Szócikkek az Olasz írók önlexikonából

    Az alábbiakban összeállításunk valamennyi olyan írójának és költőjének önbemutató írását közöljük, akik szerepelnek a lexikonban. Magunkénak érezve Piemontese szerkesztői elvét az alfabetikus sorrendet követjük.



    Conte, Giuseppe

    Giuseppe Contét (született 1945-ben, Porto Maurizio városában) nehéz lenne kategóriába sorolni, ha egyáltalán szükséges őt kategorizálni és lexikonba felvenni. Olykor tanulmányíróként és teoretikusként, sűrűbben költőként, olykor pedig, némi kétkedéssel, prózaíróként emlegetik. Munkásságát illetően megoszlanak a vélemények: egyesek barokk, mások romantikus szerzőnek tartják, többen pedig a neoklasszicizmus, az orfizmus vagy éppenséggel D’Annunzio követőjének tekintik. Úgy tűnik, művei középpontjában két téma áll: a természet – amely miatt egyesek ökológusnak, mások árkádistának titulálták – és a mítosz, amelynek köszönhetően vagy a formalizmus maradi hívének, vagy a lázadó írek és az amerikai indiánok barátjának mondták. Talán kizárólagos, behatárolható formában nem is létezik. Mégis, akik mostanában találkoztak vele Liguria, Bretagne vagy Tamil Nadu környékén, termetre magas, művelt férfiként írták le, akit felettébb érdekel minden, ami a szexualitással és az erotikával kapcsolatos, aki szüntelenül szimbólumok és istenségek után kutat, aki D. H. Lawrence-et tekinti mesterének, és rendszerint egyedül vacsorázik valamelyik apró, halételeket kínáló étterem egyik tengerre néző asztalánál. Azt is ismerőseitől tudjuk, hogy hol az iszlám vallással, hol a hinduizmussal (azon belül Siva istennő követőivel), hol pedig a dzsinizmussal szimpatizál. Meg hogy a rasszistákat szörnyűnek, a fiumei haditettet pedig elbűvölőnek tartja. Becsülettel megállja tehát a helyét az a feltételezés, hogy Giuseppe Conte mint kategóriába sorolható, konkrét létforma nem létezik, hogy inkább álmok összessége, ideértve a lidérces álmokat is, melyektől gyakorta elrémül egynémely lombard szobakritikus.



    De Carlo, Andrea

    1952. december 11-én született Milánóban. A Treno di panna (1981, Einaudi), az Uccelli da gabbia e da voliera (1982, Einaudi), a Macno (1984, Bompiani), a Yucatan (1986, Bompiani) és a Due di due (1989, Mondadori) című könyv szerzője.



    Lamarque, Vivian

    (Anyakönyvi nevén Provera Pellegrinelli Comba, Trento járás Tesero városkájában született – neki Esero, azaz Leszbosz jobban tetszett volna! –,1946. április 19-én.)
    Rendkívül sajátos hangvételű költőnő, aki hosszas rábeszélés után huszonhat évesen válogatást publikált több száz költeményéből, melyek gyermekkora óta észrevétlenül gyűltek fiókjai mélyén (Giovanni Raboni szerint „úgy ír, mintha az írásnak köze sem volna az irodalomhoz”). L’amore mio č buonissimo (1978) című kötetét a Teresino (1981) című verses önéletrajza követi; ennek sorai között felsejlik ellentmondásokkal teli gyermekkora (valdens gyökerek, protestáns pásztor nagyapa, kilenc hónapos korában szülőcsere, négyévesen nevelőapját is elveszíti), Paolo Lamarque-kal, „a festők festőjével” kötött házassága, „kis gall” lányának születése és a különválás.
    A Teresino sikere ellenére (első mű kategóriában elnyeri a Viareggio Díjat) a költőnő újból kizárólag önmagának és fiókjának ír, figyelmét csakis arra fordítva, hogy – akárcsak Teresino társa, Petit Poucet – egykori, elveszített családjának nyomait keresse „az erdőben”. Ezekben az években Valéry és Baudelaire munkáit fordítja, újraírja a La bambina che mangiava i lupi című művét, és megalkotja Questa quieta polvere című poémáját (Natalia Ginzburg jelenteti meg), amely a halállal folytatott drámai párbeszéd, s amely miatt később jungi pszichoanalízisre szorul. Annak a pszichiáternek, aki visszavezeti az életbe és visszaadja egykori derűjét, számos levelet és rajzot szentel, s neki ajánlja Il signore d’oro (1986) és Poesie dando del lei (1989) című köteteit is.
    Újult erővel fog az olasz nyelv tanításához, Libro delle ninne-nanne című kötetének megjelentetéséhez és ezernél is több kiadatlan írásának újrarendezéséhez. Vivian Lamarque versei kapcsán „a szív intelligenciájáról” (Sereni), „szelíd kegyetlenségről” (Cordelli), „már-már vad” egyszerűségről (Raboni) és megtévesztő átláthatóságról szokás beszélni: „versei nem azok, aminek látszanak” (Fortini).



