Az olasz irodalom önéletrajza
Irodalmi társaságokban gyakran rebesgetik – meglehet, csak adomának szánva –, hogy némely hiú szerző úgy gondoskodik síron túli jó híréről, hogy jó előre megírja és készenlétbe helyezi saját nekrológját. Michel Turnier is bizonyára hallott efféléről, s talán épp hiú társainak kifigurázására írta meg Egy író nekrológja című groteszkjét, amelyben önmaga pályáját méltatja, 2022-es halála alkalmából... Turnier humoros írása azonban később egy komoly kiadványhoz is ötletet adott: egy fiatal, de már jó nevű francia irodalomtörténész elhatározta, hogy irodalmi lexikont szerkeszt ezzel a módszerrel, szócikkeket írat önmagukról a kortárs francia írókkal. Hamarosan meg is született Le Dictionnaire című, különös adattára, s ez adott aztán mintát olasz pályatársának, Felice Piemontese író-újságírónak, hogy Autodizionario degli scrittori italiani (Olasz írók önlexikona) címmel elkészítse a műfaj olasz változatát.
Piemontese igazi lexikonszerkesztőként, a tudásközlés becsvágyával és felelősségével látott munkához. Azt kívánta elérni, hogy a sokféle személyességből és elfogultságból ne csak érdekes olvasmány, hanem sokféleképpen összevethető és kontrollálható, sok nézőpontú tudástár álljon össze. Ezért a kor valamennyi jelentős, élő olasz íróját-költőjét bevonta a munkába, sőt, a válogatásnál a kialakult kánonnal sem érte be, kritikai igazságot kívánt szolgáltatni a megítélése szerint igaztalanul mellőzött szerzőknek. Az elkészült kötetben végül kétszáztíz alkotó szólalt meg, s a bevezető azt is elárulja, hogy a felkértek közül sokan lelkes támogatói voltak a munkának, mások csak vonakodva vettek részt benne, s akadtak olyanok is, akik elutasították a felkérést. Utóbbiakról a szerkesztő ezt mondja: „A távolmaradást főképp azzal indokolták, hogy nem képesek, vagy hogy nem is lehetséges magukról beszélni, még a harmadik személy ingatag paravánja mögül sem (vagy sokszor épp emiatt).” Piemontese azt sem titkolja el, hogy ingerült visszautasítást, udvariatlan hallgatást és sértett követelőzést is kapott, s hogy egyvalaki azért utasította el, mert a betűrendes szócikkek sorában bizonyos társa megelőzte volna őt. A hiányok ellenére végül is a névsor igen reprezentatívnak mondható, és eléggé mérvadónak ahhoz, hogy a kötet átfogó képet adhasson az ezredvég olasz irodalmáról.
A megszólaló szerzők szabadon megválaszthatták, hogy milyen formában írjanak magukról – milyen hangnemet válasszanak, mekkora terjedelmet sajátítsanak ki, komolyan vegyék-e vagy tréfára fogják-e a dolgot –, egyetlen megkötést kellett csak szem előtt tartaniuk, azt, hogy harmadik személyben, mintegy önmagukból kilépve szóljanak. Érthető tehát, hogy nagyon sokféle változat született. Voltak, akik tüntető szerénységgel csak születésük helyét, idejét és megjelent műveik könyvészeti adatait adták meg. Mások természetesebb mértéktartással éltek, s így adtak hasonlóképp tárgyilagos beszámolót a maguk pályájáról.
A tárgyilagos hangvétel mellett többen rövid alkotói önjellemzést is megpróbáltak belefoglalni a pályaképbe. A magyar születésű Tomaso Kemeny például az alábbi mondatot illeszti bele kétoldalas, részletes ismertetésébe:
Arról álmodik, hogy a szavakon keresztül egyfajta állandóan növekvő-változó életörömet tudjon felmutatni, amely a kozmikus anarchia kívánalmai szerint folyamatosan közelít a szépség küszöbéhez.
A költői attitűd efféle tömör megfogalmazását olykor bőséges elemzés teljesíti ki, mint például Valerio Magrellinél is, akinek szócikkét – mivel a szerző versekkel szerepel összeállításunkban – alább teljes terjedelmében közöljük. A tárgyszerűen szóló szerzők közül többen is önironikus részletekkel oldották fel komoly hangnemüket. A meglehetősen bőbeszédű Umberto Eco már az adatokat és a történéseket is a társalgás kissé oldottabb nyelvén sorolja, négy oldalt is meghaladó tényhalmazát pedig egyenesen öniróniával zárja:
Ecónak, ha azt a vörös fonalat keresi, amely egybefűzi különféle tevékenységeit, az a mondat jut eszébe, amelyet államvizsgája előtt Luigi Pareysontól hallott, s amely nagyjából úgy hangzott, hogy mindegyikünk egyetlen eszmével a fejében születik, és egész életében csakis ezt járja körül. Ő ezt a mondatot akkor reakciósnak találta: mintha egy eszme kibontásában nem játszana szerepet a fejlődés és a változás. Érett korában rájött, hogy Pareysonnak igaza volt, és ő, Eco is egész életében egyetlen központi eszmét kerget megszállottan. Csak még korai volna megmondani, hogy mi az.
