Marco Lodoli

A mester

    Most, hogy eljutottam idáig, rajtam a világ szeme, meg az apámé, rendezhetem a számlát. Nyugodt vagyok, laza, tudom, mit kell tennem. A többiek azt mondták: menj te, és én mentem, hogy pontot tegyek ennek a párbeszédnek a végére, amely évek óta tart, és olyan, mint egy kihallgatás, amelynek most kell véget érnie.
    Jól emlékszem a napra, amikor először léptem be a stadionba, apám súlyos kezét szorongatva. Nyakamba kötött egy sálat a csapata színeivel, úgy éreztem, hogy megfulladok. Körülöttünk mindenki lökdösődött és kiabált, mint az őrült, és apám volt a legőrültebb mind közül, dagadó torokkal fröcsögött a bíróra és az ellenfélre olyan szavakat, amilyeneket otthon sohasem hallottam tőle. Más ember lett, úgy rázta az öklét, mintha mindent darabokra akarna törni: miközben izgett-mozgott, könyöke a halántékomat verdeste. Én azt mondtam: papa, kérlek, menjünk innen, menjünk haza a mamához, be kell fejeznem a leckét holnapra, de ő rám se hederített. Felemelt és a nyakába ültetett, hogy jobban lássam a meccset. Odalenn a zöld gyepen egy csomó ember rohangált egy labda után, szétnyíltak és összezáródtak, mint madárraj a fűégen. De az ég ezerszer szebb. Azon a vasárnapon nagy szél volt, és a felhők minden pillanatban új alakot öltöttek. Az egyikben felismerni véltem a kiskutyánk, Toto vonásait, és meg akartam mutatni apámnak, mutattam is, bár a szél félig már összekuszálta. De apám csak azt mondta: hagyd már ezeket a butaságokat, ne az eget nézd, nézd a meccset!
    Én utálom a focit. Azonnal megutáltam abban a stadionban, az egészet egyben, egy pillanat alatt, aztán később részleteiben is, egyre inkább, nap nap után.
    Apám levitt egy kerületi kiscsapathoz. A fiúk kicsit nagyobbak voltak nálam, a zuhany alatt oldalba pisilték egymást és röhögtek, sárral rakták tele a kisebbek táskáját, bosszantásból alsógatyákat és órákat lopkodtak. Szerencsére engem békén hagytak, mert apám, akitől mindenki tartott, gyakran bejött az öltözőbe, hogy tanácsokat adjon, hogyan rúgjam meg a labdát, és hogy mit kell tenni a győzelemért. Csatárt játszottam, figyelmem sokszor elkalandozott, azt se tudtam, hogy áll a meccs, aztán megláttam apámat a kerítés fémhálójába kapaszkodva, valami érthetetlen dolgot üvöltött, és akkor, hogy elhallgattassam, rúgtam egypár gólt. Nem nehéz gólt rúgni, csak tudni kell, hová fog jönni a labda, és ott kell lenni: és én ezt tudtam, jobban, mint a többiek, és nem izgultam, amikor láttam a kapust kijönni, a hibázás lehetősége egyáltalán nem érdekelt, és nem is hibáztam szinte soha. Csak az zavart, hogy a gólok után egy csomó csapattársam a nyakamba ugrik, ölelget, csókolgatja a nyakamat és beletúr a hajamba.
    Otthon apám töviről hegyire elmesélte a meccset anyámnak és a nővéreimnek, aztán telefonon elismételte még néhány munkatársának is. Amikor a góljaimat ecsetelte, ragyogott a boldogságtól, majdhogynem megszépült.