    Magrelli, Valerio

    1957-ben született Rómában. Filozófia szakon szerzett diplomát; különböző periodikák, folyóiratok munkatársa; tanulmányokat, verset és prózát, könyveket és könyvrészleteket, lappangó verstöredékeket és verssorokat fordított: Mallarmé, Verlaine, Valéry, Debussy, Scéve, Marot, Jabčs, Deguy, Breytenbach, Eluard, Duvert, Robespierre, Vian, Perec, Picasso, Péguy, Jarry, Fargue, Jacob, Supervielle, Toulet, Cendrars, Reverdy, Jouve, Cocteau, Radiguet, Tzara, Breton, Aragon, Soupault, Desnos, Roussel, Artaud, Saint-John Perse, Char és Ponge műveit. Kritikusként előbb a dadizmusról írt monográfiát, majd Proust, Madame de Staël, Apollinaire, Perec, Joubert, Valéry, Debussy, Verlaine és Gide művészetéről közölt cikkeket és tanulmányokat.
    Első versei 1977-ben jelentek meg a Periodo ipotetico és a Nuovi argomenti című folyóiratokban, majd két verskötete látott napvilágot, az Ora serrata retinae (1980, Feltrinelli, Milánó) és a Nature e venature (1987, Mondadori, Milánó).
    Ora serrata retinae című kötete harmadik kiadásának egyik jegyzetében, életművét kommentálva Magrelli ezt írta: „második kötetemmel, annak »kettős találatával«, azaz kettős térlátásával át akartam lépni az egy szemszögből történő látásmódról a több szemszögű látásmódra, önmagunk belülről látásából a magunk külső szemlélésére, a tömbszerűségből a részletezettségbe, úgy, hogy megmozgatom az első kötet mozdulatlan felszínét, felborzolom víztükrét, és olyannyira felrázom az írást, hogy a visszatükröződő alakok darabokra hulljanak szét. Mindezt szem előtt tartva valójában nem tettem mást, mint hogy felerősítettem azt a megfoghatatlan, tűnékeny érzést, amelyet az emberi rövidlátóság kelt, és amelyet első kötetemben nyilvánvalóvá tettem és egyúttal elnyomtam, vagy talán éppen azért tettem nyilvánvalóvá, hogy elnyomjam… Van valami tanulságos és felderítetlen a látás és a betegség eme találkozásában. Mintha a világosság és éleslátás csak úgy valósulhatna meg, hogy valami zavaros, tartalom nélküli, változékony, homályos és lüktető mélységből tör fel.”
    Több ízben a manierizmus hatásának tulajdonították, hogy e költészet megőrzi a klasszikus versmértéket – az endecasillabót, a settenariót –, ám ezek lüktetését eltérő ritmusok szüntelen játéka zavarja meg. Mindehhez olyan nyelvi eszközök használata járul, mint az anagramma vagy a kalligramma, melyek az írás formavilágának fokozott megbecsülésére vallanak.



