Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely átélte ötvenhatot, cselekvően, a névtelen mellékszereplők tömegében. De e mellékszereplők nélkül nincs hittől lelkesült áradat, magával ragadó sodrás. Nincs forradalom.
Meghatározta életemet, a döbbent ráébredés felemelő tisztítótűzével:
hogy valóban létezik közösség, mely szinte mitikusan átélt élményemmé vált;
történelemteremtő elszántságával;
a Budapestről való kényszerű távozással – a megbélyegzettséggel.
Mi, akik kamaszként éltük át a szabadságharcot, a hit és a kétely nemzedéke voltunk, váratlan transzparenciákkal. Nem hazudhatnak tovább! – hittük sokan az ’56-os forradalmat követően, de keserű élményként rá kellett döbbennünk arra, hogy kevés, ami olyan leleményes, mint a köpönyegforgató hazugság. Tömegek „szocializálódtak” ebben. A társadalmi mimikri színes kaleidoszkópja szórakoztató lett volna, ha nem éltünk volna a tűztéren belül, s ha a lövések időnként nem minket találnak el.
A forradalom vulkánjának legerőteljesebb eruptív energiáit a nemzeti érzés adta. A forradalom leverőinek fő céljává az eruptív energiák megzabolázása vált. Az állampárt meghatározó korifeusai szerint a szocializmus építésének fő akadályozói – „a nyugati fellazító tendenciák terjesztőit” is megelőzve – a nemzeti érzés hordozói lettek.
A forradalmat követő években a „hideg magány” ellenére a parázsló tűz rejtetten ott izzott tovább. Kétségtelenül nehéz a frizsiderben tejet forralni. De nem is szükséges. Ki kellett lépni az adott játéktérből. Egy paradoxonnal élve „befelé” lehetett kilépni, bensőnk irányába. Ott teljesíteni be azt, ami kint lehetetlen.
’56 legnagyobb élménye számomra a szabadság volt. A béklyót hihetetlen erővel és váratlansággal szétzúzó, a mélységekből feltörő, jövőt teremtő szabadság. Amikor a költészet – néhány napra – valósággá vált: a lét, az igazság vonzásának sodrásába került.
Egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz a forradalmat követően, hogy önmagam számára is megfogalmazhassam szabadságélményemet képileg is az Üzenetek-Jelrácsokban. Ezek a munkák szabadságstruktúrák.
A hitelét vesztett valóság befelé űzött, a megroggyant értékrend kétségessé tette a kapcsolódást. Mint festő, nem intellektuális spekulációkból indultam ki, hanem a vizualitás öntörvényű értékeiből.
Úgy láttam, mindent saját magamból kell felépítenem, s a legősibb, legegyszerűbb kifejezési módhoz, a gesztushoz kell visszanyúlnom, a kéz felszabadult táncához. De a szabadság rendjét fürkésztem, harmóniát a káoszban, egységet az improvizatív struktúrában. Kételkedtem a jelszavakban, de a szabadosság pancsoló káoszában is. Kerestem egy élhető, szerves rend vizuális egyenértékeit. Ezt találtam meg az Üzenetek-Jelrácsokban.
A szerves rend igénye túlmutat az individualitáson, együtt jár a társak tudatos keresésével s annak a felismerésével, hogy a bennünk lévő életerő a szellem katalizáló birkózásaiban fokozható.
Részben ’56 felszabadító élményéhez kapcsolhatom azt a felismerést is, hogy ha valóban létrejön közösség, az nagy erő. Ez olyan lépésekre késztetett, melyek az elszigeteltséget oldják: csoportok szervezésére (Progresszívek, SZÜRENON stb.). ’56 elszántságát a terror sem törölhette teljesen el, s a későbbi „puha diktatúra” sem volt képes rá. A kiszolgáltatottság és a megalázkodás széles körű volt ugyan, de korántsem mindenre-mindenkire kiterjedő. Mindig maradt egy vékony, nagyon vékony réteg, amely elfogadhatatlannak ítélte a „realitást”. Hamvas Béla elment akácfagyökeret ásni, majd földiepret árulni a szentendrei piacra, Gyarmathy Tihamér hajószakácsnak, Tóth Menyhért a kunsági földet túrta – és szaporíthatnám bőven a példákat –, de nem alkudtak meg. Ha arra gondolunk, kik hozták létre a legmegrendítőbb életműveket, ők megkerülhetetlenek. És egy etikai megtisztulás alappillérei. A statisztikai átlagból fontos következtetések vonhatók le, de ez nem perdöntő a szellemi élet területén. A valódi szellemi élet ebben az időben a perifériákon zajlott. Padlásszobákban, poloskás legénylakásokban, műterem-kiállításokon, klubokban. Ha búvópatakszerűen is, de volt, és komoly értékek teremtődtek.