    Aztán egy délután jött egy alak, hogy megnézzen, futballistaberkekben számított valamit, apám egy közeli presszóban ismerte meg. Rúgtam négy gólt, és elhívtak a város egyik fontos csapatába. Többet kellett edzenem, erősebbé, gyorsabbá, magasabbá és ügyesebbé kellett válnom. Az edzések után apám levitt egy plébánia pályájára, egy órán át passzolgatnom kellett jobbal és ballal, aztán beállt a kapuba, és szólt, hogy lőjek erősen és pontosan. Apám kövér, nevetséges melegítő volt rajta, fejpánt a homlokán, narancssárga kapuskesztyű, és azt mondta, lőj a felső sarokra, most az alsóra, gyerünk; dobálta magát a sárban, megpróbált védeni, és amikor nem sikerült, felállt, mosolyogva és mocskosan.
    Abban az évben én lettem a serdülőbajnokság gólkirálya.
    A város legrangosabb sportújságja lehozta a fényképemet, és bár a név a kép alatt hibásan volt írva, apám ereklyeként őrizgette a tárcájában. Azt tanácsolta, hogy hagyjak fel a tanulással, majd később megszerzem az érettségit valami magánintézetben, ahol elég csak fizetni. Úgyis nemsokára dőlni fog a pénz, mondogatta; nem mintha a pénz túlságosan érdekelte volna, ő csak azt akarta, hogy a lehető legmesszebbre jussak a zöld gyepen. Már becenevem is volt: Tőr, mert olyan pontosan sújtottam le, és mert semmi sem hozott ki a sodromból, még az sem, ha az ellenfél a mezemet rángatta vagy az arcomba könyökölt és felrepedt a szám. A csapattársaimmal nemigen törődtem, gyakran cserélődtek, némelyiknek még a nevét sem tudtam, meg aztán ők mindig a meccsekről és a rohadék bírókról beszéltek, és a fényes jövőről, szép autókkal és nagy mellű nőkkel. Én csendben maradtam, sőt néha vasárnaponként szörnyű búskomorság kerített hatalmába: fel kellett vennem a piros-fehér mezt, a stoplis cipőt, ami feltörte a lábamat, és aztán – esőben, szélben vagy napsütésben – a pálya ketrecként zárt magába, mint egy állatot. Szerettem volna máshol lenni, valakinek a barátja lenni és vele mászkálni, vagy akár egyedül, csak úgy, a városban, bámulni mindazt, ami történik, azt az ezernyi dolgot, amiről én semmit sem tudok. Apám minden meccsen kinn volt, otthon vagy idegenben, bekerült a csapat szakmai stábjába, így ott ülhetett a kispadon, buzdított, toporzékolt, egyik cigarettát a másik után szívta. És én, hogy ne okozzak neki csalódást, rugdostam a gólokat.
    Tizenhat évesen mutatkoztam be az ificsapatban, mert, ahogy mondták, jó gólszimatom van. Rettenetesnek tűnt ez a kifejezés, ami illik egy szarvasgomba-kereső vagy vadászkutyára, de nem rám, aki csak az egymás után múló évszakok illatát éreztem, melyek sodortak magukkal. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy az ellenfél kapuja mellett volt egy kút, és én belehajoltam, hogy megnézzem, mi van benne, de sötét volt odabenn, semmit se lehetett látni, csak egy kutya sírása hallatszott.
    Tényleg nem értem, hogy tudtam minden meccsen gólt rúgni. Mert sztár vagy, mondogatta apám fanatikus büszkeséggel. Én viszont azt hiszem, egyszerűen csak a többieknél jobban értem a légüres tér lényegét. A pályán, ahol minden mozog, rohan, a játékosok megpróbálnak minden teret elfoglalni, de az örvény közepén mindig marad egy üres pont, engem ez vonz, belevetem magam ellenállás nélkül. Aztán ott találkozom a labdával, és behelyezem a hálóba. Gondolom, ez olyan lehet, mint találkozni egy lánnyal egy nagy bevásárlóközpontban: szörnyű a zűrzavar, az emberek jönnek-mennek, egymásnak ütköznek, de aki vár, az egy üres pontban van, nem lát semmit, nem ért semmit, mégis éppen ott áll, ahol a szerelem elhalad. Barátnőm, az igazat megvallva, nem volt, apám mindig azt mondta, nem kell az időmet érzelmi marhaságokra fecsérelnem, és hogy szenteljem magam annyira a focinak, mint ahogy egy ferences szerzetes önmagát az Úrnak szenteli.