    Montefoschi, Giorgio

    Ha egy író azt a célt tűzi ki maga elé, hogy (hétköznapi csevegésnek szánva) áttekintse teljes munkásságát, ahogyan egy festő életművét vesszük szemügyre (már amennyiben igaz az állítás, hogy módosítgatva bár, az írók mindig ugyanazt a könyvet írják újra, aminthogy a festők is mindig ugyanazt a képet festik, még ha felismerhetők is benne előbb a hatások, a tanítómesterek, az újszerűség kényszerítő ereje, később az észrevétlen átalakulás, végül pedig az, hogy elillant a minta, s – most már – csak egy értő és mindentudó szem képes felismerni...), abban a nyugtalanító helyzetben találja magát, hogy kellő távolságból és más szemszögből kell szemlélnie mindazt, amit addig írt, jelen esetben hét regényt. Nyugtalanító érzés, mert nem szeret kritikusi szemmel eltávolodni attól, amit csinál; jóllehet ez a kívánság igen gyakran, az elszakadás különleges helyzeteiben legyőzi benne a félelmet. Nem képes őszintén megállapítani, hogy írói pályafutásának melyik állomásánál tart. Fél meghatározni. És legfőképpen: nem tudja, hogy az erről szerezhető benyomása pontos-e. Valószínű, hogy a regényekben ez a „rövidlátás” jelen van. És a titkos vágy is, hogy kövesse. Ez pedig azzal a kettős következménnyel jár, hogy egyrészt képtelen „fejben” írni s csak azután papírra (azaz csak írva tud írni), másrészt képtelen magáról beszélni.
    Egy-két dolgot azonban világosan lát. Azokról a polgárjogot nyert sablonokról van szó, amelyeket könyvei alapján fogalmaztak meg róla, s amelyekkel ő maga nem tud egyetérteni. Egyszerűen szólva azzal, hogy őt a polgárság és Róma írójának tartják. Ezeket az értékítéleteket egy másfajta rövidlátás hívta életre. Az „egyszer használatosság” rövidlátása, amelybe beleszorították a könyvkiadást és a hírgyártást is. Nézzük hát először Rómát. Rómáról kizárólag mint városról beszél: házairól, utcáiról, lakásairól. Egy helyről. Olyan helyről, amely valódi hely erejével bír. A polgárságról pedig annyit – ha a szó hagyományos értelmében egyáltalán létezik még –, hogy minden abból a pár interjúból származik, amelyet gyerekfejjel adott (életkorára jellemző hevességgel). De hát ’68 után voltunk. Azt akarta mondani – picit provokálva az újságolvasókat –, nem igaz, hogy minden politikaivá és közérdekűvé vált. Hogy vannak olyan emberek – sajnos az egyszerűség kedvéért társadalmi hovatartozásukkal nevezte meg őket –, akik más okból szenvednek vagy más okból boldogok, olyasvalamitől, ami nem feltétlenül politikai természetű, vagy nem arra való, hogy nyilvánosság elé tárják, netán értekezleten vagy gyűlésen vitassák meg. Ezért aztán kötelességének érezte... Nem, nem érezte kötelességének: egyszerűen beszélni akart ezekről a dolgokról. S ki lehetett volna névtelenebb, kevésbé „szem előtt” levő, mint az általa ismert polgári családok? Ki volt megőrzőbb náluk? De akkoriban polgárinak minősült mindenki: munkás, paraszt… „Civilek”, „nem politizálók” egyesülete, miegymás… Két kritikus, Citati és Raboni kitartó munkája kellett ahhoz, hogy mindenki megértse, írónk nem magánügyekkel, nem a „polgársággal” meg a „házassággal” foglalkozik.
    Az mindenesetre igaz, hogy írásaiban a házastársi kapcsolat metaforájába minden másnál több üzenetet rejtett. Úgy érzi, hogy hetedik, Il volto nascosto című regényével fordulóponthoz érkezett. A továbbiakban bizonyos teljességre vágyik: hogyan lásson maga előtt egy falut, egymástól különböző létformákat és hosszabb időt. Még ha ez a homályos vágy – jól látja – a leltár javát szolgálja is; mert valahányszor belemerül egy új regénybe, arra vágyik, amit már leírt. A papíron bizony a teljesség összezsugorodik. A téma, a papírlap és minden egyéb valamiféle sorvadásnak indul, s ez meggátolja abban, hogy azt tegye, amit szeretne. Meglehetősen nehéz elmagyarázni, de ebben áll az ő írói mivolta.



