Andrea De Carlo

A csábítás technikái

    Június első szombatján Rómában őrületes hőség volt, a zárt zsalugátereken keresztül egy fuvallatnyi levegő sem jött be a lakásba. A munkálatok abbamaradtak, és senkinek sem jutott eszébe, hogy lebontsa az állványokat, de rajtam kívül csak a kilakoltatott öreg házaspár tette szóvá.
    Tizenegy óra felé elmentem járni egyet a Santa Maria di Trastevere tér környékére, ahol a szegény turisták a szökőkút lépcsőjén kornyadoztak, a kevésbé szegények pedig a presszók napernyői alatt hűsöltek. Ahogy elhaladtam a téren a könyvesbolt előtt, Marco Polidori könyvét fedeztem fel a kirakatban, nem lehetett nem észrevenni. A címe A koncentrikus kelepce elve volt; sose hallottam még róla.
    Odabenn egy egész kupac volt belőle a pénztárhoz közeli pulton. Kézbe vettem egyet: nem tudtam, hogy egy régi munkájának újabb kiadásáról van-e szó, új címmel, vagy csoda történt, és sikerült végre befejeznie valamelyik történetét a sok közül, amelyekkel évek óta nem haladt. Két hónap telt el azóta, hogy felhívott New Yorkból, és másfél, mióta odaadtam neki a kéziratot. Azóta nem jelentkezett, pedig én valami választ vártam volna.
    Valamilyen okból rögtön az ajánlást kerestem a könyvben; így szólt: Mariának. Meglepett, hogy annyira fontosnak tartja Mariát, hogy neki ajánlja a regényét, és így leleplezi magát a felesége és mindenki más előtt; olyan gyorsan és fájdalmasan, hogy az már majdnem tetszett. El tudtam képzelni Mariát, mennyire boldog lesz: jól emlékeztem a hangjára, amikor Polidoriról beszélt.
    Aztán elolvastam az első oldalt, hogy megnézzem, hogyan kezdődik, és teljesen úgy kezdődött, mint az én regényem első változata.
    Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek, mert hónapokba telt, amíg átírtam, egész másképpen, igazán különös hatást tett rám Polidori könyvében viszontlátni, hogy milyen volt eredetileg. Még arra is gondoltam, hogy ez csak véletlen egybeesés, vagy hogy valamiféle játékot akart űzni az első sorokkal, de a következő sorok is ugyanazok voltak, amelyekre jól emlékeztem: olyan meghitt érzés volt, mint mikor az ember egy korábbi fényképét nézegeti.
    A boltos észrevehette, hogy kivételes figyelemmel lapozgatom a könyvet, mert megkérdezte: Tetszik? Nem válaszoltam; fizettem és kiléptem a térre, hazamentem, egyfajta transzban.
    Otthon aztán folytattam az olvasást. Polidori csinált néhány kis változtatást: elhagyott néhány melléknevet, karcsúsított néhány mondatot, áthelyezett néhány vesszőt, hozzáadott néhány pontosvesszőt. De ezek csak kis beavatkozások voltak, amelyek tökéletesen tiszteletben tartották a stílusomat; nem azért tulajdonította el a történetemet, hogy a saját képmására formálja. Lektori körültekintéssel dolgozott a kéziraton, megőrizve annak minden kis hibáját, az otrombaságokat és a durvaságokat, melyeket én könyörtelenül kiirtottam az új változatban.
    Ahogy olvastam, egyre nőtt bennem a hitetlenkedés, amely minden más érzelmemnél erősebb volt: minden oldallal jobban megdöbbentett a gondolat, hogy Polidori képes volt erre, olyan tökéletes arcátlansággal, ami már-már természetes volt. Eszembe jutottak milánói meghatott szavai és azok a megjegyzések, melyeket a fénymásolat margójára írt a lakása fölötti stúdióban, meg hogy hogyan mutatott be Oscar Sassónak és a spanyol kiadójának; az egész játék a sok hízelgéssel, bátorítással, jó tanáccsal és ösztönzéssel, amelyet egészen a múlt hónapig űzött. Eszembe jutottak megjegyzései az olasz politikusokról és azok szemtelenségéről, arról, hogy biztosak benne: mindent megszerezhetnek, amit csak akarnak.
