Giorgio Montefoschi

Idős író, fiatal író

    – Tudod, hogy az idős író miért nem törődik a fiatal íróval? – kérdezte Luisa Scalia férjétől, a regényírótól, és felpillantott az újságból.
    – Hogy mondtad? – motyogta Claudio Scalia.
    – Nem hallottad?
    – Nem.
    – A cikk szerzője – folytatta Luisa mosolyogva – elmagyarázza, miért van az, hogy egy idős író nem hajlandó elolvasni, sőt el is utasítja egy fiatal író könyveit. Szerinted miért van?
    Enyhe júniusi este volt, sok évvel ezelőtt; a Scalia házaspár a családi kötelezettségektől megszabadulván a hétvége tétlen, kissé lusta nyugalmát élvezte, s talán mert nem szoktak hozzá, hogy ennyi idejük legyen személyes beszélgetésre, Luisa mosolya ellenére leheletnyi rémület ereszkedett közéjük e szavak után. Most Luisa megint lehajtotta a fejét, hogy végigolvassa a cikket, Claudio pedig ránézett. Az egész napot a parton töltötték, először adták át magukat a napsugaraknak – ez rögtön látszott a vörös hólyagocskákból a nő bőrén, amikor levette a fürdőruhát –, óvatosan mentek be a vízbe, a törülközőn szárítkoztak meg, nézték a magasban a kék eget, alján kicsi, szeszélyes felhők úsztak, a szállodában Luisa megszárította a haját, a férfi az ágy széléről nézte közben; aztán elindultak, csavarogtak egyet a falu fehér sikátoraiban, néhol erős ételszag csapta meg az orrukat; aztán kiültek a téren egy kávézóba, a tenger felől időnként friss, sószagú fuvallat érkezett, a lámpa fénye meg-megremegett, és a pislákoló fény alatt az olvasásba merülő, lehajtott, gyermeki barna fej mintha csak kétségbe vonná az eltelt napot és a várakozást, mintha egy távoli nőhöz tartozna.
    Tehát, gondolta Claudio Scalia, hogy eloszlassa a kételyt és a zavart, az idős író és a fiatal író… – Van egy angol regény – szólalt meg torkát köszörülve –, Somerset Maugham egyik regénye, ahol a sikertől megittasult fiatal író alakjának leírásában megvan az elegancia és a távolságtartás, de a kellő rosszmájúság is. Recenziók hajszolása, nagyvilági foglalatosságok, meghívások a klubba: tessék, ott a fiatal író esetlen, nevetséges, amilyennek lennie kell…
    – De nem erről van szó – szakította félbe Luisa. – Nem erről van szó – tette hozzá halvány mosollyal, hogy eloszlassa a férfi esetleges aggodalmát, így Claudio megint elhallgatott.
    Később, a sötét hálószobában, amely kissé hűvös volt még a nyirkos tél után, Luisa, miközben szemét lehunyta a fáradtságtól és az álomtól, egy utolsó, szórakozott simogatás közben újra feltette a kérdést: – Szóval?
    – Nem tudom, de nem is érdekel – válaszolta Claudio Scalia, és újra odabújt feleségéhez.
    – Az idős író – folytatta Luisa – bölcsessége magaslatából meglátja a fiatal író naivitását: a fiatal író azt hiszi, hogy könyveivel megmagyarázhatja a világot, pedig…
    – Nem érdekel – dörmögte Claudio, s visszahúzódott a másik oldalra.
    – Az idős író pedig kiábrándult, ő tudja, hogy semmilyen könyv nem magyarázhatja meg a világot, semmit sem lehet megmagyarázni, ezért ez az ifjonti, mondjuk úgy, szertelen hév bosszantja, kínozza… irodalmi vita ez, végül is… – E szavak azonban már belevesztek az álomba, elmosta őket egy hullámverés.
    Teltek az évek. Claudio Scaliának egy napon, mikor régi vászonnadrágját húzta fel, kezébe akadt egy összegyűrt jegyzetlap, néhány mondatfoszlány volt rajta, talán egy elbeszéléshez, úgymint: „hólyagocskák”, „bőr”, „homok a lepedőn”, „nyirkos szoba” és végül valami gyermekkorhoz kötödő, elmosódott dolog; kissé elszégyellte magát a feljegyzés miatt, és el is mosolyodott, aztán megfeledkezett róla; tovább múltak az évek, a gyerekek felnőttek; regényei meghozták a megérdemelt sikert; Luisa örült a sikernek; még tovább teltek az évek, más dolgok is megváltoztak mindennapjaikban, melyekről bizonyára csak évek múltán vesznek majd tudomást; aztán egy napon, vagyis egy nyári estén a Scalia házaspár újra kettesben üldögélt egy kávézó asztalánál.