    Én titokban átkoztam a focit, de aztán vasárnap mégis hirdettem az igét.
    Aztán, egy nap, emlékszem, szakadt az eső, bemutatkoztam az első ligában. Vesztésre álltunk, otthon, egy nullra, tíz perc volt hátra a meccsből: a mester azt mondta, gyerünk, fiam, te mész be. Összeölelkeztem az öreg csatárral, aki csuromvizesen jött le, és kihelyezkedtem jobbra, a szélre. Amikor a meccs már majdnem befejeződött, és én még labdába sem értem, láttam, hogy a középpályásunk felbőszült bikaként tör előre, készen arra, hogy bevigye az utolsó döfést. Láttam, milyen csámpásan fut, milyen sután lendíti lövésre a lábát, és kitaláltam, hol van az a pont, ahol a labda majd ki fog menni: oda helyezkedtem, és oda is érkezett a lecsúszott, célt tévesztett lövés. A labda eltalálta a sípcsontomat, felpördült és furcsa ívben behullott a kapus mögött a hálóba.
    Abban az évben tizenkét gólt rúgtam, a következőben tizennyolcat. Apám kiragasztgatta a sportújságok címlapjait a nappali falára. Azt mondta, te vagy az én büszkeségem, az álmaim beteljesülése, életem egyetlen értelme.
    Egyszer, egy mesterhármas után interjút kellett adnom az újságíróknak. Azt kérdezték tőlem, mit gondolok, jobb vagyok-e, mint bizonyos régi játékosok, akiknek még a nevét se hallottam soha; hogy éjszakánként a válogatottal álmodom-e; igaz-e, hogy a Real Madrid érdeklődik utánam; hogy tévés barátnőm van; hogy valóban kommunista vagyok-e, mint ahogy azt rebesgetik.
    Próbáltam nagyvonalú és udvarias lenni, és sokat nevetni. Apám azt mondta, hogy olyan voltam, mint egy visszamaradott gyerek; azóta csendben vagyok. Tíz év az első ligában, egyetlen nyilatkozat nélkül, négyszer voltam gólkirály, soha nem állítottak ki, sárga lapot is csak szándékos kezezésért kaptam, mert egyik-másik vasárnap kedvem támadt a kezembe venni a labdát, megállítani mindent és hazaküldeni mindenkit. Menjetek innen, el, el innen! Ti, akik megtehetitek, menjetek vendéglőbe, sétálni, legyetek gyilkosság áldozatai, menjetek lukat ásni a homokba, szeretkezni, lerészegedni, menjetek, ahova akartok, de ne maradjatok tovább ebben a stadionban a győzelmet remélve, mert nem lehet győzelem az, amikor a labda kifogott halként vergődik a hálóban. Hagyjatok békén, nem kérek tőletek semmit, ti se kérjetek tőlem többet, én gyűlölöm ezt a játékot, amely kicsivé és boldogtalanná tesz, szeretnék csak lefeküdni a gyepre és aludni.
    De csak jöttek a labdák, én lőttem, és majdnem mindig gól lett. Láttam az ellenfél játékosait, fogták a fejüket, a hajuk izzadságtól és zselétől fénylett, térdre hullottak, és én sajnáltam őket. Úgy tűnt, hogy a meccsen nincsenek győztesek és legyőzöttek, hanem egy nagy egészről van szó, amihez mindenki valahogy hozzájárul, mint ahogy a fény és a sötétség órái együtt teszik ki a napot. Apám néha még bejött az öltözőbe, hogy megöleljen: zakóban és nyakkendőben; én meztelenül, mint egy ázott kutya, és a vállamat veregette. Vagy füzeteket hozott, és minden oldalra kellett írnom egy ajánlást az aláírásommal. Írjad, mondta, Mariának, sok szeretettel, Rossanának, a szép szeműnek, írjad, gyerünk, és úgy írd alá, hogy el lehessen olvasni, ne olyan tétova macskakaparással. Te sztár vagy, te vagy a fiam, olyan, amilyet mindig is akartam.