    De azért folytattam az olvasást, hiszen mégiscsak az én regényem volt, és nagy hatást tett rám, hogy ilyen végleges formában lapozgathatom, az oldalak szépen megszerkesztve, a fekete betűk tisztán és szabályosan sorakoznak a fehér lapon. Az az érzés volt, amelyet sokszor próbáltam magamban elképzelni, amióta elkezdtem átírni, és még inkább azóta, mióta aláírtam a szerződést Rocasszal; és természetesen más is volt, mint ahogy képzeltem, mert a borítón nem az én nevem szerepelt.
    Ahogy egyre folytattam az olvasást, kíváncsivá tett, hogy sikerült Polidorinak megoldani a történet végét, amivel kapcsolatban én olyan sokáig bizonytalan voltam, de amikor a végére értem, nem oldott meg semmit. Pontosan ott fejezte be a történetet, ahol én abbahagytam; nem törődött azzal, hogy lezárjon, megmagyarázzon, megindokoljon vagy összefoglaljon bármit is. Sokkal elfogulatlanabb volt nálam, a könyv pontosan az énáltalam megírt utolsó párbeszéddel fejeződött be. Az volt a furcsa, hogy így olvasva jó volt, úgy tűnt, hogy semmi szükség arra a komplikált megoldásra, melyet én a második változatban kitaláltam, hogy elvarrjam a szálakat.
    Amikor letettem a könyvet, elkezdtek előjönni azok az érzések, melyeket elnyomott a hitetlenség: harag és csalódottság és becsapottság és megvetés és bosszúvágy, meg egy picike büszkeség arra a gondolatra, hogy Marco Polidori elég jónak találta a könyvemet, hogy a saját neve alatt kiadassa. De meg tudtam volna ölni, most, hogy lassan kezdtem magamhoz térni.
    Azonnal telefonáltam neki, a stúdiólakásba; rámondtam az üzenetrögzítőre: Roberto vagyok, sürgősen beszélnünk kell.
    Felvette és azt mondta: – Roberto.
    Elvesztettem a talajt, mert nem gondoltam rá, hogy válaszolni fog; azt mondtam: – Figyelj, jobb lenne személyesen. – Nehéz volt uralkodnom magamon; ösztöneim szerint már most üvöltöttem volna neki valamit.
    Azt mondta: – Rendben, amikor akarod. – Nem volt olyan szívélyes, mint más telefonbeszélgetéseink alkalmával, de nem is tűnt úgy, mintha zavarban lenne: határozottnak, magabiztosnak tűnt.
    – Most, azonnal – mondtam, és a hangom remegett a dühtől.
    Azt válaszolta: – Itthon várlak.

    Fentről nyitotta ki a kaput, és én beszálltam a liftbe, fel voltam készülve, a fejem tele volt ellene irányuló mondatokkal, úgy kavarogtak bennem, mint Bedreghin könyvének tölcsér alakú terén a forgalom: gondolatok teherkocsijai és motorbiciklijei és autói rossz kipufogóikkal, olyan zajosan, hogy majd megsüketültem.
    Polidori azonnal ajtót nyitott; le volt sülve, ősz haja rövidre vágva. Megszorította a kezem, újfent érzékelhető zavar nélkül, és azt mondta: – Gyere be.
    Bementünk a nappaliba. A hőmérséklet legalább tíz fokkal alacsonyabb volt, mint kint, volt valahol egy rejtett légkondicionáló, ami enyhe zúgással hűtötte és páramentesítette a levegőt.
    Néztük egymást úgy három méter távolságból. A szívem szabálytalanul vert az alig leplezett haragtól és gyűlölettől, a kezeim zsibbadtak. Nem emlékszem, hogy valaha hasonló helyzetben lettem volna, hacsak nem gyerekként, amikor valaki ellopta a játékomat, vagy egy pár évvel idősebb gyerek csalt a játékban; nem találtam a gondolataim fonalát, csak fülsiketítő részmondatok kavarogtak a fülemben. Ezenkívül ott volt még a lakás mesterséges hűvöse, úgy tűnt, hogy az izzadsággal együtt a teret is megfagyasztotta közöttünk.
    Polidori megkérdezte: – Akarsz inni valamit? – Nem próbálta kerülni a tekintetemet, sőt éber kíváncsisággal szemlélt, mintha csak szembe akarna velem szállni, vagy azt szeretné tudni, meddig fogok elmenni.
    – Köszönöm, nem – mondtam, és a mondat azonnal beleveszett a páramentesített levegőbe.
    Rámutatott egy fotelre, és megkérdezte: – Nem ülsz le? – A rövid haj még inkább rablógyilkoskülsőt kölcsönzött neki, mozdulatai még veszélyesebbnek tűntek.