    Valójában már egy hét óta nyaraltak egy akkoriban eléggé felkapott tengerparti faluban, Rómától délre, és mivel a három gyereküket csak néhány nappal későbbre várták, vagyis hát elég keveset lesznek majd együtt, most egy cseppnyi bevallhatatlan szorongás lassította az idő múlását. A gyerekek táborba mennek majd, gondolta magában Claudio Scalia, a „nagylányt” egy barátnője látja vendégül, mi ketten először megyünk egy görög szigetre, augusztus végén újra Rómában vagyunk; feleségét azonban, úgy látszik, még csak meg sem környékezték efféle gondolatok. Sokat sétáltak azokban a napokban, egymás mellett, a part mentén, néha megálltak ott, ahol a tenger tiszta volt és áttetsző; Luisa különös hévvel rohant a tengerbe, aztán pedig cseppet sem zavarta, ha kócos lett a haja; majdnem mindig hamar visszatértek, hogy az étteremben megebédeljenek, előtte Luisa lecserélte vizes fürdőruháját, s megkérte férjét, hogy segítsen neki a törülközővel; az étteremben fehérbort ittak, jól teleették magukat, nem is palástolták az élvezetet; sokáig aludtak az elsötétített szobában, hasukat jól betakarva; külön indultak el, egymás után, hogy nyugodtan használhassák a mosdót; a szokásos kávézóban találkoztak, ahogyan most is, egy-egy könyvvel a hónuk alatt; néha pedig, amikor felesége nem láthatta, Claudio ránézett, és éppolyan csodálattal, mint reggel – amikor hagyta, hogy vizes haja rendezetlenül a homlokába hulljon vagy amikor csillogó szemmel megfogta a borospoharat –, szó nélkül figyelte.
    Motoszkált benne egy gondolat, meg akarta osztani, azokban a napokban többször is belefogott. Ha élete során sok könyvet elolvas az ember – így kezdte volna –, ha, mondjuk, élete nagy részét olvasással tölti, s utána mégiscsak megtörténik ez a furcsa dolog…
    Felesége a szemébe nézett, aztán, ahogyan egy idő óta szokta, ajkát biggyesztve megrázta a fejét: – Mit mondasz?
    – Azt mondom, hogy végül bizony furcsa dolgok történnek.
    – Ezt meg hogy érted?
    – Az emlékezettel – válaszolta elmélyülten Claudio Scalia. – A minap jöttem rá – folytatta egyik jellegzetes szófordulatával, amely a teljes bizonytalanság jele volt, s csakugyan meg is akadt.
    – Tehát?
    – Az történik – válaszolta Claudio, és hirtelen eszébe jutott egy nagyon sok évvel azelőtti irodalmi beszélgetés –, az történik, hogy már nem emlékszem semmire…
    Luisa csendesen nézte, végtelen másodpercek teltek el így, a bárban a pincér az asztalra tette a poharakat, és a társalgás, úgy, ahogyan elkezdődött, véget is érhetett volna, de felvillant a másik kávézó képe, abban a másik faluban. – Egy könyv – folytatta halkan –, ha megkérdezel akármelyik könyvről, amit olvastam, akár kétszer, háromszor, csak egy héttel ezelőtt is, én nem emlékszem semmire… de…
    – De? – kérdezte kitartóan Luisa.
    De éppen az ellenkezője történik, mondta volna Claudio Scalia, amikor előjönnek bizonyos életérzések. A múltból? A múltból, ez nyilvánvaló, válaszolta volna, és visszagondolt azokra a napokra, a partra, a tengerre, a szállodai szobára, a gyengédségtől gyűlt sötét gombócra a torkában, mely visszatartotta a szavakat. – Emlékszel az idős író és a fiatal író dilemmájára? – kérdezte.
    – Mi van vele?
    – Semmi. Csak úgy mondtam…
    – Te milyennek érzed magad? – kérdezte Luisa. – Öregnek vagy fiatalnak?
    – Nem tudom – mondta ki a végszót Claudio. Különben is, nemsokára egy görög sziget felé veszik útjukat, és augusztus végén, a gyerekekkel együtt, mindannyian visszatérnek Rómába.