    Nigro, Raffaele

    Dél-Olaszország és benne Basilicata utóbbi harminc esztendejének számos változása kitapintható Raffaele Nigro életművében, aki 1947. november 9-én, Basilicata tartomány Melfi nevű városában született. [...]
    A hetvenes évek elején, miután megtapasztalja a Campi Elisi-féle underground világát, zenész költők és írók olyan társulását, amely igen közel áll a beat-generáció kulturájához és a szélsőbaldali fiatalok mozgalmaihoz, Daniele Giancanéval és Alessandro Zaffaranóval együtt életre hívja az Interventi culturali (Kulturális beavatkozások) nevű csoportot. Az alternatív avantgárd csoportosulások ideje ez; az iskolai tömegoktatás szülöttei felismerik, hogy immár kreatív életet élhetnek, csoportokká alakulva, mikrostruktúrákat alkotva képessé válhatnak arra, hogy bizonyos fokig reagáljanak az ipari méreteket öltő könyvkiadás túlhatalmára, önálló kiadáshoz folyamodva, olykor stencilezett formában. Megszületik a „Quaderni del Gruppo” („A Csoport Füzetei”), továbbá egy verseket és prózaírásokat közlő sorozat; ebben jelenik meg Nigro Antymat&mata című verskötete is, amelyet Cummings ihletett, és amely erősen ironikus hangot üt meg a neoavantgárddal és a bécsi kör által eszményített matematikai nyelvezettel szemben. [...] A XV. és a XVI. század lucanai és pugliai irodalmának tanulmányozásába kezd, s közben különös figyelemmel és odaadással kutat magán- és állami irattárakban, s gyűjti a nép szájhagyományként élő művészeti alkotásait. [...]
    A tartományok kultúrájának kutatása és szondázása egyre inkább alkotói tevékenységgel párosul. [...] 1981-ben Il grassiere című műve Vito Signorile rendezésében nagy sikert arat Martina Franca Verdi színházában, és később a Quattrocittà, az országos írószakszervezet egyik tagja könyv formában is kiadja. [...] Ezután további színpadi művek következnek. [...] Nigro tevékenységének legmozgalmasabb évei ezek. [...] Megindítja a Sistemi című, Leonardo Mancinóval közösen szerkesztett, verseket és elméleti írásokat közlő könyvsorozatot, valamint a venosai Osanna kiadónál megjelenő és a lucanai kultúrával foglalkozó, Riccardiana című sorozatot. Ezután megalapítja az Inoltre című folyóiratot, amely a Schena kiadó gondozásában, Angiuli és Giovanni Dotoli közreműködésével jelenik meg, és amelyben hangot ad annak, hogy antropológiai szempontból kellene megközelíteni a valóság olvasatát, és ablakot kellene nyitni a földközi-tengeri kultúrákra. [...]
    I fuochi del Basento című regényét Nigro 1986-ban a Raffaele Crovi vezette Camunia Kiadó gondozására bízza. [...]
    1988 januárjától a Rai televíziós csatorna szerkesztője, a „Bell’Italia” és a „L’Aquilone” című műsorok készítésén dolgozik, s eközben a La Gazzetta del Mezzogiorno, illetve az Il Mattino című napilapok munkatársa.

Aszódi Éva fordításai