A mi generációnkkal a hatvanas évek végén Magyarországon váratlan erővel tört fel az avantgárd. 1956 forradalmát átélt fiatal nemzedék jelentkezett elfogulatlan, friss szemlélettel, az egyetemes művészi irányzatokba való bekapcsolódás szándékával, kiállításokkal. (Progresszívek, SZÜRENON, IPARTERV, „R” kiállítás stb.) Mivel a kiállítások tekintélyes részét én szerveztem, az „elvtársak” különleges figyelme kísért.
Már az az alapállás, mely nem volt hajlandó elfogadni a szocialista realizmus mindenhatóságát és ízesülni a lagymatag képmutatásba, akkor provokatívnak számított. Elsősorban a friss szemlélet volt a hivatalos kultúrpolitika számára felháborító, és az elszántság, de többeket közülünk ’56 miatt üldöztek, néhányan ezért börtönt viseltek (Karátson Gábor, Molnár V. József), vagy munkájukban, a kiállításokon motiválisan utaltak 1956-ra (Jovanovics György vörös leplen fekvő halott munkása 1968. október 23-án). Mindez túl sok volt az elvtársaknak, szinte képtelenségnek tűnt.
Tovább terhelte a jelzetteket az, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a konceptuális művészetek futótűzként terjedtek el az avantgárdban. Megjelent a politikai koncept.
Számunkra a genius loci – a hely szelleme – a nemzeti karakter vagy a közép-európaiság, az ITT és MOST vállalásán keresztül realizálódott. Mindez az autonóm személyiség szűrőjén keresztül érvényesült, s a személyiség minősége behatárolta a konklúzió értékét is. Ez a realizálódás válhatott akár motiválisan konkréttá is – különösen a konceptuel art jelentkezése idején –, de a kapcsolódás inkább született az akkori valóságból, mint a hagyományokból. Haraszt˙ István kalitkája, Pauer Gyula Lenin–Marx-parafrázisa, az én zászlómetamorfózisaim, utcaköveim a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején groteszk, elnyomorító valóságunk ironizáló torz tükrei voltak, a konceptuel art jellegzetesen közép-európai hajtásai. Visszahelyezve őket születésük idejére a pimaszságig bátrak.
A helyi talaj vagy a hely szelleme kielemezhető olyan munkákból is, melyek az első pillantásra ezt kevésbé árulják el. Vegyünk egy speciális esetet, mondjuk Pauerét, akinek affinitása a magyar tradíciókhoz kevés. Pauer pszeudója nem pszeudo mivoltában formálódott a hely szellemétől is áthatottan, hanem a látszólagosság radikális feltárása által, s az érzékennyé válás által, hogy ezt észrevette. Nem hinném, hogy a pszeudo magyar akart lenni, sokkal inkább azok a kételyek tették Pauert érzékenyebbé minderre, amelyek a ’56-ot átélt magyar társadalmat átszőtték. Itt korántsem a politikumról volt szó, sokkal inkább a csalódás, a csalatkozás, a csalás valóságot átitató, de azt felszíni takaróval leplező igazságlátszatok ambivalenciájáról.