    Így múltak el újabb évek, sok év, mígnem egy este, az Égei-tenger egyik eldugott kis szigetén, szeptember vége felé, miután egy vad vihar elhomályosította az eget, Scaliáék elindultak otthonról a kávézó felé. Az utca, amelyen végig kellett menniük, hogy a házból, ahol már hónapok óta laktak, a kikötő első kávézójához jussanak, először a kertek fehérre meszelt falai mellett vezetett, aztán hirtelen bebújt a házak kanyargós, szűk útvesztőjébe, aztán megint hirtelen a téren, a tengernél bukkant elő. Zúgott a tenger azon az estén, átjárta a kora őszi szél, nagy, fehér habok bukkantak elő helyenként a félhomályban, a kávézó ajtaja enyhén lengedezett, majd nagy erővel becsapódott. Ha látna minket valaki, gondolta Claudio Scalia cseppnyi, önkéntelen haraggal. Luisa sietve lépkedett a falak mentén, felhúzta kék tengerészkabátja gallérját kócos, őszes hajára, és úgy tűnt, nem törődik vele. Claudio is megigazította ősz haját. Egy út menti kertből még a nyári meleg illata áradt feléjük, aztán egy fuvallat szétfújta, s ők beléptek a kávézóba.
    – Ideges vagy? – kérdezte halkan Luisa, miközben levette a sálat és a kabátot.
    Claudio Scalia megrázta fejét, nem is válaszolt neki. Aztán megjött a pincér, letette a két pohár italt, Luisa szájához emelte az övét, és egy hajtásra megitta. – Átmelegít – mormogta tiszta és erőteljes hangján, mely elhalt a torka mélyén.
    Így aztán, annyi év után, amikor már semmire sem emlékezett, Claudio Scalia lassan fújta ki a füstöt kezében az aznap esti első cigarettával, és visszatért a témához. – Ha valaki meglátna – kezdte inkább csak magának –, azok után, hogy erre vágytam egész életemben, hát, nem akarna hinni a szemének…
    – Hogyhogy?
    – Vissza akarok menni, Luisa – mormogta gyorsan Claudio, s csak nehezen tudta palástolni a hirtelen támadt búskomorság jeleit. Aztán – miközben Luisa Scalia, akinek meglehetősen híres író férje most, pályája alkonyán végre úgy határozott, hogy magányban fog élni, előhúzott egy könyvet a táskájából – mintha csak valóban folytatnia kellene a magányos gyónást, gyors magyarázatba fogott.
    – Furcsa dolog történik velem, mióta egyedül élünk, a világ másik végén… Mondom, furcsa dolog történik velem. – Luisa lehajtott fejjel, kitartóan nézte tovább a lapot, így hát a férfi folytatta: – Egy sort sem tudok írni, Luisa, s tudod-e, úgy látom a múltat, mintha csak…
    – Mintha csak?
    – Mintha egy rögeszme volna: a gyerekeink, a házaink, az utazásaink, a könyvek, egyik év a másik után, egyik részlet a másik után, egyik nap a másik után… és aztán itt vagyunk! Gondold csak meg! Átutaztuk a tengert, hosszú út, isten háta mögötti sziget, és így tovább, ahogy akartam, és végső soron te is akartad, aztán itt állsz… vagyis hát… igen, itt állsz, szemben a múlt tiszta képével…
    – Kicsit olyan ez, mint az a hajdani eset… a fiatal íróval és az idős íróval. Emlékszel? – kérdezte Luisa olvasás közben.
    – Ezt meg hogy érted?
    – Gondold csak végig – válaszolta. Aztán az italtól kipirult arccal, kócos, ősz hajával, csillogó szemével felemelte a fejét, és úgy, hogy senki se láthassa, megsimogatta a férfi kezét.

Sermann Eszter fordítása

Giorgio Montefoschi (1946) író, tanulmányíró, szerkesztő. Első regényein a francia nouveau roman hatása érződik, később egyre inkább a klasszikus elbeszélő hagyományokhoz tért vissza. Jellemző rá a bölcseleti hajlam és a lélektani megközelítés. Témái, helyszínei és szereplői miatt a kritikusok egy része rosszalló éllel „polgári író”-ként emlegeti. Művei: Ginevra (Genf), 1974; Il museo africano (Az afrikai múzeum), 1976; L’amore borghese (A polgári szerelem), 1978; La felicità coniugale (A hitvesi boldogság), 1982; La terza donna (A harmadik nő), 1984; Lo sguardo del cacciatore (A vadász pillantása), 1987; Il volto nascosto (A rejtett arc), 1991; La porta di Damasco (A damaszkuszi kapu), 1992; La casa del padre (Az apai ház), 1994; Non desiderare la donna d’altri (Másoknak feleségét ne kívánjad), 1999; La sposa (A hitves), 2003.