Alberto Moravia úgy ironizál, hogy amerikai típusú curriculum vitae-t, aforisztikus önvallomást és útlevélkérő űrlapot elegyít rövid szócikkében:
Alberto Moravia – Moravia nem álnév, hanem második név – Rómában született, 1907. november 28-án. Testmagassága 1,80 méter. Hajszíne barna (most már fehér). Szeme zöld. Különös ismertetőjele: sántít (már bottal jár).
Nincs diplomája. Angolul és franciául beszél.
37 nyelvre fordították le.
17 regényt, 10 tanulmány- és cikkgyűjteményt, 12 elbeszéléskötetet és 10 drámakötetet publikált.
Hobbija: utazás.
Kedvenc mondásai: azért írok, hogy megtudjam, miért írok; egyik élet annyi, mint a másik; nem szeretem a saját könyveimet, a másokéit szeretem.
Háromszor házasodott: először Elsa Morantéval templomban, másodszor Dacia Marainivel élettársként, harmadszor Carmen Llerával polgári esküvőn.
A hazájában is kevéssé ismert Nanni Cagnone a tökéletes megkettőződés humorával ajándékozta meg az önlexikont (no meg némi hetyke dicsekvéssel is):
Amikor egy kétes értékű költőkonferencián első ízben találkoztam Cagnonéval, úgy beszélt magáról, hogy ő egy „Liguriából származó nyugati, abból a fajtából, amelyre ráköszöntött az alkony”. Emlékszem, mennyire elképedtek a padtársaim. Én nem ismertem a munkáit. Amikor elolvastam őket, azt mondtam magamban: micsoda lehetetlen alak! [...] Később megtudtam, hogy ez a Cagnone nem valami jó píáros, sőt, bizalmasan azt is elárulták róla, hogy mivel szemérmetlenül nyílt, és sohase nyalta ki a seggét senkinek, outsidernak lehet tekinteni. Vagyis pontosan igazolták előérzetemet.
A mindig szarkasztikus Luigi Malerba ezúttal szelíden lemondó bölcselkedést is odaállított szarkazmusa mellé:
Néha attól tart, hogy ő csupán egy tükör, amely visszaveri a világ némely történését, már amennyiben a világ létezik. A tükör azonban nem őrzi meg a visszavert képeket, sem tökéletlenségeikben, sem erényeikben nincs része, léte átmeneti és változó, avagy egyáltalán nem is létezik. Ha így áll a dolog, akkor én sem létezem, gondolja, ez pedig nagy pech volna neki is és olvasóinak is.
A személyesség azonban nem burkolózik mindig humorba. A depressziójáról egykor naplóregényt publikákó Ottiero Ottieri a harmadik személy távolságtartó nyelvtanával is pőrére vetkőztetve tárja elénk lelkét:
Kétpólusú, azaz depressziójából veszélyes jókedv-időszakok törnek fel, veszélyesek, mert ássák a szakadékot az újabb, igen fájdalmas visszaeséshez. Kétpólusú, Cassano szerint mániákus és kényszeres. Zapparoli pszichiáter szerint nem viseli el az örömet, a szenvedés folytonosságára van szüksége. Csak úgy képes írni, élni, hogyha rendszeresen mérgezi magát: alkohol, cigaretta, erős tea, kávé. Egészségtelen életmód. Hasnyálmirigye már kezdi megérezni. Korán meghal? Állandó nyomás alatt kiégnek a csodás gép biztosítékai. Önnek halálfélelme van, mondaná a milánói Zapparoli. Meghosszabbítom és jobbra fordítom az életét, mondja a pisai Cassano.
A nyugtalanító vallomás szemérmesebb hangon is megszólal. A nálunk is jól ismert Claudio Magris az ifjúkor lélektani örökségéről is finoman elegáns, az Appennini-félszigeten ritka esszéstílusban ír:
1939. április 10-én született Triesztben, ahol tizennyolc éves koráig élt, s ahol néhány emberben [...] és némely környezetben, tájban [...] megtalálta az élet egységének, a valóság teljességének, az értékeknek és a szeretet és irónia elválaszthatatlan kapcsolatának azt az érzését, amely hozzásegítette, hogy együtt éljen belső árnyaival, hasadásra kész hajlamával, a világ és a személyiség ama válságával és felbomlásával, amelyet később oly kitartóan elemzett és mutatott be írásaiban.
És a műalkotás-szöveg kizárólagossá is válhatott. A parasztregényeivel nálunk is sikeres Ferdinando Camon minden adatot mellőz, csupán írói hitvallását fogalmazza meg egy jellegzetesen szépírói hasonlattal:
Nem író, legalábbis nem tekinti magát annak; ember, akinek problémái vannak, s aki szavakat használ, hogy más, hasonló problémákkal bíró emberekre leljen. Az ókoriak nagyon ügyeltek, hogy mindig legyen náluk fémpénz, amelyet haláluk esetén gondos kezek a szájukba tehetnek, hogy megfizessék vele az alvilági utazást. Camon ugyanezért ír könyveket. Egyet közülük menlevélként szeretne magával vinni.
Szénási Ferenc