    Leültem, de ő állva maradt; akkor én is felálltam, odamentem az üvegajtóhoz, és egyik kezemmel dobolni kezdtem rajta.
    Azt kérdezte: – Láttad a könyvet? – Nem próbált úgy tenni, mintha ez egy baráti beszélgetés volna: tekintetében a kihívás fénye égett, ahogy még ezelőtt sosem.
    – Láttam – válaszoltam. – Tolvaj vagy. Egy ocsmány, rohadék tolvaj, egy szemét gazember. – Elindultam felé, be akartam neki húzni egyet, nem láttam a dühtől; ő összekulcsolta a két alkarját, hogy védekezzen, egy gyors, harcművészeteket idéző mozdulattal. Próbáltam odébb tolni a kezeit, lihegve, szívemben valódi gyilkos ösztönnel, mindketten próbáltuk a másik kezét lenyomni, farkasszemet nézve egymással. De egy millimétert sem mozdult, még megingatnom se sikerült; és én még ostobábbnak éreztem magam, elengedtem és visszakoztam. Újra azt mondtam neki: – Rohadt, tetű maffiózó. – Belerúgtam egy díványba, és visszamentem az üvegajtóhoz. Azt mondtam: – Én vagyok a hülye, hogy vakon bíztam. Mint egy gyámoltalan tökfilkó, aki azt se tudja, hol él.
    Polidori nem mozdult, csupán leengedte a kezét, lassan lélegzett. Azt mondta: – Tehát? Be akarsz perelni? Összehívsz egy sajtótájékoztatót, és kitálalsz? Elég, ha bemutatod az eredeti gépelt változatot.
    Nem válaszoltam, csak néztem rá, karom izmai még mindig remegtek az erőlködéstől.
    Aztán így szólt: – Nem is rossz, gondolj csak bele. Végre legalább lelepleződik egy gazember. Gondolj csak az olvasóimra, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy van egy boldog sziget, ahova elmenekülhetnek, amint hazaérnek. Gondolj a kiadóimra. Gondolj szegény Oscarra, a Nobel-díjával együtt. – Tényleg azt akarta, hogy belegondoljak: hergelni próbált. Azt mondta: – Persze nem nagy ügy egy olyan országban, ahol a miniszterek a maffiával cimborálnak, de azért felkavarná az állóvizet. Talán két-három napig, de már ez is valami, nem?
    Még mindig nem tudtam elhinni, még mindig letaglózott a tekintete, a hangja, a csipkelődő modora. – Miért csináltad? – kérdeztem.
    – Mert csodaszép történet volt – mondta Polidori. – És mert te teljesen tönkretetted. A második változat förtelmes, Roberto. Egy ambiciózus és stréber irodalmi papagájocska munkája, aki fél szemmel a kritikusokat, az én könyveimet és a lehetséges olvasótáborát figyeli. Nincsenek benne nyílt érzelmek, mint az elsőben. Lecsiszoltál minden durvaságot, letompítottad az összes sarkot, megmagyaráztál minden párbeszédet, idióta módon.
    – És ezért jogod volt ellopni az első változatot? – kérdeztem. Elképesztett erőszakos hangja, az, ahogy rám támadt, ahelyett hogy mentegetőzni próbált volna.
    – Már nem a volt a tiéd – mondta. – Kidobtad, nem is gondoltál már rá, belesétáltál az összes csapdába, amibe csak lehetett. – Elhúzta az üvegajtót: forró és nedves levegő csapott meg, majdhogynem megtántorodtam. Kiment, és én követtem a kegyetlen napsütésbe. – A könyv mindig azé, aki elolvassa, Roberto. Nem zárhatod páncéldobozba – mondta.
    – Akkor tehát nem is egyedül kell megírni? – mondtam neki a melegtől kábultan. – Vagyis megírathatod akár Bedreghinnel vagy Dalatrival, vagy bármilyen más szerencsétlen marhával is, aki épp kapóra jön!
    Polidori nézte a napsütésben fulladozó várost, és azt mondta: – Bedreghin és Dalatri csak írnokok. Semmi többet nem csinálnak. Arra valók, hogy ne kelljen tollat fognom.
    – Miért, olyan nehezedre esik? – kérdeztem.
    – Igen – mondta Polidori. – Nagyon is nehezemre esik. – Szemembe nézett, már mindketten izzadtak voltunk, legalább harmincnégy fok lehetett, kilencvenszázalékos páratartalom. Azt mondta: – Mire gondolsz? Vagy nem gondolsz semmire?