Az én esetem kissé összetettebb. Magyarságom mint autonóm egyéniségem része, egy ellenséges, türelmetlen és diktatórikus környezetben hamar tudatosult. Mint gyerek éltem át a második világháború után – a Felvidéken – a „hontalanság éveit”. A politikai szlogenekben polgári demokratikusnak titulált, de valójában XX. századi európai viszonylatban is szélsőségesen kirekesztő törvényeket hozó és azokat érvényesítő országban, a benesi Csehszlovákiában éltem meg brutális élményként a nemzeti kirekesztést, a differenciálatlan kollektív felelősségre vonást. Ez felejthetetlen és kiiktathatatlan élmény volt, és mindezt az ötvenhatos tisztítótűz tovább mélyítette bennem. Mint fiatalember én is azok közé tartoztam, akik inkább akartak hagyományokat teremteni, mint hagyományokat követni, az élmények következtében mégis úgy tekintettem a néphagyomány vagy a nemzeti kultúra őrzőire, mint megkerülhetetlenekre. Nélkülözhetetlenekre. Orbán Balázstól Zolnay Lászlóig lényegi talajom őrizték, melyből az emberi lét továbbélésének az igényével – szembenézve a mával, küzdelmekkel és megrázkódtatásokkal átszőtten – megvalósulhatok. Az avantgárd és a hovatartozás vállalása, fel sem merült bennem, hogy kizárhatja egymást. Számomra megkerülhetetlen volt: oly természetesnek éreztem magyarságomat, mint vérem lüktetését vagy azt, hogy a szememmel látok. Az, hogy gyermekkoromban megszenvedtem érte, mint más négerségéért vagy zsidóságáért, csupán érzékenyített. Érzékenyített arra is, hogy a tradíciók túlértékelése vagy a torzzá növesztett identitás kilátástalan burok, és könnyen vezethet gyűlölködésre. De észre kellett vennem azt is, hogy paradox módon ellentéte, a tradíciók értetlen megvetése ugyanide vezet. Reflexiója hasonlóan szélsőséges és kizárólagos. A haladás egyoldalú, fetisizáltan megélt mítoszából fakad és az innováció kultuszára épül. Mint kultusz azonban nemcsak értéket teremt és érzékenységet szül, de értetlenséget és érzéketlenséget is, és terméke az infantilizálódó lázadás. Egy új barbárság. Ez az értetlenség nemcsak szembeszáll a tradíciókkal, hanem tehertételnek tekinti, korszerűtlen és felesleges idegennek, amitől szabadulni kell. Szóhasználata félrevezető, hiszen a lázadás permanenciájából született, de lényegét tekintve korántsem új, s velejárója az önigazoló türelmetlenség és a mindenkori jelenbe kényelmesedés. Konrad Lorenz évtizedekkel ezelőtt írta A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című munkájában, hogy századunkban (a XX. században) a hagyományok lerombolása eljutott arra a kritikus pontra, amikor a fiatal generáció egy részének nem csupán nem sikerül azonosulnia az idősebbel, de azt kulturális értelemben sem képes megérteni. Úgy kezeli, mint egy idegen, ellenséges csoportot, és „nacionalista” gyűlölködést táplál iránta. Ez a patologikus jelenség a társadalom organikus létét teljesen szétzilálhatja, s alapvető, önpusztító veszélyforrássá válik.2 Az ötvenhatos felismerésekből és ellenhatásból merítő „aczéli politikában” a tradíciók szétzilálása tudatossá vált. Ez az önpusztító magatartás Magyarországon a média hatására brutális erővel jelentkezett. A globalizációra ráhangolódó, az osztályharcos gyűlölködésben szocializált magyarországi médiasztárok jó része ezt a szellemet képviseli ma is, a helyi értékek iránti érzéketlenség és a magyar tradíciók megvetése árad tevékenységükből. Annak a társadalmi agymosásnak, mely december 5-éig vezetett, nem pusztán bizonyos politikusok, de ők is főszereplői. Ez máig is mindennapjaink része. Ha érdekeik megkövetelik, bebizonyítják, hogy a fény nem a napból árad, hanem Budapest szennycsatornáiból. Ha ebből a kelepcéből nem vagyunk képesek kiszabadulni, szereplésük nem pusztán a szabad információáramlást s az erre épülő választási lehetőségeket temetheti el, de a demokráciát is. Tevékenységük az utóbbi években cunamivá duzzadt. A pusztítást a társadalom egy részének riasztó lezüllése kíséri. Tevékenységük mégsem mindenható, mert mindig akadnak minden területen autonóm egyéniségek – „a tűz őrzői” –, s a lelkekben kiirthatatlanul él tovább egy emberibb élet utáni vágy.
’56 szellemi öröksége számomra ennek a vágynak az életben tartása, melynek jegyében a lét az igazság vonzásának sodrásába kerül.