláírója volt). A többi aztán szinte jött magától. Az MDF megalakulása, Antall kitüntető figyelme (akit mint történészkollégát ismertem), az MDF külügyeiben, majd az „igaziban” való lótifutáskodás, nagykövetség.
Sajnos erről az átalakulási periódusról nem vezettem naplót. Emlékeim szerint itt az események gyorsabban pörögtek, mint gondoltam (csak én ezt bevallom, míg mások nem). Főleg az orosz jelenléte miatt számoltam lassú, evolúciós fejlődéssel. A háromoldalú tárgyalások (nem tévesztendő össze az Ellenzéki Kerekasztallal!) megindulásakor (1990 júniusa) már látszott, hogy felgyorsulnak az események. Jobb híján – nem volt elég „káder” – engem is beleraktak a 6. sz. alkerekasztalba, amely az erőszakszervekkel, azok megszelídítésével foglalkozott. Ott üldölgéltem és okoskodtam Szabó Miklós, Jancsó, Bozóki, Vitézy és mások oldala mellett. Aztán beöntöttük a túloldaliakkal kialkudott egyezségeinket a főbizottság elé. (Emlékszem, amikor a titkosrendőrség illetékese biztosított arról, hogy nem vagyunk megfigyelve, lehallgatva. „Hazudnak, persze hogy hazudnak – mondogattuk egymásnak [nem tettük hozzá, hogy csak este, mert akkor voltak a tárgyalások] –, de nincs mit tenni, kompromisszumra kell törekedni.” Aztán adtak a kompromisszumnak, jött a híres Duna-gate.)
Azóta sincs megállás, múlik és zajlik az idő. Külszolgálati diplomatáskodások (1992–95; Pretoria, 1999–2002; Hága) után visszatértem az egyetemre, ahol azóta is reform reformot követ, ott sincs megállás. Előbb elnevezés nélkül, csak úgy parasztosan „reformok” jöttek, azután a kreditrendszer, majd a bachelor, még később a master és a búr-, a búr- a búrkalappal. Azt ki sem lehet számolni, hogy egy tanár hány egyetemi rendszerváltást él meg, egy diák is legalább hármat (például tandíj, tandíjmentesség, megint tandíj). Pedig az egyetem még nyugodt sziget ahhoz képest, ami az országban zajlik!
Hogyan éltem meg az elmúlt ötven évet? Szüleim közben meghaltak, gyermekeim felnőttek, unokáim vannak. Egészségem meglehetős. Ez a legsajátabb magántörténetem alkalmasint más korban, más rendszerben is így zajlott volna le. Talán az a furcsa, hogy a nagy kavargásban nem vesztem el. Azonos maradtam önmagammal.