    – Azt gondolom, hogy egy rohadék vagy – mondtam. – És hogy kétszínű vagy. Beléd ivódott a kétszínűség, mint az összes rohadékba, akik minden téren tönkreteszik az országot. Mondasz ezer dolgot, aztán az ellenkezőjét csinálod annak, amit mondtál, és jaj annak, aki hitt neked.
    Elmosolyodott, és azt mondta: – Az élet kétszínű, Roberto. Ott kering körülötted, beszivárog minden résen, aztán elillan. Ez nem olyan, mintha egy papírbábuval kellene beszélgetned. Ha akarsz, megpróbálhatsz egyszerűsíteni, de olyan lesz, mint egy stilizált balett. És persze vannak esetek, amikor az igazság és az igazságtalanság ugyanazon az oldalon van, de ez ritka. A motívumok összekeverednek, az igazságtalanságok és az igazságok folyton összekuszálódnak.
    Én azt mondtam: – Ez olyan világnézet, amitől undorodom. Ez a legjobb mód arra, hogy mindent úgy hagyj, ahogy van, és hogy megindokold a legaljasabb hitványságokat. Ez a tolvajok és a gyilkosok világnézete.
    Aztán bementem a hűvös és ritka levegőjű lakásba, végigmentem a folyosón és ki az ajtón, és úgy éreztem, hogy egy századrészét sem mondtam el annak, amit mondanom kellett volna; nem volt bennem semmi elégedettség, és nem éreztem, hogy bármit is visszaszereztem volna abból, amit elvesztettem.

    Rómában maradtam, Itália dagadt és falánk bendőjében, ahogy Polidori szokta mondani. Szerettem a Trasteverét, olyan volt, mint egy kis falu a városon belül; már majdnem az összes kereskedőt ismertem, rám köszöntek séta közben. Néha egész furcsa kerülőket tettem, hogy elkerüljem Mariát, de nem mindig; néha nem is gondoltam rá, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha nem gondolnék.
    Június huszadikán A koncentrikus kelepce elve már minden fontosabb újság eladási listáját vezette. Oscar Sasso írt róla egy rajongó kritikát, amelyben megjegyezte, hogy Polidorinak sikerült csodálatos módon megújulnia, új korszakot nyitott a munkásságában. Kollégái nyájként követték, mást sem bégettek, mint hogy csodálatos és ragyogó. Polidori nagyon visszafogott volt, mint általában: alig mutatkozott a televízióban, és csak néhány interjút adott.
    Június harmincadikán kiléptem a „360°”-tól; alighogy az utolsó szám elkészült.
    Július ötödikén telefonált Spanyolországból Rocas titkára, és megkérdezte, hogy állok a könyvemmel. Azt mondtam neki, hogy becsöngetett hozzám valaki és azzal beszélgetek, és hogy vissza tudna-e hívni negyedóra múlva. Fel-alá járkáltam az elfüggönyözött nappaliban, és azon tűnődtem, hogy valóban véget ért-e az új életem, vagy van még valami kiút. Eltűnődtem, valóban egy ambiciózus és stréber irodalmi papagájocska vagyok-e, vagy ez a változás még visszafordítható. Aztán arra gondoltam, hogy Polidori miatt elvesztettem egy feleséget, egy szeretőt és az első regényemet, de cserében maradt még annyi feltáratlan érzelmem, hogy írjak egy másik regényt, ezt.

Matolcsi Balázs fordítása

Andrea De Carlo (1952) az olasz középnemzedék elismert regényírója, munkásságával hazájában már egyetemi kurzusok is foglalkoztak. A hiperrealizmus újdonságát hozta az olasz irodalomba, de kapcsolatba hozható a képzőművészeti minimalizmussal is. Pályája második szakaszában egyre inkább a történetmondás és az olvasmányosabb műfajok felé fordult. Művei: Treno di panna (Tejszín vonat),1981; Uccelli da gabbia e da voliera (Kalitkába és röptetőbe zárható madarak), 1982; Macno, 1984; Yucatan, 1986; Due di due (Kettőből kettő), 1989; Tecniche di seduzioni (A csábítás technikái), 1991; Arcodamore (Szerelemív), 1993; Uto, 1995; Di noi tre (Hármunkról), 1997; Nel momento (E pillanatban), 1999; Pura vita (Tiszta élet), 2001; I veri nomi (Az igazi nevek), 2002; Giro di vento (Széljárás), 2004.