    A pénzből, amit kerestem, apám vett egy villát az előkelő negyedben, a város és a tenger között. Vett néhány szép autót is, mert, ahogy mondta, ki látott már futballistát Mercedes nélkül. Én szerettem volna kismotorral járkálni, érezni, ahogy az arcomba vág a levegő és magával viszi a gondolatokat, de nem motorozhattam, ebben apám hajthatatlan volt: elég egy gödör, egy megcsúszás, egy őrült, aki átmegy a piroson, és viszlát, karrier.
    Én azt mondtam: rendben van, mester, és ő boldog volt.
    Tíz év a legmagasabb osztályban, mint egy alvajáró egy vég nélküli folyosón. Levetkőzni, felvenni a rövidnadrágot és a mezt, játszani, gólt rúgni, lefürdeni, felöltözni; meg a fekete táblák, mint az iskolában, nyilakkal és mozgásirányokkal; meg a csapattársak, akik furcsán néznek rám, és én is furcsán nézek rájuk, csapattársak, akik továbbra is minden évben cserélődnek, ki sem alakulhat bármiféle rokonszenv; meg aztán az újságok a fényképemmel minden vasárnap, minden hétfőn, ahogy gólt lövök vagy ahogy tátott szájjal levegő után kapkodok, és láttam, hogy én vagyok, mégsem ismertem magamra. És mellettem mindig ott volt apám, láthatatlanul, hogy megmondja, mit csináljak.
    És most itt vagyok a tizenegyespontnál, a világbajnoki döntő utolsó percében, mert én vagyok a válogatott középcsatára, a mezem rálóg a nadrágra, a sportszáram letűrve, az egész világ engem néz, gyerekek és apák összeölelkezve, feleségek talpon, a szalonban a dívány mögött, millió baráti társaság dohányozva, kiabálva, aztán lassan elcsendesednek, a tekintetek a képernyőre tapadnak, a könyökök a térdeken, mindenki azt várja, hogy lőjek: apám a díszpáholyból néz, és ott van a világ összes tévékészülékében, az összes házban, rám mutat, azt mondja, az én fiam, zseni, nem egy lángész, mégis zseni, most fut neki, most lő, és…
    Én nekifutok a világbajnokság utolsó büntetőjének, már évek óta tart ez a nekifutás, megtettem sok kilométert, és most a végére értem.
    A kapus elmozdul, egyensúlyát veszti, már majdnem fekszik, már minden ember talpon, a kezek a magasban, és már hallom apám éles hangját, ahogy üvölt: gól!, győztünk, győztem!
    De én ezt a tizenegyest inkább fölé rúgom, az ostobaság végtelen egébe.

Matolcsi Balázs fordítása

Marco Lodoli (1956) nemzedékének néhol nagyra tartott, másutt elfeledett szerzője. Az írás mellett mindeddig megtartotta középiskolai tanári munkáját is. Pályáján a valóság nyers tónusú ábrázolásától a klasszikusabb formanyelv felé tart. Művei: Diario di un millennio che fugge (Egy gyorsan múló évezred naplója), 1986; Snack bar Budapest (Budapest presszó, Silvia Bre társszerzőjeként), 1987; Grande raccordo (Nagy körgyűrű), 1989; I fannulloni (A semmittevők),1990; Crampi (Görcsök), 1992; Grande circo invalido (Nagy rokkant cirkusz), 1993; Cani e lupi (Kutyák és farkasok), 1995, Il vento (A szél), 1996; I fiori (A virágok), 1999, La notte (Az éjszaka), 2001; I professori e altri professori (A tanárok és egyéb tanárok), 2003.